Háromféle felnőtt ember létezik.
Az első olyan valaki, aki szívesen emlékezik vissza középiskolai éveinek minden egyes percére. Hogy miért? Azért, mert népszerű volt, társai szerették, és igazán kedves, jó baráti közösség alakult ki körülötte, akiket talán a későbbiekben is viszontlátott.
A második típusba azok tartoznak, akiknek jóformán semmi véleményük nincs az iskolás éveikről: ott voltak, túlélték, sőt, még az érettségiük sem sikerült olyan rosszra. Voltak barátaik, de nem hagytak mély nyomot az életükben. Voltak kedvenc tantárgyaik, de felnőttként teljesen más területen dolgoznak. Volt kedvenc sportjuk, amit hetente többször űztek, na de kinek van erre mostanában, felelősségteljes, elfoglalt, dolgozó emberként ideje?
A harmadik csoportot alkotják azok, akik számára a középiskola leginkább egy Hitchcock-filmre hasonlított. Méghozzá a legrosszabb fajtából. Ki ne emlékezne az amerikai tucatfilmek szerencsétlenkedő főszereplőire, akik csúnyák, népszerűtlenek, nincs egy barátjuk sem, maximum egy önmegvalósítás-mániában szenvedő, szintén lúzer alsóbbéves? A hollywoodi filmipar nem hiába profitált rengeteget az ilyen típusú történetekből: főszereplőik valóban léteznek. Itt, ott, Magyarországon is, mindenhol. Csakhogy amíg egy ilyen film vége általában happy end, a csúnya főszereplőből attraktív főszereplő lesz, kiderül róla, hogy nagyon jó fej, és hirtelen mindenki megszereti, sőt, mi több, párt is talál magának, addig az átlagos, mindennapi vesztes örökre az marad, hiába vár a tündérkeresztanyára, a tökre meg az üvegcipellőre. A szőke herceg pedig már abszolút nonszensz. Csak elvégzi az iskolát (az sem kizárt, hogy kitűnőre érettségizik, hiszen csak szerencsétlen, nem buta), és ha rámosolyog a szerencsecsillaga, az egyetemen/főiskolán/munkahelyen minden megváltozik. Maga mögött hagyja a sok idióta osztály- vagy iskolatársat, akik lépten-nyomon csúfolták, megalázták, és amikor szegény már végképp a padlón volt, a biztonság kedvéért azért még belerúgtak egyet-kettőt, és megkezdődhet élete egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb szakasza.
De az a négy év... azt valahogy ki kell bírnia. És ez korántsem olyan egyszerű, ahogy a manapság a felnőttek gondolják. Hányszor hallottam már tőlük, hogy: "Addig örülj, amíg iskolába jársz!", vagy: "Miért vagy fáradt? Hiszen más dolgod sincs, mint tanulni!". Először is: a "csak" és a "tanulni" szavak kizárják egymást. Másrészt pedig: ha a felnőttek tudnák, mi folyik manapság a középiskolákban, soha nem mondanának ilyet.
Vegyünk egy átlagos középiskolát. Negyedikes tanuló lévén először is a tanárok csépelésével illene kezdenem. De ettől most eltekinthetünk. Manapság ugyanis a tanári kar semmi a diákokhoz képest.
Ijesztő, hogy az emberek mennyire tudják gyűlölni egymást, még akkor is, ha nem is ismerik a másikat. Adott például egy osztály. Egy átlagos negyedikes osztály egy átlagos középiskolában. A fáma azt diktálná, hogy négy év alatt egy értelmes fiatalokból álló közösségben kialakuljon egy bizonyos összetartó erő, valami, ami kötődés érzését erősíti bennük. Az életre szóló barátságok és a lélek mélységeit feszengető beszélgetések helyett azonban az utolsó hónapokra, melyek az egyre közelítő érettségi puszta gondolatától is rettegésben telnek, olyan ellenséges indulatok bontakoznak ki a két -vagy több -részre szakadt osztályban, hogy az egész évfolyam erről suttog a folyosókon sétálgatva, a menzán sorban állva, a délutáni röplabda-edzésen, sőt, az unalmas történelemórákon is. A gyűlölködés ráadásul úgy történik, hogy vannak olyan osztálytársak, akik egy szót nem váltottak a másikkal, mióta azon a bizonyos szeptemberi napon összehozta őket a sors (vagy a balsors, ahogy néhányan fogalmaznának).
De talán az ellenszenv az elején nem volt kölcsönös. Talán az, akit kiközösítettek, nem is tudott róla, talán nem érezte, hogy nem szeretik. Talán úgy gondolta, egész jól kijön mindenkivel. Egészen addig, amíg segítségre nem volt szüksége. Akkor aztán rájött, hogy nem fordulhat senkihez. Akiről addig azt hitte, a barátja, kiderült, hogy lelkes tagja a kétszínű, pletykafaló tömegnek. Attól a perctől nem tartozott többé a fent említett első típusba; menthetetlenül lezuhant a harmadik csoportba, ahonnan nincs visszaút.
Vagy talán mégis? Ha az ember szerencsés, találhat kiutat a bajból. Ha Fortuna rámosolyog, találkozhat valakivel, aki ugyanúgy különbözik a többiektől, mint ő. Ha a mosoly kicsit szélesebb, belecsöppenhet egy olyan társaságba, ahol nem néznek rá úgy, mint egy undorító csótányra, amit jobb volna eltaposni. És ha nem gyűlölik, megmutathatja, milyen is ő valójában. Nem kell többé szerepet játszania. A társaság pedig elfogadja olyannak, amilyen, minden hibájával és erényével együtt. A korábban magányos hármas egyszerre lehetőséget kap, hogy ismét az egyes csoportba lépjen, és örömmel emlékezzen vissza a középiskolás éveire.
Ezért azt tanácsolom mindenkinek, aki úgy érzi, a hármas csoportban vegetál: soha ne adja fel. Könnyebb kitörni Hitchcock-világból, mint bárki hinné; az embernek csak meg kell találnia az igaz barátait. És akkor talán már nem lesz szüksége sem a tökhintóra, sem az üvegcipellőre.