Alaktalan kupacba tömörülve álltak, a hidegtől mozdulatlanra dermedve. A magukra öltött vastag burkot belepte a friss porhó; nem lehetett tudni, ki öreg, ki fiatal, ki nő vagy férfi, és hogy mióta várnak már. Valójában egyikük sem tudta, hogy mikor jön a busz, és azt is csak találgatni lehetett, hogy jön-e egyáltalán.
Élettelen külsejük alatt azonban mindegyikük a pillanatra várt, mikor felhangzik a motor gyengéd búgása. Tekintetük egy-egy pontra meredt, de titkon a látóterükben levő többi hókupacot figyelték meg. Arra ugyanis ügyelni kellett, hogy a tömegben nehogy valaki előrébb kerülhessen, aki később érkezett. Ez ugyanis végzetes, vagy épp életbevágóan fontos következményekkel járt volna. Ez okozta azt a láthatatlan, belső bizsergést, mely a tömeget éberen tartotta.
És egyszer csak felhangzott a kellemes duruzsolás, a havat meleg fény világította meg, mely egyre közelebb húzódott a tömeg felé. Ekkor a várakozók meglepően gyorsan mozogni kezdtek, és az ajtó elé sűrűsödtek. Azok még zárva voltak, de a fény sejtelmesen szüremlett ki a melegből. A busz remegve várakozott, majd egyetlen gombnyomás feltárta az ajtószárnyakat, melyek növelve a tömeg általános feszültségét, egészen lassan nyíltak ki.
Ekkor a sok felismerhetetlen alak egyként tolult be a szűk résen, és dideregve igyekeztek a legjobb helyekért, ahol leolvaszthatják magukról a havat. Nagy közdelem folyt, mikor elfogytak az ülőhelyek, a többiek egymás testének szorulva préselődtek be. Az utolsók mögött kényszeredetten zárult be az ajtó. A maradék, aki nem fért fel, reménytelenül folyt szét a járdán, abban a biztos tudatban, hogy megfagynak, és senkinek sem számítanak majd a fehér hótakaró alatt.
A busz nehézkesen indult el. A motor felől sóhajtás hallatszott, mintha kilehelné a lelkét. Aztán lassan, de biztosan továbbgurult. Belül még élénk volt a mozgás, bár hamarosan mindenki elhelyezkedett, és ezen az állapoton eztán már nem lehetett változtatni a sokaság miatt. Az állókkal amúgy sem kellett számolni. Várható volt, hogy amint leolvad a hó a tömegről, elunják képtelen helyzetüket, a kényelmetlen utazást, és leszállnak valami közeli buszmegállónál.
Így a maradéknak egész kényelmes helye volt. Mélyen befúrták magukat az ülésbe, és nyugodt félálomba merültek. Biztonságban voltak. Valahonnan a hangszórókból halk zene szólt. Kissé recsegve, zajosan érkezett csak el a fülekhez. Meleg volt, és kellemesen ringott a busz teste a havas úton. A zene egyre tisztábban szólt, de a kábult tömeg úgyis csak valahol tudat alatt érzékelte. Fáradtak voltak, és elégedettek, az út pedig elég hosszú ahhoz, hogy kipihenjék magukat.
A busz egykedvűen haladt tovább, nem volt túlterhelve. Kicsit gyakrabban kellett tankolni, mint korábban, de egyébként nem volt gond a motorháztető alatt. Elég régi típus volt, de még abból a megbízható fajtából származott, amellyel nem volt sok gond. Szerelő is csak egyszer-kétszer nézett rá, pedig hosszú utat tett meg, és régóta járta a kilométereket.
Nagy sokára a városba érkeztek. A tömeg felébredt és mozgolódni kezdett. Volt, aki elragadtatottságában az ablakon kopogtatott, vagy a lábával dobolt a padlón. Ezt, úgy tűnt már zokon vette a busz, mert ütemesen kilengett jobbra-balra. Az utolsó pár száz métert rángva tette meg, a kipufogóból ömlött a füst, a motor pedig hörögve erőlködött.
A zene teljes hangerővel szólt, egy elragadtatott női hang énekelt a lelke legmélyéből, olyan magasan, és olyan gyönyörűen, hogy egy pillanatra megdermedt mindenki. A busz megállt. Az ajtók engedelmesen kinyíltak, és a melegtől kipirosodott arcú emberek kiömlöttek az utcára. Egy darabig még látni lehetett, hogy egy helyről jöttek, ugyanúgy kábultan tántorogtak, de aztán beleolvadtak egy még hatalmasabb tömegbe. Mindenki ment a maga dolga után.