Menni lassan , vakon érzéktelen.

Menni lassan nagy üresen földet nézve

kongva, kifacsarva, lelkevesztett élettelen.



Volt itt virág, bokor, szín, ember-csicsergés.

Volt pillangó-varázs,csobogott a víz,

játék a gondolattal, nagy-nagy mindent meglelés.



Szabad volt szállni, nevetve invitálni,gyere

Tartlak ne félj itt ellenedre semmi nem lehet.

Veled s velem egybe fel le messze fellegekbe.



Sok kört tettünk sok felé mint két kíváncsi gyerek,

pajkosan nevetve, a magányt messze űzve

biztattalak, legyen titkunk: két ember hogy' szeret.



Boldog rohanásban,ködös mézes félhomályban,

eltompultam, mint ki a főnyereményt meglelte,

nem láttam nem figyeltem,mint egy szeszes bódultában.



A nevetéstől könnyek jöttek önfeledten,

s a zene belengve kígyózva simult kedvesen.

Vitt vitt forgatott hogy velem forogsz azt hittem.



De e lenge táncba kerge táncba jégvillám csapott,

a tűz megfagyva, a hang elfogyva dermedt a lélek,

s a fagyott könny a kövön reccsenve szétfutott.



Ijedten hátráltam, a sós jégvirág

gurult -gurult megtelt a terem.

Eszelősen kerge üvöltében forgott-forgott a világ.



Körbe körbe sós szemcséket széjjel rúgva,

csattant a hang,reccsent a zene,indult egy pár

indult egy tánc a gyémántkönnyön csikorogva.



Botlik a szó gyötört a lélek, hamis a rím.

Felállni kéne menni menni rosz ez a kín.



Még hallom még sikolt a zene még hallom én élettelen,

ahogy forog a tánc és nevetsz ,nevetsz, mint egykor velem.



Már könnyebb lenne hisz porlad a könny,

menni lassan földet nézve,amint elönt a közöny.