HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 7

Tagok összesen: 1862

Írás összesen: 48102

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ÁrnikaFeltöltés dátuma: 2008-02-23

Tisztítószél

Az árnyékok fájdalmas lázálomtáncot jártak a szoba falán. Én pedig csak ültem a sötétség közepén, és bámultam, ahogy az elborult égbolt milliárdnyi esőcsepp-tőrrel dobálózik. Vagdosta őket a földhöz, minden rendszer nélkül, és a cseppek apró placsnikká robbantak az ablaküvegen. S minden egyes cseppel bennem is szétzúzódott valami visszavonhatatlanul.

Nem gondolkodtam, csak ültem ott összegörnyedve önmagam súlya alatt, és éreztem. Érzékeltem mindent, ami körülvett, s mindent, ami bennem zajlott. Az eső, az árnyak, a bőröm, a sötétség, a szívdobogásom, a felhők, a csend, az üvöltő hangzavar az agyamban... Kavargott bennem a világ, s nekem lassan hányingerem lett tőle.

Akkor még nem bolydult fel egészen a természet, még nem kezdett tombolni a béklyóitól elszabadult szél. Még lett volna remény, ha tényleg úgy akartam volna. De hát mikor is volt olyan, hogy az ember az egyszerűbb és kevésbe fájdalmas utat választotta...? Mikor puszta makacsságból mindenki foggal-körömmel védi a maga igazát, és oda se nézve löki el magától a segítő karokat? Mikor néha egy szó is elég lenne, de az ember mások - számára pusztán pótolható bábuk - halálával nyomatékosítja felsőbbrendűségét? Mikor minden csak az egóról és annak növeléséről szól, bármikor, bármi áron?

Én is bolond voltam, s bármennyire tagadom is - ember. Ott álltam a szakadék szélén, és egy dacos lendítéssel pofon vágtam a pillanatot, ami a szabadulást jelenhette volna számomra, s az holtan hullott a földre, én pedig a lendülettől megtántorodtam és zuhanni kezdtem...

Villám fénye vakította meg a szobában hajlongó árnyakat. Hát elkezdődött. Először csak a sötét felhők örvénylettek, messze fenn, kilométerekre tőlem vagy meglehet, egy karnyújtásnyira - hisz csak festmények voltak az ablaküvegen, ők is csak hazugság voltak, ahogyan én. Ahogyan te, ahogyan ő, ahogyan mi, ahogyan ti, ahogyan ők. Ahogy a világ.

Hirtelen elborítottak az indulatok, legszívesebben felordítottam volna, és kiüvöltöttem volna az ablakon, hogy fájsz nekem te világ, fáj hogy benned élek, fáj hogy egyáltalán létezem! Mégsem tettem meg, csak megvontam a vállam, és keserűen felnevettem magamon.

Olyan szánalmas vagyok. Egy szánalmas, világfájdalmas idióta.

Végül a nevetéstől is elment a kedvem. Ahogy minden mástól is. Csak ültem magamba roskadva, néztem, ahogy az eddig szunnyadó őserők életre kelnek, s egyszerre kívántam a békét és a csendet, és a teljes pusztulást. Sokáig őrlődtem így magamban a mennydörgések robaja mellett, de nem jutottam semmire, semmi sem változott, csak a bennem tomboló érzések nőttek egyre hatalmasabb, egymással hadakozó titánokká minden másodperccel. A testem szétszakadni készült, hogy kivesse magából elkorcsosult lelkemet, mely már nem bírta tovább a bezártságot, s melynek körvonalait most szinte éreztem magamban, mert máshol nem éghetett bennem ez a kétségbeesett fájdalom.

Feltámadt a szél, épp mikor úgy éreztem, nincs tovább. Ő feltámadt, én meghalok. Valamit valamiért, semmit sem adnak ingyen ebben a rohadt életben, meg kell fizetni az utolsó elhaló sóhajért, az utolsó szertefoszló szavakért, az utolsó belélegzett oxigénmolekuláért is.

Hirtelen elhatározással felugrottam, ledobtam hátamról a pokrócot, melybe eddig burkolóztam, azzal hitegetve magamat, hogy ez majd pótolja az ölelő karokat, melyekre azt hittem semmi szükségem, és elindultam a fürdőszoba felé.

Meg akartam halni. Döntöttem, ennyi volt. Sosem fájt még ennyire, sosem volt még kilátástalanabb az élet, soha ennél sötétebb a jövő. Jövő? Azokban az órákban talán nem is létezett ez a kifejezés. Csak egy üres frázis volt, semmi több.

Elszántan nyitottam be a fürdőszobába, készen rá, hogy felvágjam az ereimet a kádban, hogy magam mögött hagyjam végre az egész eltékozolt életet, aztán csak álltam sokáig az ajtóban mozdulatlanul. Hogy is felejthettem el...? Hogy lehettem ekkora hülye...?
Hirtelen minden erő és indulat kifolyt belőlem, s összeállt a padlón önmagam rémisztő tükörképeként. És én nem akartam tükörbe nézni.

A kislány úgy gondolta, szépen felvágja az ereit a kádban, ahogy a filmeken szokás, mi? Lomhán kúsztak fel agyamba a gondolatok, átverekedve magukat a közönyön, ami lassan eluralt. Már csak végtelen megvetést éreztem önmagam iránt, semmi mást. Csakhogy a filmeken van is kád a fürdőszobában, nem csak valami ócska, repedezett zuhanytálca, ami csak arra jó, hogy még inkább szétspriccelje a vizet a helyiségben...

Ez már mindennek a teteje volt. Most, hogy már kiszállt belőlem, most éreztem csak meg mekkora energiájába került a testemnek, hogy eljöjjön idáig, megtegye ezt a pár métert, és felkészüljön a halálra. Teljesen kimerültem, még egyszer képtelen lettem volna rá.

Megsemmisülve vánszorogtam vissza a szobába, és összerogytam a közepén.

Kint önfeledten tombolt a béklyóitól megszabadult szél, de már nem számított.

Keserű könnyek folytak végig az arcomon, s bár először megkönnyebbültem, hogy sírok, a következő pillanatban már undorodva töröltem le őket. Hazugság. Hazugság ez is. Átvertek: először, mert azt hittem élhetek, másodszor, mert azt hittem meghalhatok.

Felfordult a gyomrom mindentől, s szinte irigykedve néztem, ahogy ez esőcseppek ámokfutásuk végén bevégzik rövid életüket az ablak üvegén.

Bárcsak engem dobálnál, ó hatalmas sötétség, ki beteríted az eget, gondoltam gúnyosan, nekem már arra sincs erőm, hogy meghaljak, jólesne, ha valaki jól a földhöz vágna...

Persze, nem történt semmi, csak a szél süvített egyre féktelenebbül.

Vajon mi adja meg az erőt, hogy mindig újra kezdjük? Hányszor zuhanhatunk össze, mígnem egyszer örökre odaszögez majd a lelkünkben támadt üresség a padlóra, s csak fekszünk ott, mígnem egy sötét kéz átölel, felemel és elsöpör minden fogalmat, mi addig létezett?

Kérdések... értelmetlen kérdések, erről szólt az életem is. És most itt ragadtam a lét és nemlét küszöbére hajítva, minden mozgásra képtelenül, kifacsart lélekkel, és nem kívánkoztam az ajtó egyik oldalára sem.

Tökéletesen érzéketlenné váltam. Kint még mindig tombolt a szélvihar a tintakék ég alatt, s én feltápászkodtam és kinyitottam az ablakot, hogy engem is elfújjon.

Elemi erővel vágott arcon az élet ereje; a hangok, melyeket a falak eltompítottak most betöltötték a mindenséget, a színek megelevenedtek, s esőszag, fenséges esőszag furakodott az orromba.

Meglepődtem, és hirtelen minden más kiment a fejemből, csak a lélegző és lélegzetelállító gyönyörű vihar maradt. Egy ideig fogva tartott a látvány, aztán ráébredtem, hogy többet akarok. Része akarok lenni ennek a káosznak, eggyé akarok válni vele. Azt akartam, hogy az eső mossa el gyarló testem és a külvilág közötti határokat, hogy a szél kifújja belőlem a lelkemet, hogy mennydörgés hangja zengjen bennem, mikor megsemmisülök.

Kimásztam az ablakon, és rohanni kezdtem a szakadó esőben a mező felé. Pillanatokon belül átázott mindenem, s mezítelen lábam mélyen merült az azonosíthatatlan mocsokkal teli pocsolyákban. És így volt jól. Fáztam, kegyetlenül, de nem vágytam a melegre, azt akartam, hogy a csontomig hatoljon a hideg, a természetet akartam érezni minden porcikámban.

Nem néztem hátra, elfelejtettem, hogy a múlt valaha létezett, csak a jelen számított és az orkán, mely minden lépésnél megpróbált feldönteni.

Néhány elmosódott árnyfoszlány derengett fel előttem, ahogy a felhők felé rohantam. Nem tudtam kik voltak, talán a múltamból néhány emlék. Egy felcsillanó szempár, hangosan nevető ajkak, elmélyülten körmölő, álmokat lejegyző kezek, egy lassítva intett búcsú, egy alig látható könnycsepp a szem sarkában, ütemesen lépegető lábak, és megint az a szempár, akivel kezdődött s most végződik is minden.

Kitártam a karom, hogy a szél átjárjon. Tisztítószél. Fújj ki belőlem mindent.

Végül már nem bírtam tovább futni. Ugrottam egyet, és a szél a hátára vett. Pehelykönnyűvé váltam, mégis hatalmas erő lakozott a lábaimban. Először még együtt szálltam és suhantam a széllel, ám a következő pillanatban már múltba veszett a köztünk lévő különbség. Én voltam ő, ő volt én, s együtt voltunk az a korlátlan hatalmú, zabolázatlan szörnyeteg, aki önnön léte felett érzett örömében száguldja be a földet.

Viharléptekkel rohantam át a mezőn, a legöregebb fák is fejet hajtottak nagyságom előtt, a bokrok félve remegtették verejtéktől csillogó leveleiket. Mámorító érzés volt.

A városba érve lesöpörtem minden emberi piszkot az utcákról, vadul tekeregtem a málladozó régi házak, és felvágós új villák között, kukákat döntöttem fel, száradó ruhákat tanítottam meg szállni, de nem kíméltem magát az embert se, ki úgy vélte uralkodhat mások s a természet felett, de egyetlen érintésemtől káromkodva és megalázottan hullott térde.

Egyenlő volt előttem mindenki, gonosz voltam és jó, áldott és átkozott egyszerre. A világ titkai kitátott szám előtt hevertek, s én voltam az úr felettük, rajtam múlt, hogy örökre elnyelem, vagy a mit sem sejtő tudósok elé vetem-e őket, játékszer gyanánt.

Végre nem kellett kutatnom a helyem, nem kellett törődnöm az emésztő kérdéssel, hogy ki vagyok, mert ott voltam mindenhol, s ha úgy akartam, én voltam a minden. Én, kit egykor kivetett az Élet és a Halál, most mindkettőnek parancsoltam. Maga voltam a megtestesült, örök lázadó, maga voltam a Szabadság.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Pomázi Dóra bejegyzést írt a(z) Piros tojást választok című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Még mindíg látni vélem című alkotáshoz

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Büszkén jelentem fórumtémához

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Büszkén jelentem fórumtémához

Jártó Róza alkotást töltött fel Manó a templomban címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel K. T. emlékére címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Halld meg dalom! címmel a várólistára

Tóni alkotást töltött fel Tóth Árpád: A fa / Der Baum címmel

Pomázi Dóra bejegyzést írt a(z) Fohász című alkotáshoz

Pomázi Dóra bejegyzést írt a(z) Gyónás című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy kis nyelvtan című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) A harangok rómába mentek című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Mogorva motoros című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Halott betűk című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)