A futóhomok a talpam alatt ez az üresség. Üresség, amit ki kell töltenem valamivel, amit szerelemnek hívnak, és valakivel, akit ugyanez a szó jelöl. Vágyat érzek, hihetetlen vágyat arra, hogy elvesszek, hogy olyan őrült legyek, mint még sohasem voltam, hogy képtelen legyek dönteni, hogy az ész megszűnjön létezni, és a másik lépteire dobbanjon a szívem.
Nem kell, hogy különleges legyen. Másnak ne legyen az, csak nekem. A szemébe nézve őszinte tekintetet lássak, igazat, igazat. Ha csókolom, öntsön el forróság, lebegjek, és szakadjon nyakamba jeges rémület: féljek attól, hogy elveszítem. Ha ölelem, s ha ő ölel, egyszerre legyünk a világ hatalmasai, akik megváltják a bűnöket, és egyszerre legyünk kicsik, akik csak egymásra számíthatnak, akik egymás nélkül léteznek ugyan, de nem élnek.
Talán túl sokra vágyom, talán lehetetlen, talán képtelenség ez az egész... De őrülten keresem, minden nappal kicsit másba szeretve, minden nappal jobban hajszolva, eszeveszetten. Kell. Szükségem van rá, hogy beáramoljon a tüdőmbe minden lélegzetvételellel, hogy valósabbá váljon minden álommal. És ha fáj? Mit számít! Ha fáj, érzek. Ha érzek, nem vagyok üres. Ha nem vagyok üres... emberré váltam.