HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1857

Írás összesen: 47952

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-03-19 06:35:00

Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: MishuFeltöltés dátuma: 2006-06-08

Végtelen


Egy régi kastély állt a falutól nem messze. Azt mondják régen hatalmas volt. A környék leggazdagabb földbirtokosa lakott benne. Régi legendák szólnak róla milyen csodálatos volt a birtok gazdája, s annak unokája. Ha a faluban bárkit megkérdeznénk, órákat tudnának zengeni a birtokról. Ám mikor az unoka esik szóba, mindenki rögtön elhallgat. Hírtelen gondja támad, vagy sietnie kell. Emlékképekben él még az a hatalmas ház, melynek minden kilincse és ablaka színaranyból volt. A nap irigykedett ablakaira sütni, mert szégyellte magát, hogy ő nem oly szép. Most azonban nem tükrözi ezt semmi. A földeken nem folyik munka, a kastély pedig elhanyagolt. Pókháló lóg minden ablakon, s a hátsó fal roskad saját súlya alatt. Egy férfi lovagol arra. Már nagyon fáradt. Alig ül a lován. Öröm fogja el, mikor meglátja a házat. Végre megpihenhet. Végre ehet, és ihat. A ház kapujához lovagolt, és leszállt a lóról. Bekopogott. Egy nagyon vén asszony nyitott neki ajtót.
- Mit parancsol uram? Segíthetek?
- Igen. Én a gazdát keresem.
- Hm... -nézett az öreglány- Nincs itt semmilyen gazda. Én vigyázok a házra. Mit parancsol?
- Elnézést. Nagyon sokat lovagoltam. Szerettem volna megszállni itt egy pár napra.
- Csak nyugodtan. -mondta az öregasszony.- Jöjjön be. Anna majd megmutatja a szobáját. Este nyolckor vacsora.
Az öregasszony eltűnt a konyha rengetegében. Egy fiatalabb, de már elég koros cseléd lépett oda hozzá. Felvezette a felső szintre. A jobb szárnyba vezette, mert az még nem volt közveszélyes. Megmutatta neki az ajtót, de nem ment be. A féri nem értett semmit. Belépett a szobába. Mindent ellepett a pókháló. Koszosak, porosak voltak a bútorok, a fal repedezett. A férfi lepakolt, és lehevert a pamlagra. Nem bírt sokáig feküdni. Kinyitotta az ablakot, és kinézett. Körbetekintett a tájon. A hatalmas birtok üresen, kopáran állt. Messze egy folyó csörgedezett, a távolban pedig feltűnt egy hatalmas erdő. A szél állandóan fújt. Hideg, és rémisztő tájra keveredett. Nem mélázhatott sokáig az ablakban, mert látta, hogy elröpült az idő. Már nyolc óra. Az idős nő pedig azt mondta, hogy nyolckor vacsora. A férfi le is sétált. A nők tálalták a vacsorát. Odalépett közéjük.
- Elnézést a faragatlanságomért, Thomas Lokwoodnak hívnak.
A két nő ránézett. Az idősebbik mosolygott.
- Szóval Lokwood úr. Én Mathild vagyok, ő pedig Anna. Megkérném, hogy üljön le enni, aztán aludja ki magát. Nem szeretjük itt a kíváncsiskodókat.
A férfi leült, és megvacsorázott. Nyomasztotta a lelkét, hogy nem tud semmit erről a helyről. De az idős néni nem szereti a kíváncsiskodókat. Nem tehetett mást, megkérdezte.
- Megbocsásson asszonyom. Ki ennek a háznak a gazdája?
- Mondtam, hogy én. -válaszolt nyersen az asszony.
- Nem akarom megbántani, de nem néz ki... -a férfi elhallgatott. Nem akarta megbántani az asszonyt. Az azonban már sejtette mire akar kilyukadni a férfi.
- Nem nézek ki? Azt akarja mondani, hogy nem nézek ki bárónőnek. És igaza is van, nem vagyok az. Úgy értettem, hogy most már én vigyázok erre a házra. A tulajdonosai meghaltak, ez most a senki birtoka. De mivel én szinte személyi ember voltam, úgy döntöttem vigyázok mindenre. A munkások elmentek, már csak mi ketten maradtunk és a lovászfiú. Senki sem akar ezen az átkozott birtokon dolgozni!
- Hogy érti, hogy átkozott?
- Mondtam fiatalember, hogy nem szeretjük a kíváncsiskodókat. Kérem, ha nem eszik többet, menjen fel a szobájába.
Lokwood úr felállt, és felsétált a rozoga lépcsőn. A szoba még mindig visszataszító volt, mégis valami báj lengte körül. Alaposabban körbenézett. Talált pár képet a szekrény aljában. Micsoda szép nő. Vajon ki lehet? Hiába, nem ismerte, nem tudott magának válaszolni. Aztán egy kisbaba képe, és egy férfié. Egy katonatiszté. Biztos valamilyen kapcsolatban álltak egymással. Ugyanaz a nő egy másik férfivel, és megint egy másikkal. De ezek a képek személytelenek, a katonatiszt képe viszont gyűrött. Látszik, hogy sokat nézegették. A szekrény oldalába egy név van vésve. De alig lehet kiolvasni. Reb... Rebeka... Rebeka Lachi...Ő fontos személy lehetett ebben a házban. Morfondírozott tovább Lokwood úr. Majd tovább kutakodott. Könyvek. Mind irodalmi és művészeti könyv. Szerelmemnek... S.R. ...Micsoda szoba! Gondolta. Ez egy női szoba lehetett. Sok férfi vette körül ezt a nőt. Ő lehet Rebeka. Persze ez csak feltételezés. Szép nő volt. Vajon mi lett a ház gazdáival? Furcsa, hogy meghaltak. Lokwood úr rájött, hogy még holnap is nézelődhet. Lenn is. Most aludnia kellene, mert már eléggé rásötétedett. Belépett a hálóba. Ott még pókhálósabb volt minden. Szürke. Ez jutott eszébe. Az ágy melletti falba egy név van vésve. Steve... Na ő ki lehet? Bonyolult. Sok ember élt itt. Hol lehetnek? Mi lett velük? Rengeteg kérdésre kereste a választ az idegen. Ki akarta nyitni az ablakot, de nem tudta. Túlságosan el volt rozsdásodva. Lefeküdt aludni. Mély álomra szenderült. Kint nagy vihar tombolt. Egy erős szél kicsapta az ablakot. Lokwood úr erre felriadt. Rángatta az ablakot, és nem nyílt ki. Most pedig egy szél kicsapta. A szél halk suttogást vitt magával. Nem értette. Erősen figyelt. Egy női hangra lett figyelmes. Gyere hozzám... Várlak...Hol vagy?... Hírtelen rémület lett úrrá rajta. De kísértést érzett, hogy odamenjen az ablakhoz. Be akarta csukni, de hozzáért egy ághoz. Mély hidegséget érzett a kézfején. Mintha egy hideg ujj érintette volna meg. És megint az a furcsa hang. Gyere... Várlak... A féri hírtelen elkapta az ablakot, és berántotta. A vihar is lecsendesedett. Lokwood úr, azonban nem aludt az éljel.
A nap fényesen sütött. Lokwood úr kinyitotta a szemét a bóbiskolásból. Rápillantott az rájára, és már kilenc volt. Ismét a tegnap estére gondolt. Igyekezett kiverni a fejéből a történteket. Lesétált a konyhába. Mathild kedvesen fogadta.
- Éhes Lokwood úr?
- Nem köszönöm. De szívesen segítenék önnek, ne fáradozzon egyedül.
- Csak nyugodtan. Krumplit hámozok az ebédhez. -a férfi leült a székre, és némán pucolta a krumpliszemeket. Azonban nem sokáig maradt néma.- Megkérdezhetném, hogy ki az a Rebeka Lachi...?
Mathild szemei nagyra tágultak.
- Nem. Vagyis... Rendben. Rebeka Lachi a ház asszonya volt.
- Értem. Valószínüleg Steve lehetett a férje, igaz?
- Nem. -mosolygott Mathild- Nagyon kíváncsi természet ön Lokwood úr. Rebekának sosem volt a férje Steve.
- Este... Rémisztő dolog történt. Egy hangot hallottam...
- Ön is?
- Ezt meg hogy érti? -kérdezte a férfi meglepetten. Csodálkozott a hölgy kérdésén.
- Tudja, volt itt két éve egy vendég. Ő is hallotta.
- És mi az a hang?
- Nem lenne szabad erről beszélni Lokwood úr. Ennek a háznak története van, és a valaha benne élőknek is. Ezek a falak nagyon sok mindent megéltek, és hallottak.
- Kíváncsivá tett. Mesélje el!
- Az hosszú idő lenne. -rázta a fejét Mathild.- És a halottakat nem szabad bojgatni, mert különben hangokat hallunk.
- Rengeteg időnk van. A hangnak köze van Rebeka Lachihoz?
- Igen. -Mathild csendben ücsörgött, és hámozta a krumplit. Mélyen maga elé meredt.- Tudja ez a történet nagyon szomorú...Mindez nagyon sok évvel ezelőtt történt. A helyiek azt mondják Rebeka szelleme jár a lápvidéken, és minden idegenben keres valakit... Hosszú lesz Lokwood úr... Ha hiszi, ha nem, ez a birtok régen virágzó birtok volt...
A hatalmas, fákkal övezett kastély ablakát gyengéden simogatják a nap sugarai.Az ablakocska félig nyitva áll, hogy a langyos szellő megérintse a falakat. A gyönyörű márvány csempén csillognak a fények, az óriási tükörben pedig fel lehet vélni egy leány alakját. Éppen fürdik, elterül a kádban, hosszú ében fekete haján végigkúszik a napfény. Óvatosan kiszáll a kádból magára veszi köntösét. Rebeka Lachi alig tizennégy éves, mégis karcsú alakján remekül áll a köntös. Hosszú haját gyengéden kifésüli, majd előkészíti meseszép báli ruháját. A piros, selyemből készült estélyi, egyenesen Párizsból érkezett. A nagyapja, Maximilian bácsi hozatta neki, kifejezetten erre az alkalomra. Ma nagy dolgot ünnepelnek: Maximilian bácsi 80. születésnapját. Beki Magára ölti a ruhakölteményt, mely tökéletesen passzol karcsú alakjára. Bőre fehér, bársonyos, a piros ruhácska élettel telíti meg bőrét. A költeménynek nincsenek pántjai, kissé kiemeli fejlődő melleit. Derekán formásan és selymesen áll, hosszú lábain kissé tágul, majd az alján egyszerűen fel van csipkézve. Teljesen egyszerű ruha, mégis oly elegánsan áll rajta, mint egy királynőn. Haját csillogó csatokkal feltűzi, néhány tincs azonban rakoncátlanul visszaugrik. A vad tincsek arcába hullanak. Csak mosolyog és csodálkozik az elmúlt pár éven. Majd ismét egy mosoly, és felteszi a kiegészítőket. Egy stólát, és két kesztyűt. Mostmár tökéletes az összkép. Még egy gyöngysor nyaklánc, amit nagypapájától kapott 12. születésnapjára. Akkor nagyon örült neki, és azóta is minden fontos eseményre felteszi. Egy kistáska, mely kövekkel van díszítve. Enyhe pirosító és rúzs, tökéletes. Kihúzza magát, és megordul a tükör előtt. Tudomásul veszi, hogy minden tökéletes. Kilép a fürdőszobából, és elindul a hosszú folyosón. Egyenesen le a lépcsőn, a konyhába. Ellenőrizni akar mindent. Minden remekül sikerüljön, hiszen ez Maximilian bácsi nagy napja. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Belép a konyhába, és körbenéz. A ház dolgozói szorgoskodnak, sürögnek forognak, ám mikor megpillantják Rebecát, minden azonnal leáll. Csak nézik, nézik hosszasan, mint valami angyalt, aki lejött közéjük, hogy megédesítse napjukat. A lány mosolyog, fehér fogai megvillannak a tavaszi napfényben.
- Mi ez a henyélés? Dolgozni! -mondta mosolyogva, és beállt a dolgozók közé.
Mathild, a házvezetőnő megfogta gyöngéden a karját, és kicipelte a nappaliba. Ott leültette a hatalmas fonott karosszékbe. Megpróbált ráförmedni, de nem tudott. Rebecára nem lehetett haragudni. Annyi csínytevést csinált már, mégsem tudott rá haragudni senki. Bármit tett, lehetett az jó és rossz, senki sem szólt rá. A ház kis úrnője volt, lázadó, de tisztelettudó. A kívánsága mindenki számára parancs volt, de talán azért, mert mindenkit szeretett, mindenkivel kedves volt. Mathild csöppség kora óta vele van. Még akkor költözött ide házvezetőnőnek, mikor Rebeka még meg sem volt. Maximilian bácsi lánya, Cornelia és a férje David ideköltöztek. Pár év elteltével megszületett Rebeka. Édes kis csöppség volt. Sosem bőgött, nagyon jól tűrte a fájdalmat. Igaz az édesanyja mindent elkövetett, hogy jól érezze magát a jövevény. Mikor három éves lett, el akarták vinni a Margareth bárónőhöz, hogy eltöltsenek ott néhány napot. Be is jelentkeztek, de Rebeka megbetegedett. Ezért csak Cornelia és David indultak útnak. De sosem tértek haza... Váratlan szerencsétlenség volt. Ha Rebeka akkor egészséges, bizonyosan ő is elvész, a rablóbandák áldozatává esik. Igaz nem emlékszik semmire, még kicsi volt. Azóta Mathild az anya és az apja, a nővére és a bátyja. Imádja is a kis lurkót. Bár nem emlékszik szüleire, gyakran lejár a sírjukhoz. A ház végében vannak eltemetve a síremléknél. A család eddigi összes halottja itt van eltemetve. A család neve pedig ötszáz évre vezethető vissza. Szóval Mathild próbálta fenyíteni, de sosem sikerült neki.
- Lányom! Be ne gyere a konyhába! Olyan gyönyörű vagy, nehogy összepiszkold magad!
- Matrhild... Kíváncsi vagyok, minden rendben megy e. Ez papa legcsodálatosabb napja. Azt szeretném, ha minden remekül sikerülne neki. -szomorodott el Rebeka.
- Ne aggódj lányom. -folytatta a kedves öreg hölgy, akinek némi könny is tolult a szemébe, a lány szavait hallva- Minden rendben lesz. A torta mindjárt készen van. A pulyka, a kacsa és a disznotoros már elkészült, csak melegen tartjuk. A tálak is készen állnak. Szóval minden tökéletes. Ne aggódj, minden rendben lesz. De ha valóban segíteni akarsz, nézz körbe a nagyteremben, a dolgozóban, és a nappaliban. A díszítésnél segíthetsz egy keveset Annának. Biztosan örölni fog neki. Készítsd el a dallamokat, és ellenőrizz mindent. A felszolgálók öltözékét... És ha jobban belegondolok, a vendégek is lassan megérkeznek. Alig egy óra. Fogadd őket! -fejtette ki gondolatait Mathild.
Rebeka az "egy óra" hallatára még izgatottabb lett.
- Már csak egy óra? De te még át sem öltöztél! Siess, mert nem leszel kész időben!
- Nekem nem is kell... A konyhában maradok drágám... -felelte szomorkás hangon Mathild.
- Az nem lehet! Te is jössz enni velünk! A papa téged is szeret!
- Tudom kincsem. De neked is meg kell értened, hogy ez társadalmi rendezvény. Nem lehetek ott, nem lenne illendő. De ti jól fogjátok magatokat érezni, reggelik. Ma kivételesen fenn maradhatsz...
Mathild ezzel vissza is ment a konyhába felügyelni az ételeket. Kivételesen fenn maradhat Rebeka... Mindig fenn marad, csak a papája nem tudja. Hajnalig szoktak játszani Mathilddal, amit nem lenne szabad, de az idős hölgy nem tud neki nemet mondani. Rebeka pedig úgy tett, ahogy mondta neki. Elindult körbe a hatalmas kastélyban. Közben végig arra gondolt, hogy Mathild miért nem ehet velük? Hiszen családtag! Neki ott kell lenni a fontos eseményeknél. Az ő születésnapján is ott volt, mikor Teo bácsi és a családja eljöttek. Amint belépett a nagy terembe, minden gondolata szertefoszlott. Csodálkozott a gyönyörű asztalokon, amiket kerti rózsa díszített. Ez volt Maximilian bácsi kedvenc virága. Ezért Rebecáé is. A szalvétákon minták jelezték a fontos eseményt. Lámpionok és színes szallagok futottak át a plafonon. A gyertyák különböző színekben pompáztak. Csodálatos volt. A márványköves padló csillogott, szépen feltisztították. Rebeka pedig a terem közepén úgy állt, mint egy királynő. Ében fekete hajá szikrázik a fényekben. Úgy áll ott, mint egy tündér. Csak áll, és néz körbe. Mindent tökéletesnek talál. De csodálkozik, mert nincs benn senki. Anna rohan hozzá. A csinos fiatal lányka igazán izgatott. Fekete ruhácskát visel, egy köténnyel. Haja fel van kötve, kis kendővel. Hatalmas kék szemei szikráznak az izgalomtól. A hölgyemény szinte görcsösen sovány, törékeny, hosszú lábai pedig még vékonyabbnak tűntetik fel. Mégis bájos. Annyira izgatott, mint Beki. Nagyon szereti Maximilian urat, hiszen az utcáról mentette meg. Nem ismeri szüleit, öt évesen az utcán élt. Maximilian úr fogadta be, és adott neki szállást, gondoskodott róla. Amint nagyobb lett munkába állhatott. Apjaként szereti az urat, ezért bármit megtenne, hogy élete egyik legszebb napja boldogan teljen el. Kissé idegesen odasietett Beki mellé, és lehajtotta a fejét, majd köhintett úgy, hogy Beki észrevegye.
- Mond Anna! Történt valami? -kérdezte ijedten Beki.
- Nincs semmi gond kisasszony. Csak láttam, hogy itt áll. Nem akar kiülni a nappaliba, amég meg nem érkeznek a vendégek?
- Anna drágám: csak ellenőrizni akartam mindent. És sehol sem látom a felszolgálókat. Merre vannak? -kérdezte most kissé fölényesen Beki. Nem szerette, ha valaki utasítgatni próbálja, még kedvesen sem.
Anna lehajtott fejjel álldogált, érezte a furcsa hanglejtést Rebeka hangján. Gyengéden a nappali elé mutatott.
- Jelenleg a nappaliban, a kerthelyiségben és a folyosón tartozkodnak Rebeka kisasszony...
- És miért? A teremben nem kellene lenniük? A folyosón kettőnek fogadni kellene a vendégeket, a nappaliban ötnek kellene állni, a többi pedig a nagyteremben tartózkodjon! Ide fognak jönni a vendégek táncolni, és itt fogunk enni is! Mindjárt kezdődik az este, és senki sincs a helyén! Hol van a zene? Tíz zenészt fogadtam fel a múlt héten, ők hol vannak? -Beki egyre jobban ideges lett, mikor észrevette a hiányosságokat.
- Kisasszony, ők a konyhában vannak... Mathilddal esznek. A pincéreknek azonnal szólok.
- Nem kell Anna! Majd én. Rendre tanítom az embereket. Egy napot sem tudnak rendesen megcsinálni!
Rebeka feljebb emelte ruhája alját, és átviharzott a nappaliba. Azonnal körbetekintett aí beszélgető pincéreken. A tálcák az asztalon hevertek, virág nem volt az asztalon. A lány ingerülten felkiálltott.
- Mit csinálnak uraim? Nem beszélgetni jöttek! Azonnal menjenek át a nagyterembe. Maradjanak itt öten, a többiek fáradjanak a nagyterembe. A tálcáikat vegyék fel, igazítsák meg a selyemterítőt, és szóljanak a szobalánynak, hogy hozzon ide is virágot. Vigyázzanak mindenre! -ezzel heves mozdulattal kiviharzott. Máris célul tűzte ki a konyhát, ahol a zenészek önfeledten vacsoráztak, és iszogattak. Rebeka itt még dühösebb volt. -És maguk? Hol a helyük? Már hangolni kellene, és készülődni! Ehelyett itt iszogatnak. Remélem már jól laktak, mert most azonnal átmennek a nagyterembe! Még egyszer meg ne lássam magukat inni! Nekem józan zenészek kellenek! A szobalányok készítsék el a teás edényeket, és főzzék le a teát. Remélem a sütemények nem szárazak! -Ismét elrohant, ezúttal a folyosó elejére. -Remek. Maguk legalább jól néznek ki. Csak igazítsa ki a nyakkendőjét! -ezután már csak a terasz, és a kert volt hátra. Körbetekintett, és látta, hogy a kertben minden rendben van. A szökőkút körül felszolgálók sürögnek, a terasz tele van virágokkal és gyertyákkal. Kinn is állnak felszolgálók, tálcájuk zsúfolásig tele pezsgővel. Lassan odalépett és megleste a poharakat. -Ki adta magának ezt a pezsgőt? -kérdezte gyanús hangon, és összeráncolt szemöldökkel.
A felszolgáló megremegett, de kedvesen válaszolt.
- Mrs. Mathild, kisasszony.
- Remek. -megfogta a poharat és megszagolta- Tavalyi évjáratú Voila. Remek. Mathildnak mindig is jó ízlése volt.
Visszalépett a házba, de nem ült le. Mégegyszer körbesétált. Minden tökéletes. Most már igen. Fújt egy nagyot, de nem pihenhetett. Kocsi érkezését hallotta. Azonnal hatalmas vigyor ült ki az arcára. Az ajtó felé rohant, amit az ajtónálló kinyitott. Margareth bárónő és kísérete voltak az első vendégek. Rebeka gyengéd csókot nyomott a bárónő arcára. Az idősödő hölgyemény pedig átfogta.
- Kedvesem... De régen láttalak. Pont olyan gyönyörű vagy, mint édesanyád volt.
- Köszönöm bárónő, kérem, fáradjon belljebb. A nappaliban tea és sütemény várja.
A díszkíséret kezet csókolt Rebecának, aki mindehhez meseszép arcot vágott. Tulajdonképpen nem is szerette Margareth bárónőt. Örökké a csatlósaival jött, rengeteg báróval, akikről nem is tudták kicsodák. Állítólag a távoli unokatestvérei, és barátai. De legtöbbjük csak a szeretője volt, a pénzzéért. És egyébként is, Margareth bárónő örökké az édesanyját emlegette. Ez nem tetszett Rebecának. Nem ismerte az édesanyját, de hiányzott neki. Nem szeretett a tragédiáról beszélgetni. Alapjában véve a bárónő kellemes ember, csak imád nagyzolni. A csatlósait is ezért hozza magával. Dicsekszik, de ő örülne a legjobban ha a birtokai együttvéve lennének olyan szépek, mint Rebeka és Maximilian birtoka, a Lachi birtok, amit zúgóbércnek is neveztek. Ez a csodálatos birtok mocsarakkal van körülvéve, ami a földek termését állandóan növeli. Az erdő tiszta zöld, és énekesmadarak ébresztik a birtok lakóit. A láp pedig vadregényes, a tőle távolabbi részek pedig felfedezettlenek. Senki sem mer arra menni, hisz a szellemek járta vidék az. A szél süvít, a fákat élettel ruházza fel. Néhol pedig sikít, üvölt. Az emberek félnek tőle. Csak Rebeka szeretne arra menni. De sosem engedik neki. Valamilyen titkot őriz ez a vidék. A ház mentén pedig virágok sora várja a látogatókat. Mind Rebeka ültettette. A folyó pedig kristálytiszta, és búzavirág színű. Átlátszó, mint az üveg. Hal rengeteg úszkál benne, a birtok halászainak legnagyobb örömére.
Alig kísérte be Margareth bárónőt, máris megérkezett a többi vendég, szép számmal. Teo bácsi a hat unokájával. Dave, David, Deny, Dolly, Diny és Darc. Az öt fiút állandóan magával cipelte, hogy összeházasítsa valamelyiket Rebecával. Bár hatalmas földjei voltak, mégis többet akart. Kabzsi volt. Szegény Dolly egyedüli leányként örökké Rebecán lógott, végre beszélgethetett kedvére. Rebeka kifejezetten kedvelte Dollyt, csak művészetről nem szeretett vele beszélni, mert igen tudatlan volt. Rebeka viszont imádta a verseket, könyveket, festészetet. Állandóan beleszólt a felnőttek beszélgetéseibe. Aztán megérkezett Tiffani bárónő is a férjével, Paullal. Látszólag tökéletes párt alkottak. Valójában azonban nem. Paul imádta Tiffanit, egy darabig. Mikor azonban kiderült, hogy Tiffani alkoholista, azonnal más nők után nézett. Akadtak is szép számmal, hiszen Paul kifejezetten jóképű férfi volt. Tiffani persze egy idő után megtudta a félrelépéseket, de ő már csak "báros" férfiakat talált. Mikor elment esténként iszogatni, mindig talált olyan férfit, aki közelkerült hozzá, meg a pénztárcájához... Na és Fidelia néni is megérkezett, a gyermekeivel. Carolina és Cornélia tündéri kislányok voltak. Csak egy év volt közöttük, és Rebeka között. Ikrek voltak. 13 éves, gyönyörű ikerlányok. Ez persze nagy szó volt, ezért mindenki őket csodálta. Fidelia néni távoli rokon, férje meghalt öt éve, tüdőbajban. Betoppant Kézia is, akinek ott kellett lennie minden rendezvényen. A szüleitől örökölt vagyonból élt. Az újságokban állandóan megjelentek cikkek a rendezvényekről, kritikák az emberekről. Általában ez akkor történt, mikor Kézia megjelent valahol. Sokan gyanakodtak is rá, de a cikkek alatt teljesen más név szerepelt. Tehát senki sem firtatta a dolgot, csak nem szívesen áltak szóba vele. Igaz, mindenkihez tolakodva odalépett. Nem is beszélve Steveről, a katonalegényről.Nem volt különösképpen jóképű, de lenyűgöző volt a stílusa. Nyáron szolgálatban volt, télen pedig apja birtokán tevékenykedett. A katonaságból magával hozta jókedvét. Vicces és elegáns volt, ezért nem csoda, ha hamar a társaság kedvence lett. Egy igazi szoknyapecér, mégis bomlottak utána a nők. Senki sem tudta rabulejteni a szívét, csak Rebeka. Ha haza látogatott, azonnal felkereste a Lachi birtokot. Magával ragadta a kislány bájos lénye. A gyermeki jókedv és kedvesség, a felnőtti komolyság és elegancia. Folyton azt hangoztatta, hogy szomorú, amiért Rebeka nem idősebb tíz évvel, mert akkor biztosan megkérné a kezét. Így azonban beérte azzal, hogy a szürke hétköznapokon játszadozott a kislánnyal a kertben, vagy elvitte ebédelni. Össz egészében senkivel sem törődött annyit, mint Rebecával. Maximilian bácsi kedvelte a tiszt urat, és tudta, hogy Beki is rajong érte. Talán ezért hívta meg olyan sűrűn a házába. Amikor pedig szolgálatban volt, Rebeka minden nap írt neki levelet. Furcsa ezt kijelenteni, de köztük őszinte, igazi és mély barátság alakult ki, pedig elválasztotta őket több, mint tíz év.
Az utolsó vendégek között érkezett meg Maximilian bácsi unokaöccse, Dave. Mikor a nagykapuhoz ért, már mindenki tudta, hogy ő jött meg. Nagy feltűnést keltett. Arrogáns és idegesítő ember hírében állt. Mindenki tudta ezt, csak Maximilian bácsi nem. Ő rajongott érte. Mindig kellemesen elbeszélgettek és mókáztak, de sosem tűnt el neki, hogy Dave csak a vagyonára pályázik. Mindig is tetszett neki a birtok, szívesen tudta volna a magáénak. Rebecát pedig gyűlölte. Elsősorban azért, mert akadály volt szemében a birtokhoz vezető úton, másodsorban azért, mert Rebeka ismerte, és sohasem szólt hozzá egy kedves szót sem. Dave kedélyesen köszönt, majd bement a nappaliba.
Lassan minden meghívott megérkezett, és kedves eleganciával beszélgettek a teájuk mellett. Rebeka végig mosolygott, és boldogan mesélte el a vendégeknek a birtokon töltött perceket. Dolly pedig itta minden szavát.
- Oh Beki...Ezek olyan kedves történetek!
És mindenki csak beszélgetett, mondta a magáét. Egyszer Rebeka eltűnt, majd újra előbukkant. Fülig érő szájjal tapsolt kettőt.
- Egy kis figyelmet kérek! Szeretném bejelenteni az est sztárját, a kedves nagypapámat, és egyben az ünnepeltet, Maximilian bácsit!
Mindenki kedélyesen tapsolni kezdett, és felálltak. Boldog arcok követték a belépő férfit. Minden tekintet az ő arcát fürkészte. Alapjában véve mindenki szerette őt. Majd mindenki a saját ajándékára tekintett, melyek egy kupacban hevertek. Egy pillanatig mindenki a sajátjára bámult, hogy Maximilian tudja, melyiket ki adta, ki volt fukar és ki volt bőkezű. Azzal azonban nem számoltak, hogy ez az öreg urat egyáltalán nem érdekli. Megfogott egy karcsú pezsgős poharat, és elemelte.
- Nos, köszönöm szépen mindenkinek, hogy ma eljött ide. Nagyon meg vagyok hatódva. Igazán kedvesek vagytok. Most igyunk erre a napra, amikor nagyon boldog vagyok, hogy mindannyian osztoztok az örömömben. És igyunk még az én drága Bekimre is, akinek köszönhetem ezt az egészet. Hiszen ő ápol, ha valami bajom történik, ő készít el mindent, ő szervezte ezt a mai napot is. Tehát egy picit ünnepeljük ma őt is!
A népes társaság belehörpintett a poharába, és azt hitték másra már nem kell inni, de Maximilian bácsi megelőzve a beszélgetés folytatását, azonnal folytatta.
- És köszöntsük drága unokaöcsémet Davet is, aki szintén mindig aggódik értem. Hálás vagyok neki a szeretetéért, és remélem engem visz el előbb a kaszás, nem őt.
Egy pillanatig néma csend ült a társaságra. Csak Dave mosolygott elégedetten, azonban rögtön cáfolni kezdte az elhangzott szavakat.
- Nincs olyan sok közöttünk drága Maximilian. Ám szeretném, ha én mennék el előbb, mert a te elvesztésed a legfájdalmasabb lenne ezen a világon. És eddig semmi rossz nem történt velem, szeretném, ha ez így is maradna. -emelte poharát Dave.
A csend tovább tartott. Megdöbbentek az arcok, és egymásra néztek. Meglepődtek ezeken a szavakon. Rebeka volt a legbátrabb, ő szólalt fel.
- Nos, akkor igyunk erre! Ahogy Maximilian bácsi kívánta. És igyunk arra, hogy Dave szavai megvalósuljanak...! -mosolygott kacéran Beci. Alig bírta a vendégsereg kibírni nevetés nélkül. Felemelték a poharakat, és beleittak. Ki amilyen kecsesen tudott. Lerakták őket az asztalokra. Rebeka is ezt tette, és az ajtó felé mutatott.
- Akkor, megkérnék mindenkit, hogy fáradjon át az étkezőbe. A vacsora már tálalva van. Remélem mindenkinek ízleni fog.
A vendégek arca mosollyal volt teli. Szépen, komtosan átballagtak az étkezőe, mely gyönyörűen elkészült. A lámpionok és a szallagok kecsesen forogtak a plafonon. A teríték pompásra sikeredett. A három tányér mellett kecsesen állt az ezüst evőeszköz. Kanál, kés, halfiléző kés, villa, süteményes villa, és a fagyis kanál. A szalvéták miliméter pontosra voltak hajtogatva. A bársonypárnás székek egymás mellett sorakoztak, és várták a vendégeket, akik csakhamar megérkeztek. Az asztalok közepén, már égett a három ágú gyertya. A leghosszabb asztal főjére ült le Maximilian bácsi. Rögtön mellé Rebeka, vele szemben pedig Steve. Mellé Dave, vele szemben pedig Margareth bárónő és a csatlósai. És így tovább az összes vendég. Kézia a bárók és bárónők mellé csüccsent, hogy mindenről rögtön tudomást szerezzen. Anna és a felszolgálók tálalták az előételt, leveseket, sülteket és salátákat. Mellé minőségi francia bort és Voila pezsgőt, amit mindenki szívesen fogyasztott. A vacsora végén Rebeka felállt.
- Egy kis figyelmet kérnék. Most következik az este fénypontja. Ez a torta jelzi az én drága nagypapám 80. születésnapját.
A pincérek betolták a háromemeletes krémtortát, csillagszrókkal a tetején. A vendégsereg csak ámult a szépségén. Miután elfogyasztották, és a cselédlányok letakarították az asztalokat, mindenki beszélgetésbe bonyolódott valakivel. Kisebb társaságok alakultak, ahol a legfontosabb téma egy újabb érdekházasság megkötése volt. Rebeka Stevevel ücsörgött, még Maximilian bácsi Davevel beszélgetett. Steve körbenézett, majd mélyen elmerült Rebeka zöld szemében. Mindig csodálta a lány szemeit, hiszen olyan fényesen csillogtak, mint a smaragd.
- Rebeka kedves, megint kitűnő estélyt alkottál. Nem is tudom, hogy van ehhez türelmed.
- Tudod, nem nagy fáradtság. Főleg, ha Maximilian bácsi örül neki...-mondta a lány, akinek hangján most is érződött a hála nagyapja iránt.
- Hát pont ez az! -emelte fel hangját Steve- Úgy teszel mindent, hogy a kedvében járj. Pedig te is épp olyan fontos vagy, mint ő. Ilyen korban már saját magadnak kellene estélyt rendezned.
- Meglehet, hogy te így gondolod. De szerintem a bácsi sokkal többet érdemel. Annyi mindent köszönhetek neki én is, és még sok mindenki. Amég élek, nem tudom meghálálni neki.
Rebeka feltétlen szeretetet érzett nagyapja iránt, el sem tudta képzelni nélküle az életét. Ő volt a nagyapja, az apja, az anyja, a barátja, és a védelmezője is egyben.
Dave ezalatt kitartan ostromolta Maximiliant, aki a kedves szavak mögött nem látta a közelgő vészt.
- Még mindig csodálatos ez a hely Maximilian. Nem is tudom, hogy van ehhez erőd.
- Beki adja a legnagyobb erőt. A segítsége, szeretete és gondoskodása feledteti velem, hogy mennyi gond és fáradtság van az életben. De pont erről szerettem volna veled beszélni. Feledtetni tudja az elmúló időt, de megállítani nem. Már nyolcvan éves vagyok. És próbálom előtte titkolni, hogy beteg is...
- Beteg? -csillantak fel Dave szemei, de próbálta tűrtőztetni magát. Sok sok év után először látta a szemei előtt, hogy Maximilian bácsi meghalhat, és megörökölhet mindent. Maximilian komoly arcot vágott.
- Igen, súlyos beteg vagyok. Nem akarok kitérni a részletekre, de voltam benn a faluban orvosnál is. Ő is megerősítette azt, amit magamtól is tudtam. A szívem nem működik megfelelően. Már csak idő kérdése... De Rebekának erről nem kell tudnia. A birtok és a vagyon miatt nem aggódom.De Beki... Miatta igen... Ezért szeretnék tőled egy hatalmas szívességet kérni. Ha én már nem leszek, vigyázz Bekire. Még nőnie kell. Okos kislány, nagyszerű teremtés. Szeretném tudni, hogy a halálom után is jó kezekben lesz. Nekem ő a legfontosabb... -suttogta elhaló hangon az ünnepelt. Dave pedig alig tudta visszatartani az örömét.
- Maximilian... drága unokabátyám... Az orvosok is tévedhetnek. Remélem ez a szörnyűség nem következik be. De ha mégis, úgy fogok vigyázni, úgy fogom szeretni Rebekát, mintha az én vérem volna. Tudod, nagyon szeretem ezt a tehetséges kislányt.
- Tudom, ezért bízom rád. Biztos vagyok benne, hogy nyugodt körülmények között fog felnőni. -Maximilian arcán kisimúltak a ráncok, szavai érthetőbbek lettek. Látszott rajta a nyugodtság, és a boldogság. Számára Rebeka jelentette a mindent. Nem bírta volna elviselni, ha ez a csöpp teremtés rossz kezekbe kerül. Daveben pedig feltétlenül megbízott.
- Erre a szavamat adom! -hangsúlyozta Dave, aki alig fért a bőrébe az elhangzottak után.
Margareth és Teo ismételten megbeszélték, hogy melyik unoka kit fog elvenni, és melyik pályázik majd Rebekára. Kézia boldog mosollyal járta körbe a vendégeket, és gyűjtögette az informácikat.Éjféltájt, már voltak olyan vendégek, akik kissé ittas állapotban voltak. Sokan önfeledten táncolni kezdtek. Ropták is hajnalig. Szokás szerint Paul és Tiffani összevesztek, mire a férfi a soffőrrel kivitette feleségét.Dolly szerencséjére megtalálta Rebekát a tömegben, és szóba elegyedett vele. Elmesélte az elmúlt esztendő történéseit, amióta nem találkoztak. Rebeka itta a szavait, majd ő is mesélt a birtokról, és az új lováról, ami két hónapja született. Fidelia néni pedig úgy kezelte Rebekát, mintha a legközelebbi rokonok lennének, majd rábízta Cornéliát és Carolinát. Rebeka pedig illedelmesen beszélgetett velük is. Az ikerlányok elmesélték, milyen jó kettőnek lenni, majd elráncigálták táncolni. Steve sem bírta ki ülve, ezért felkérte Bekit, aki imádott táncolni. A lány kedvesen mosolygott rá, a féri pedig elmélyedt a két csodálatos szempárban.
Hajnaltájt a vendégek útrakeltek hazafelé. Rebeka és Maximilian mindenkitől elköszönt. Dave még egyszer unokabátyja fülébe súgta, hogy bízhat benne. Lassacskán mindenki elment. A cselédek dolgozni kezdtek, hogy a ház holnapra ismét tiszta, és rendes legyen. Rebeka kifizette a pincéreket és a zenészeket, akik szintén távoztak. Eljött számukra is a nap vége. Maximilian magához szorította Rbekát, aki már majdnem állva elaludt a kimerültségtől.
- Beki drágám... Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
- Persze nagypapa.Én is szeretlek téged. Szép este volt, remélem örültél neki. És milyen sok ajándékot kaptál! -a lány még most is próbált mosolyogni. Ez a lételeme volt. A mosolygás. Azt vallotta, hogy mosoly nélkül az ember halott.
- Igen, szép volt. Ajándék? Csupa értéktelen kacat, amit állítólag kedvességből adnak. Az igazi ajándék te vagy nekem! Nagyon... nagyon szeretlek!
- Én is téged. De mi van veled? Olyan furcsa vagy. - Rebekának feltűnt valami változás. Nagyapja igazán szerette, de nagyon ritkán emlegette. Azt érezni kell, nem mondani.
- Dehogy is, csak álmos. Csak akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek, mégha nem mondom, akkor is. Most menj aludni, látom fáradt vagy. Szép álmokat angyalkám. Holnap új napra virradunk. -Rebeka lassan felsétált a lépcsőn, a szobájába. Maximilian hosszan nézte. Most döbbent rá, hogy mennyire fontos számára a lány. Meg akarta őrizni emlékezetében a csodálatos hölgyeményt, mert tudta, lehet, hogy csak napjai vannak hátra.


A nap fénye beragyogott az ablakon. Gyengéden cirógatta a bútorokat, éyos buksiát, aki még mélyen aludt. Tizenegy körül járhatott az idő, mikor felébredt. Lassan elnyúlt az ágyon, és kidugta a kezét a paplan alól. Még egy kis időbe tellett, mire fel tudott teljesen ébredni. Miután kikászálódott az ágyból felöltözött, és lesétált a konyhába. Mathild sürgött forgott, készítette az ebédet.
- Jó reggelt Beki kisasszony! -hallatszott a konyhából a kiálltás.
- Szia Mathild...-ásított Rebeka- Reggeliznék...
- Reggeli? Kisasszony, már fél tizenkettő! Inkább ebédelni kellene, nem gondolod?
- Meglehet... -bámult maga elé a lány- De én csak lágytojást kérek. Lehet?
Rebeka még mindig álmos volt. Mathild csak jót kacagott a nyúzott arcon.
- Neked mindent lehet aranyom. Ülj le az étkezőbe, mindjárt viszem a tojást.
A lány betotyogott az ebédlőbe. Leült, és bámult maga elé. Minden tiszta, és hétköznapi volt. Rá sem lehetett ismerni a tegnapi parti helyszínére. Rebeka megpillantott egy újságot az asztalon, és olvasgatni kezdte, de Mathild meghozta a reggelit, és a kávét. Rebeka rögtön rávetette magát a csésze forró kávéra.
- Köszönöm drága pótmamim! Gyere ülj ém, amég megiszom. -Mathild így is tett. Kedves mosollyal lehuppant a lány melletti székre. Rebeka hírtelen megijedt.- Hol van Maximilian bácsi? Még alszik?
- Nem lányom. -rázta a fejét Mathild- Az úr korán bement a faluba. Azt mondta rengeteg elintézni valója van. A könyvelőhöz is elmegy, legalább is ezt mondta. És, ha jól tudom, Dave urral is van valami elintéznivalója.
- Azzal meg mi? -háborodott el Rebeka- Annak az idegesítő, és pénzéhes alaknak mi megbeszélni valója van az én nagypapámmal? Nem lehetigaz, hogy a nagypapi nem veszi észre, hogy ez az alak valójában mit akar. Szerintem ki is kellene tagadnia! -mérgelődött tovább.
Mathild csendesen felkelt, és kiballagott a konyhába. Rebeka megette a lágytojást, majd felment lovaglruhába öltözni, majd az udvart vette célba. A lovászfiú kivezette a lovát, mellyel elindult körbe a birtokon. Szinte minden nap kilovagolt, és ellenőrizte a földeken foly munkát. Nem volt kemény, és szigorú, de szerette, ha a munkások dolgoznak a pénzükért. Sosem volt gond. Rebeka a kedvességével levett mindenkit a lábárl, ezért a munkások keményen dolgoztak. Mikor lovagló körútra indult, mindig Csillag nevű lovával tette. Hfehér állat volt, fején egy pici fekete folttal. Szelíd állat, jól irányítható. Rebeka imádta. Néha még beszélgetett is vele, ő mindig meghallgatta.
Már a birtok felét körbejárta, mindent rendben talált. Azon gondolkozott menjen e vissza, de úgy döntött befejezi a szokásos körutat. Az egyik lovászfiú vágtázott utána. A lány csak a nevét hallotta, mely süvített a szélben. Megállította a lovát, majd kedvesen hátranézett.
- Mi történt? Ég a ház? -nevetett hangosan. Mindig mkázott a munkásokkal. Ami másnak megoldhatatlan gond, vagy tragédia, az neki egyszerű, és móka. Sosem látott lehetetlen, mindent megoldott. Erre buzdított mindenkit. A gyermeki mesevilág élt még a szívében. Nem hitte el, hogy történhetnek visszafordíthatatlan dolgok. Bár ő volt a birtok úrnője, és parancsolhatott, a dolgozók, sosem haragudtak rá. Tudták, hogy még álmodozó, és nem vette észre, hogy az életnek vannak árnyoldalai is. Úgy gondolták ez így van jól. Álmodozzon, hiszen még gyerek. Ráér felnőni. A bimbó még kinyílik, de a kinyílt virágra nem vár újabb kikelet. A lovászfiú azonban most a szokottnál is komorabb volt. Megállt a lány mellett.
- Kisasszony, kérem jöjjön vissza a házba. Egy futár érkezett, a tisztelt nagyapjáról hozott híreket...
Rebekának nem kellett több. Úgy hajtotta a lovát, hogy mire a házhoz értek, az állat teljesen kifulladt. Ha a nagyapjáról volt szó, nem ismert kegyelmet. Lepattant a lováról, és berohant a házba.
- Mi történt nagyapával? Mondjon már valaki valamit! -kiabálta Rebeka, aki önkívületben érkezett meg az előszobába.
Mathild keserves sírása hallatszott a konyhából. A futárfiú lehajtotta a fejét.
- Maximilian úr rosszul lett az utcán. Most Thomasson doktor úrnál van...
Hírtelen mélységes csend ült a házra. Csak a halk konyhai sírás hallatszott ki. Rebeka döbbent, és ájdalmas arca mindent elárult. Mathild beogatott a kocsiba, ketten indultak a faluba. Rebeka át sem öltözött, nem törődött az illemmel. Mathild halkan pityergett, Rebeka pedig nem mert szlni egy szt sem. Csak bámult kielé az ablakon. Próbálta nyugtatni magát. Nem történhetett semmi. Az ő nagyapja teljesen egészséges, biztosan a nagy meleg lehet az oka. Igen. Biztos nincs gond, csak az orvos biztonságosabbnak látta, ha ott marad megfigyelésre. Hamar a doktor házához értek. Csak Rebeka szállt ki, és ment be. Kopogtatott, majd benyitott. Izgatott volt, hogy nagypapája mikor mehet majd haza, mit ehet és mennyit kell majd pihennie. Elhatározta, hogy nagyon megdorgálja, amiért nem vigyázott magára. Belépett a pici terembe, de Maximilian bácsit nem látta sehol. A doktor azonnal felpattant a székéből.
- Lachi kisasszony...
- J napot doktor úr! Nagyon aggódtam a papusért, de úgy látom elesleges volt, ha ilyen gyorsan hazaengedte... Elnézést, hogy feleslegesen megzavartam komoly munkájában. -Rebeka mosolygott, de a doktor arca gondterhelt volt.
- Kisasszony! Várjon még... Az az igazság, hogy a nagyapja nem ment haza. Rosszul lett, Dave hozta be hozzám, de... már nem tudtam segíteni... Szívroham...
Rebeka ledöbbent. Nem tudott szólni. Rossz viccnek tartotta az egészet. Nem hitte el, hogy Maximilian bácsi nincs többé. Az ő nagyapja nem hallhatott meg. Dr. Thomasson az ajt felé mutatott. Ez nem közönséges ajtó volt. Mögötte nem várt semmi, csak a csönd, a szomorúság, és a halál. Egy sötét szoba. Rebeka csendesen belépett. Az egyik ágyon meglátta a nagyapját. Hisz csak olyan, mintha aludna. Gondolta. Odalépkedett, lehuppant a öldre, és megfogta a kezét. Jéghideg volt. Olyan, mintha egy jégcspot fogott volna meg. Ekkor döbbent rá, hogy valóban megtörtént. Ennyit ér az élet. Eghy szívroham. Tegnap még önfeledten mulatott, most pedig... Itt fekszik. Egy szívroham. Ennyi, és már nincs többé. Rebeka átfogta, majd csókot hintett a hideg, de még pirosas arcra. Erősen magához szorította. Hisz csak alszik...


A Lachi birtok feketébe öltözött. Senki sem járt a házban egy hete. Rebeka jól tűrte a napokat, de nem lépett ki az utcára. Nem is evett rendesen. Csak a szobájában ült, és azt a könyvet olvasta, amit a nagyapja adott neki. A cselédség nem beszélt régi, szép emlékekről, inkább munkába temetkeztek, hogy ne gondoljanak a szörnyű tragédiára.
- És? Mi történt ezután? -kérdezte Lokwood úr, aki izgatottan hallgatta az eseményeket. Kezdte érdekelni ez a történet, a szomorú sorsú Rebekáról. Mathild azonban megrázta a fejét.
- Nem is tudom. Ez a család története, és Rebekáé. Nem érdemes bolygatni a halottakat. Így sem találja a nyugalmát. Mi lesz, ha elmondom a történetét?
- Lehet, hogy igaza van Mathild. De kiváncsivá tett, az a kedves lány. Hogy halhatott meg ilyen fiatalon? Betegség?
- Igen Lokwood úr. És a boldogság hiánya. Ha lett volna mellette egy férfi, akit igazán szeretett, akinek nem szabadott volna cserben hagynia... Na, ha már így is, úgy is mesélek, akkor folytatom onnan, ahol abbahagytam. Maximilian úr tragédiájánál. De majd csak a vacsoránál. Nekem ebédet is kell csinálnom, és már jócskán elmúlt tizenegy. Addig járjon egyet a környéken. Szép vidék ez, csak a lápra ne menjen. Könnyen elsüllyedhet. És a mögötte lévő erdő igen veszélyes.
Mathild besétált a konyhába, ahol Anna már neki látott az ebéd elkészítésének. Lokwood úr felment a szobába, amit neki adtak erre a pár napra. Ledőlt a pamlagra, és elgondolkozott. Mi lehetett ezzel a szegény lánnyal? Milyen élete lehetett, hogy még most is itt van, nem bír elszakadni az élőktől? Milyen szép lehetett. A kíváncsisága hajtotta a vendéget. Átöltözött, és a lovászfiútól elkérte a lovát. Elindult körbe a birtokon. A földek sivárak, munkás alig dolgozik rajtuk. A folyó sötéten háborog a medrében. Végig Rebekán járt az esze, és a történetén. És miért oly veszélyes az az erdő? Meg kellett tudnia. Érezte, hogy ebben a történetben sok szomorúság, és fájdalom, no és titok lappang. Elért a láphoz. Valami titokzatos erő arra késztette, hogy vágjon át. Egy halvány hang hallatszott a süvítő szél mögül. Gyere... Gyere... Várlak... Még mindig várlak... Lokwood úr nekivágott az ingoványnak. Egy óra volt az út az erdőig. Kísérteties ez a táj. A szél hangosan süvített, a fák mérgesen himbálóztak. Benn sötét volt. Lokwood úr leszállt a lováról, és gyalog folytatta az útját. Először semmi különöset nem látott. Majd megpillantott két nagy követ. Közelebb lépett hozzájuk. Az egyikre ez volt rávésve: David Lachi és Cornélia Lachi. Odébb egy másik hasonló követ pillantott meg. Rebeka Lachi... Itt van tehát eltemetve. A híres Rebeka Lachi, akinek csak a nevét kell említeni, hogy mindenki elszaladjon. Félnek tőle. ...Itt vagy... Gyere hozzám... Várlak... Hallatszott a hang, még erőteljesebben. Szégyen, de a féri egyre jobban félt. Nagyon titokzatos volt számára ez a hely. Meg akart mozdulni, de nem tudott. Úgy érezte, hogy a lába megkötött a talajban. Nagyon hideget érzett a háta mögül. Majd még közelebbről hallotta a titokzatos hangot.
Itt vagyok... Várlak... Gyere hozzám... A féri egy pillanatig nem vett levegőt. A szél még jobban üvöltött. Ebben a pillanatban futásnak indult. Nem érezte a hideget, és meg tudott mozdulni. Futott, mikor meglátott egy sziklát, melyen egy csokor virág illatozott. Nem állt meg, felpattant a lovára, és visszavágtázott a házba. A szobájában pihent. Ez csak káprázat. Gondolta. Szellemek nem léteznek! Csak nagyon beleéltem magam ennek a lánynak a történetébe. Ezért hiszem ezt. Pedig szellemek nem léteznek.
Mathild este felment Lokwood úr szobájába. A férfin látszott valami nyughatatlanság. Mathild lehívta enni. Vacsora után csendesen besétáltak a nappaliba. A kandalló tüze fényesen ragyogott. Mathild iszogatta a hársfateáját.
- Nos uram, mit látott a mai körútján?
- Semmi különöset Mathild.
- Nagyon szótlan. Ne meséljem tovább a történetet?
- Nem kell. -vágta rá határozottan a férfi, majd pár perc tétovázás után ismét megszólalt.- De... Kérem mondja tovább. Ma különös dolog történt velem. Elmentem az erdőbe. És valami nagyon furcsa dolog történt. Hideget éreztem, nem tudtam megmozdulni. És bár nem hiszek ezekben a dolgokban, de mintha a szél súgta volna, hogy gyere, várlak, itt vagyok. Az az érzésem, hogy ennek köze van a történethez.
Mathild belekortyolt a teájába. Pár perc néma csend uralkodott a szobában. Már mindenki aludt, csak ők voltak fenn.
- Nos, Lokood úr, amint látom, már nagyon belefolyt a történetbe. Én kértem, hogy ne menjen oda. De megtette. Igen, ennek sok köze van a történethez. Látott ott két sírt. Az egyik Rebeka szüleié. A másik Rebekáé. Az egyik azonban nem igazi...De ne szaladjunk túlzottan előre. El kell mesélnem mindent részletesen. Csak úgy érti meg. Remélem nem álmos...A konyhában voltam, mikor kopogás hallatszott...
Mathild kinyitotta az ajtót. Steve érkezett meg. Mathild nagyon megörült, hiszen tudta, Rebeka mennyire szereti a férit.
- A kezeit csókolom Mathild asszony! -üdvözölte a férfi.
- Drága Steve úr! -Azt vártam mikor jön át. Az én kedves kislányom nagyon le van törve. Maga talán fel tudná vidítani.
- Remélem Mathild asszony. Merre van Beki? Bejelent, vagy...
- Menjen csak fel. A szobájában van. Nincs szükség formalitásokra. -lelkendezett Mathild. Steve felballagott a hatalmas lépcsőn. A jobb szárny végében volt Rebeka lakosztálya. Meseszép teázó, fürdőhelyiség, kisebb nappali, egy kisebb szobával, és a háló. Ez volt eddig Rebeka tulajdona. Steve kopogott, majd benyitott.
-Szia Beki!
- Jónapot Steve! A nappaliban vagyok. -szólt egy szívből jövő keserű hang. Steve besétált, leült az egyik karosszékbe Rebekával szemben.
- Kér teát, Steve? -kérdezte unottan a lány.- Ha kér, hozatok Annaval.
- Nem, köszönöm. -felelte a férfi- Csak meglátogattam, hogy ne unatkozzon.
- Na, hát ez nem jellemző a napjaimra. Mindig van valami. Körbenézni a birtokon, intézni a pénzügyeket, találkozni az ügyvéddel, és a nagypapa temetése...
A férfi elgondolkozott. Nem fért valami a fejébe, de nem merte megkérdezni. Most azonban erőt vett magán.
- Drága Beki... Nem értem, miért vártak ennyit. Már több, mint egy hét telt el. Miért van ilyen későn a...?
- A temetés? Volt egy csúnya vitánk Davevel. Sokalja a pénzt, amit a temetésre költenék. És... -Rebeka szemébe könnyek tódultak.- nem akarom a papát föld alá zárni. Hisz csak mélyen alszik... -keserves zokogásban tört ki. Steve felállt, és keserves zokogásban tört ki.
- Beki! Ne legyen elkeseredve. Tudom, hogy fáj. Én is szerettem Maximilian urat. De az idő, és az élet megy tovább. Bár már nem köztünk él, a szívében örökké élni fog. És azok szívében, akik szerették. És tudja, előbb vagy utóbb mindenkire ez vár...
- De nem értem. Este még boldogan mókázott, másnap pedig... Ez érthetetlen!
- Valóban szörnyű tragédia, de változtatni nem tudunk rajta.Inkább próbáljon kimozdulni, az segít. -Steve próbált lelket önteni a lányba, de nem sok sikerrel járt.
- Ugyan... Ezen nem segít semmi. Kérem ne felejtse el, hogy holnap reggel kilenckor lesz a temetés. Ugye eljön? -Steve és Mathild jelentette neki az egyetlen támaszt. A máskor oly ügyes és büszke lány, most egyszeriben elesettnek tűnt. Felnézett Steve szemébe, ahogy a karjaiban hevert. Steve elmerült a szempárban, mint eddig oly sokszor. Hírtelen észrevette a nőt, a lányban. Tizennégy évesen már gyönyörű nő volt. Csak álmodozó. De az álmodozás most eltűnt a szeméből. A csillogó zöld szemek haragos smaragddá változtak. Valami Rebekához ragasztotta a szemeit. Tudta, hogy nem szabad. Eddig Maximilian bácsi gyönyörű unokájának tekintette, de most szabad volt. Egy szabad meseszép nő. De Steve tudta, hogy ez képtelenség. Ő huszonnégy éves. Rebeka pedig csak tizennégy. A lány még nem gondol ilyen dolgokra. Neki pedig nem szabad.
- Természetesen. -felelte kissé sértődötten. Gyorsan felállt, és visszaült a karosszékbe.- Természetesen ott leszek. De utána sajnos el kell mennem. A tiszturak már nem nézik jó szemmel a szabadságomat. Egy évig nem tudok majd visszalátogatni. Sajnálom Rebeka...
- Micsoda? -Rebeka hangja ijedt volt, és felháborodott- Nem mondja komolyan! Elveszítettem a nagypapámat, most pedig elveszítem a legfontosabb embert az életemben!
- Ne túlozzunk. Itt marad önnel Mathild. És hamar elröpül ez az egy év.
- Nem túlzok! Ön a legontosabb ember az életemben! Csak maga nyújt nekem támaszt. Ha nincs velem, elveszettnek érzem magam.
Steve alig bírta hallgatni ezeket a szavakat. Tőrként fúrdtak a szívébe. És Rebeka fogta azt a tőrt, és még meg is forgatta, akaratán kívül. De úgy gondolta, hogy Rebeka csak a mély barátságról beszél. A katonaság pedig ürügy volt. Ürügy, hogy elfelejtse azt az érzést, amit a lány iránt érzett már nagyon rég óta, de csak most bukkant a felszínre. Átölelte Rebekát, és elköszönt tőle. Mathildtól is elköszönt. Fájdalmas szívvel távozott.
Mathild halk sírást hallott fentről. Tudta, hogy Rebeka az. Épp nem volt sok dolga, ezért felsétált hozzá. Halkan bement a szobába. Rebeka egy képet szorongatott a kezében. Mathild odasietett hozzá.
- Ni sirj lelkem! A nagyapád... Ez nem is nagyapád képe...
- Nem Mathild. Most azért sírok, mert Steve elmegy egy évre. És addig vissza se jön.
- Ne búslakodj, az idő gyorsan pereg.


A Lachi birtok kriptasírja előtt százak gyülekeztek. Minden rokon, és ismerős megjelent. Rebeke talpig feketében ácsorgott, de nem is figyelt oda. Minden szónál, mely a nagyapját búcsúztatta, sírva fakadt. Sokan sírtak olyanok is, akik egész életében nem törődtek velel. Dave azonban szinte csak mosolygott. Steve szomorúan tekintett a lányra, aki ezt hamar észrevette. A két szempár egybeonódott. Rebekában tudatosult, hogy Steve elmegy. Nem látja nagyon hosszú ideig. Pedig nagyon sok mindent jelentett neki. Steve visszatartotta a könnyeit. Torkában egy hatalmas csomót érzett, amiért cserbenhagyja Rebekát, a saját önzése miatt, de nem látott más kiutat.
A temetésnek hamar vége szakadt. A tiszteletes gyorsan búcsúztatta a halottat, mert tudta, hogy ez fájó sebeket tép fel. A vendégek részvétüket nyilvánították, majd elmentek. Senki sem maradt a birtokon. Steve odalépett Rebekához, és átfogta.
- Fogadja őszinte részvétemet Rebeka. Nagyon sajnálom... Kérem ne haragudjon rám. Nagyon szeretem magát... A két szemét nem felejtem el sohasem. Egy év múlva találkozunk...
Steve nem várt válaszra, azonnal elhagyta a birtokot. Érezte, hogy nem szabad megvárnia, még Rebeka beszél vele, mert nem bírja majd itthagyni. Pedig muszáj. Dave odalépett Rebekához, és átfogta.
- Kedves kislányom...
- Nem vagyok a kislányod! Ne akarj kedveskedni, mert nem áll jól. Sőt, idegesít!
- Fogadd őszinte részvétemet... -mosolygott gúnyosan a féri. Rebeka ott akarta hagyni, de a család ügyvédje odalépett.
- Kisasszony, uram... Maximilian úr azt kívánta, hogy a végrendeletét a temetése után bontsák ki. Önök érdekeltek benne...
Rebeka nagyot sóhajtott. Mutatta az utat az ügyvédúrnak. Mathild vitt be teát és kávét. Dave önelégülten mosolygott. Az ügyvéd kibontotta a borítékot.
- Olvassam fel, vagy csak a lényegre kiváncsiak?
- A lényegre. Nagyon fáradt vagyok... -mondta Rebeka.
- Rendben. Az apróbb ingóságokról is rendelkezett. Egy evőeszköz készletet adományozott Mathild asszonynak, és néhány könyvét Anna kisasszonynak. Vagyonának 5%-át a munkások között kívánta szétosztani. A fontosabb az, hogy a birtokot, a birtokon lévő házat, és a többi tulajdonát a pénzzével együtt, Rebeka kisasszonyra hagyta. -Dave megrémült. Csalódottság látszott az arcán.- Azonban, mivel a hölgy még kiskorú, Dave urat bízta meg a gyámsággal, és a birtok teljeskörű kormányzásával. Ez azt jelenti, hogy még négy évig Dave úr a birtok tulajdonosa. Kéri önt, hogy nagyon vigyázzon a vagyonára, és segítsen mindenben Rebeka kisasszonynak. Ezzel az én munkám itt lejárt. Ha kívánja uram, hogy szolgálataimmal önt is segítsem, mint Maximilian urat, örömmel állok a szolgálataira. Amint tudja, nagyon régóta képviseltem az urat.
- Ezt megbeszéljük kettesben. A hölgyet megkérem, hogy fáradjon ki. A birtok ügyei mostantól rám tartoznak!
Rebeka majdnem elrobbant. Nem a vagyon érdekelte, sokkal inkább az, hogy nem tudja folytatni Maximilian bácsi tevékenységét. Féltette a birtokot.
- Azért ne viselkedj úgy, mintha a tiéd lenne, mert nem az!
- Egy darabig most igen.
- Csak tudnám miért nem lepődtél meg. Te tudtad?
- Maximilian elárulta nekem, hogy beteg. A szive... És ő maga kért meg erre. Szegénynek elég lett volna pár rossz szó és... jajaj!
- Te voltál, igaz? .kérdezte elkeseredetten a lány- Te voltál?! veled találkozott a halála előtt. Mit mondtál neki te aljas?
- Az örök titok marad. A szíve sajnos elég gyenge volt. Nem bírta volna sokáig...
Rebeka erős dühöt érzett. Rájött mindenre. Szeretett nagyapja halála Davenek köszönhető, ő most csak egy megtűrt valaki itt, és csupa rossz vár rá mindaddig, még Steve haza nem tér. Az pedig még egy év...



















2. fejezet



- Valóban ez történt? -kérdezte meglepetten Lokwood úr. Nem fért a fejébe ez a cselekedet.- Miért hagyta a birtokot arra az alakra? És miért ment el Steve? Visszatért valaha?
- Ön mindig előre siet Lokwood úr. Az apró részletek is számítanak. Maximilian úr annyira szerette Rebekát, hogy a legjobbat akarta neki. Jószándékában viszont olyan kezekbe adta, aki csak ártott neki. Nem tudhatta tettének következményeit. Steve pedig megijedt a saját érzéseitől. Tíz év választotta el őket egymástól. Rebeka még gyerek volt, legalább is Steve szerint. Egyébként visszatért. De addigra már... Na, nem szaladok annyira előre.
Mathild fát rakott a tűzre, mely már alig pislákolt. Éjfélt ütött az óra. De egyikük sem volt álmos. Mathild végre kibeszélhette magából az elmúlt évek nyomorúságát, Lokwood úr pedig egyre jobban kíváncsi lett a lány történetére. Mathild visszaült a székébe.
- Nem álmos, Lokwood úr?
- Nem dehogyis. Meséljen tovább, ha ön nem az.
- Akkor folytatom. Dave két nap alatt átpakolta a holmiját a Lachi birtokra. Szerintem már egy héttel ezelőtt összecsomagolt. Rebeka számára ekkor kezdődött a pokol...
Az őszi szellő simogatta a birtok házainak falait. A nap egyre hűvösebben sütött, erős fénye nem játszadozott a bútorokkal. A fák levelei sárgultak, és színes szőnyegként borították be az avart. A földeken arattak, a parasztasszonyok egész nap kukoricát morzsoltak, közben vidám dalokat énekeltek és pletykálkodtak. Az ősz végérvényesen beköszöntött. Rebeka élete is ehhez volt hasonló. Dave úgy járt kelt a birtokon, mintha teljes egészében az övé volna. Állandó veszekedések színtere lett a ház. Rebeka alig hagyta el szobáját, inkább könyveibe temetkezett. A birtokra nem mehetett ki, Dave megtiltotta. Ezért legtöbbször Mathildnak segített a konyhában.
Az egyik délután vizet hozott a kútról. Talán véletlen, talán nem, de összetalálkozott az intézővel. Pici, de kövér ember volt. A ruhák már majdnem szétrepedtek rajta. Viszont kedves volt, és hűséget fogadott a Lachi családnak, amelybe szerinte Dave nem tartozott bele.
- Rebeka kisasszony, üdvözlöm!
- Jó napot! Merre van Dave úr?
- Nem is tudja? Ismét elutazott. Már két napja. Azt hiszem, most Franciaországba. De már nem is tudom lassan miből. Az előző két hónapban négyszer utazott el. Ennek a birtok látja majd kárát.
- Köszönöm. -mosolygott kényszeredetten Rebeka. Buzgón teletöltötte edényét, és besietett a konyhába. Mathild látta rajta, hogy ismét mérges. De nem mert rákérdezni, amúgy is tudta, két perc múlva megtudja a baj okát.
- Mathild! Hallottad, hogy megint elutazott? Miből utazik ez ennyit?
- Nem tudom kincsem. Talán beszélni kellene vele. -Bíztatta a lányt Mathild, aki ennek ellenére tudta, hogy nem számíthatnak semmi jóra.
- Beszélni? Annak megint egy veszekedés lenne a vége. Már csak abban reménykedek, hogy négy év alatt nem teszi teljesen tönkre, amit idáig elértünk. Bár ezek után...
- Már nem egész négy év...Lassan tizenöt éves leszel.
- Igen. Remélem a szülinapomra Steve is megérkezik. Ma írok is neki.
Rebeka felrohant a szobájába. Mindig izgatott volt, mikor levelet írt Stevenek. Sosem tudta panaszkodjon e, vagy titkoljon e el mindent. Legtöbbször kipakolt, és kérte jöjjön haza minél előbb. Lehuppant a székéhez, a kis kulcsát elővette a titkos reteszből, és kinyitotta a fiókot. Papírt vett elő és tollat. Itt tartotta a Stevetől kapott leveleket is.
"Kedves Steve!
Olyan régen hallottam ön felől. Itt nincs minden rendben. Dave ismét elutazott. Lassan élelemre sem lesz pénzünk. Kérem önt, jöjjön haza! Megőrülök maga nélkül. Üres az életem. Nagyon hiányzik. Alig három hónap van vissza a születésnapomig. Remélem ön lesz nekem a legnagyobb meglepetés. Mert a legnagyobb ajándék biztosan ön... Millió csókot küld: Rebeka "
Amint befejezte a pár soros levelét, azonnal lesietett. Az egyik futár zsebébe nyomta megcímezve, felbélyegezve, hogy azonnal juttassa tovább. Majd ismét Mathild segítségére sietett. Készítették a vacsorát. Úgy érezték végre ismét egy csendes vacsorán vesznek részt. Leültek hárman az asztalhoz. Mathild, Anna és Rebeka. Nyugodtan vacsoráztak. Önfeledten beszélgettek. Ajtónyílást hallottak.
- Mi folyik itt? A cselédek miért esznek az ebédlőben?
- Dave? -lepődött meg Rebeka.- Azt hittem pár napnál tovább maradsz.
- Fontos üzleti ügyeim voltak. De siettem haza hozzád. Nehogy egyedül légy. -mosolygott gúnyosan a férfi. Kizavarta a másik két hölgyet, és leült vacsorázni. Rebeka fel akart állni.- Ne menj sehova! Beszélgetnünk kellene.
- Na látod, ebben igazad van. Elegem van az örökös elutazásaidból! Tudod mennyi pénz ez?
- Erről nem kérdeztem a véleményedet! -üvöltött Dave.- Javítani kellene a családi kapcsolaton, nem gondolod?
- Hát nem. Nincs min javítani, mivel te nem vagy a család része! -Rebeka felpattant és elviharzott.



Az ősz télre váltott, a tél tavaszra, és így tovább. Rebeka betöltötte a tizenhetedik életévét. Már csak egy év volt hátra. Steve pedig még mindig nem jelentkezett. Pedig már három év telt el. Dave utazásainak nem szakadt vége. Rebeka pedig egyre gyönyörűbb lett. Kigömbölyödött, és megnyúlt. Magas lett, és vékony. Egyre szebb. Minden környékbeli férfi az ő kegyeire pályázott. Dave azonban törte a fejét. Jól tudta, hogy alig egy éve van arra, hogy kitaláljon valamit. Rebeka a szobájában ücsörgött, az íróasztalánál. Ismét írt. Senki sem tudta mivel foglalkozik naphosszat. Mathild kopogtatott az ajtaján, majd belépett. Rebeka azonnal eldugta, amivel foglalkozott.
- Rebeka kincsem, le kellene jönnöd a nappaliba. Dave hivat, itt van valami fiatalember vele. Azt hiszem, az egyik üzletfele. Lehet, hogy a birtokról van szó.
- Rendben Mathild, köszönöm. -bólintott Rebeka. Gyorsan visszazárta a fiókot, és lesietett. Közben igazgatta a haját, és a ruháját. A nappali ajtaja előtt sóhajtott egyet, majd belépett.
- Jónapot az uraknak! Örömmel veszem, hogy beleveszel végre a birtok irányításának teendőibe.
Dave mosolyogni kezdett.
- Gondolom Mathild mondta ezt. Ki kell ábrándítsalak kedvesem. Nem erről van szó. Szeretném bemutatni neked John Ramont -közelebb ráncigálta a fiút-, a vőlegényedet...
A féri kezet csókolt. Rebeka teljesen ledöbbent. Hírtelen szóhoz sem jutott. Nem tudta, hogy szaladjon világgá, vagy csendben tűrjön. Kétségbeesetten várt, állt egyhelyben, majd hírtelen leült. Dave arcára gúnyos mosoly ült.
- Remélem, nem estél kétségbe túlzottan. Sajnálni kezdtelek, mivel egész nap csak itthon ülsz, nincs időd a sok munka mellett ismerkedni. John pedig kiváló parti lesz a számodra. Kedves, és jómenő orvos is. Ráadásul távoli rokonom is...
- Azt gondoltam. De ez sajnos nem lehetséges. -vágta rá Rebeka. Érezte a szíve mélyén, hogy nem tud mit tenni. Ez eldöntött tény. De lázadó természeténél fogva, azonnal tagadni, ellentmondani akart.
- Sajnálom kedvesem. Egy hónapot terveztem az ismerkedésre. Utána jöhet a világraszóló lakodalom. Most magatokra hagylak titeket, hogy beszélgetni tudjatok.
Dave mosolyogva kisétált a nappaliból. John leült a fotelba. Majd hírtelen felállt, töltött magának egy whiskyt, majd ismét leült.
- Szóval Rebeka. Milyen legyen az esküvőnk, elköltözöl velem, vagy maradunk?
- Mennyi kérdése van az úrnak. Talán megkérdezhetné, hogy akarok e a felesége lenni!
- Oh, bocsásson meg. -John letérdelt a lány elé- Kedves hölgyem, lenne e a feleségem?
Rebeka sóhajtott. Erre mit illik felelni? Teljes szívéből szereti Stevet. Már három éve nem látta, de a szíve minden pillanatban utána epekedett. Minden porcikája az ő nevét suttogta, őt kereste. De hiába várta. Csak némán, titokban imádhatta. Szavai viszont akaratlanul is elárulták. Ha Steveről beszélt, az olyan volt, mintha himnuszt énekelne. Ragyogott, mint az ég tetején büszkélkedő nap. Most viszont itt ült. Egy másik férfival. És ez a férfi készül őt feleségül venni. Most mit mondjon? Hogy nem? Hisz nem teheti, mert ott van Dave. Vagy igent? De önszántából? Nehéz kérdés. Nem volt mit tenni. Igent mond. Azonnal üzen Stevenek, aki majd megszökteti. De eddig sem jött, és csak ritkán válaszolt. Bele kellett törődnie, hogy a sors egy másik utat írt meg neki. A csillagok teljesen más felé vezetik, mint ő szeretné, de nem tehet semmit.
- Igen... -suttogta- Önhözmegyek. De... mi pusztán barátok leszünk. Élünk, mint házastársak, de semmi közünk nem lesz egymáshoz. Dave pedig elköltözik. A családi életünkbe nem fér bele. Gyermekekről pedig szó sem lehet. És egy hét múlva megtartjuk az esküvőt.
- Ha önnek ilyen sürgős, rendben van. Írja csak össze kiket akar meghívni, és elintézem. Davevel pedig beszélek.
- Nem! Csak mi. Az ön tanúja Dave, az enyém Mathild, és kész. Nem akarok vigasságot. Ez nekem nem ünneplésre ad okot. Csak úgy érezném magam, mintha egy halotti toron ülnék. Davevel pedig most azonnal beszéljen!
Rebeka felkelt, nyugodt, magabiztos arccal kisétált a nappaliból. Kívülről nyugalom, és higgadtság látszott rajta, belülről azonban tombolt. A szíve zakatolt. Nem is tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen. Hisz a sorsa olyan nevetséges, és egyben szomorú is. Megriggat bárkit, mégis nevetséges. Nevetségesen kicsinyes ez az egész. Körülötte mindenki a pénzére hajt, csak neki nem kell. Pedig az övé. Egyedül azt sajnálta, hogy a nagyapjával mennyi mindent elért. Ezért nem akarja, hogy rossz kezekbe kerüljön a birtok. Az ő birtoka. Pedig lassan már nem ér semmit. Mégis mindenkinek ez kell. Hát nem nevetséges?
Rebeka betoppant a konyhába, ahol a kandalló mellett Mathild ücsörgött. Kötötte az új sálát. Már vagy a felével elkészült. A lány leült az asztalhoz, és kért egy hársfateát. Anna hamar oda is vitte neki. Rebeka pedig kavargatta, kavargatta, majd finom kortyonként fogyasztotta. Mathild pedig látott valamit. Valami elkeseredést. A mindig vidám lány csillogó szemei, most hírtelen szürkévé váltak. A tekintete üres volt. Elkeseredett. A tehetetlenség súlya nehezedett a szívére. Mint egy hatalmas szikla, amely évezredeken keresztül nem mozdul, csak darabok távoznak róla. Rebeka szívén is egy óriási szikla ücsörgött, és a kis darabok hiába potyogtak, ő nem érezte. Mathild a segítségére sietett volna, de nem tudott. Ő volt az, aki legkevésbé tehetett bármit. Úgy érezte, ha Rebeka elmondja, ami a szívét nyomja, talán könnyebb lesz.
- Mi a baj angyalkám? Megint Dave úr bántott meg?
- Nem. -rázta a fejét Rebeka- Ő már nem tesz semmit. Már nem érdekel, hogy él e, vagy hal. Egészen más a baj. Egy hét múlva férjnél leszek. Nincs többé Rebeka Lachi. Ezentúl Mrs. Ramon, vagy Rebeka Ramon. Ezzel a névvel együtt eltűnik egy ember is. Többé már nem az, aki volt...
- Jaj lányom! -Mathild átfogta. Igyekezett titkolni, hogy könnyek patakja tódult a szemébe.- Nem lesz semmi baj.
- Miért nem lepődsz meg? Te tudtad?
- Mit? -kérdezte a cseléd?- Ramon urat...? Igen... De nem akartam én megmondani. Elég rossz történik mostanság. Miért mondjam én el?
- Már te is elárulsz...? De nem baj... Már semmi sem baj...
- Lányom!
- Nem vagyok a lányod! -Rebeka mérgesen felpattant a székről és kiborította a teát.- Az én anyám Cornelia Lachi! Nem pedig egy cseléd! Takaríts fel, mert mától új idő kezdődik a birtokon.


Rebeka ruhája valami meseszép. Hosszú gyönyörű fehér, tiszta párizsi selyemből. Oldala kissé felráncolt. Az ujj rész hiányzik róla. Egy méretes rózsa díszíti kebleit. A csokor bíborvörös. Fátyla eltakarja arcát, jobb is, hogy senki sem látja. Egy szomorú nő arcát látnák, nem pedig azét, aki az esküvőjére készül. Nagyon kevesen voltak. Semmi változás nem történt a házban, a birtokon, az esküvő miatt. A munkások erre az egy órára kimenőt kaptak, hogy aki meg szeretné tekinteni az egybekelést, az megtehesse. Gyors, és rövid szertartás volt. Rebeka olyan erőltetetten mondta ki a "boldogít igen"-t, hogy mindenki tisztában volt az érzéseivel. A pap hamar távozott, ő is érezte a feszült légkört. John és Rebeka nem mentek nászútra. Dave összecsomagolt, és elbúcsúzott. Átölelte Rebekát, de ez a jelenet túl cinikus volt. Ő már megtette, amit akart. Ennyi éven keresztül büszkés sétálgathatott, mint a Lachi birtok tulajdonosa, utazgathatott, és a rokona elvette Rebekát. Másodkézből az övé minden. Ez megállapodás volt Johnnal. A férfi majd pénzt küld minden hónapban Davenek az utazásokra, cserébe elveheti Rebekát, és élvezheti a birtok minden örömét. Rebeka is tudta. De már úgy érezte nincs ereje megakadályozni. Túl szép élete volt Maximilian bácsi mellett. Foglalkozhatott mindennel. Soha nem tett rosszat, mert minden meg volt neki engedve. Akkor és azt csinált, amikor azt akarta. És hírtelen, egy szempillantás alatt elvesztett minden biztonságot. Elvesztette a hatalmát, az egyedülállóságát. Mathild becsapta, hitegette azzal, hogy minden rendben lesz. Ennyi éven keresztül. Pedig Mathild tudta. Tudta, hogy ez lesz, de nem akarta az elején megmondani. Tulajdonképpen Rebeka nem haragudott rá, de csalódott benne. És ami a legrosszabb volt, Steve elvesztése. Ő támaszt nyújtott neki. Titokban mindig vonzódott hozzá, szerelmes is volt belé, de csak titokban. Ez a titok azonban édes titok volt. A szíve beleremegett, ha rá gondolt. Steve mindig itt volt neki, ha szüksége volt rá, minden nap egy újabb kísértés volt a számára. Édes kísértés. És erre Steve váratlanul elhagyta, ilyen hosszú időre. És már nem is ír. Az elején még néha kapott egy-egy levelet, most már azt sem. És nem jön vissza. Az az ember hagyta el, akiben feltétel nélkül megbízott, akit tisztelt, aki a világot jelentette számára.
Minden csendes lett, mint alig két órával ezelőtt. Dave elment, a cselédek ismét dolgoztak, a ház nyugodt és békés volt. John a nappaliban teázott és olvasott. Rebeka pedig a szobájában ücsörgött. Várt valamit. Maga sem tudta, hogy mit vár, de várt. Esteledett, mikor John kopogott Rebeka szobájának az ajtaján. A lány nem nyitott ajtót. A férfi nem lépett be, csak bekiabált.
- Drágám! Elkészült a vacsora. Gyere, kérlek!
Rebeka nem kelt fel. Nem lépett oda az ajtóhoz. Nem is vacsorázott. John mérges volt. Mindig is tetszett neki Rebeka, most pedig már az övé volt. Vacsora után elzavarta a cselédeket. Kopogtatott felesége ajtaján.
- Kedvesem, engedj be! Hallod?
- Nem. Nincs kedvem társalogni!
- Engedj be! Nem hallottad!? -üvöltött John.- Azt mondtam, engedj be, mert szétrúgom az ajtót!
Rebeka dühösen odasétált, és ajtót nyitott. John megfogta, és az ágyra lökte.
- Ugye, hogy értesz te a szép szóból! Miért kell kiabálnom? Szokj hozzá, hogy a feleségem vagy. És a feleségnek vannak kötelességei.
- Az hogy beengedjelek az ajtón? Ám legyen. Teljesült a kívánságod! -mérgelődött az ifjú feleség. John azonban teljesen mást akart...


Gyönyörű tavasz köszöntött a Lachi birtokra. A fák duzzadtak az életerőtől, a madarak éneke bezengte a környéket. A folyó ismét kristálytiszta volt, s halak seregei fickándoztak benne. A munkások buzgón dolgoztak a földeken. John szinte egész nap a rendelőjében töltötte az időt, még Rebeka otthon sürgött. Ismét minden nap körbelovagolt, és ellenőrizte a munkát. Most már teljes joggal. Férjes asszony volt, a birtok pedig az övé. Azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nem volt szerelmes a férjébe. Egyszerűen untatta. Egy unalmas munkamániásnak titulálta, aki képtelen bármi hasznossal foglalkozni. Pedig John próbált felesége kedvére tenni. A maga módján szerette Rebekát. Igyekezett mindig vele vacsorázni, apróbb ajándékokkal lepte meg. De Rebeka örökölte nagyapja jellemvonásait. Értéktelen kacatoknak nevezte ezeket. Nem jelentett számára semmit. Úgy gondolta, azért kapta, hogy kedvesebb legyen. Ezért még jobban viszolygott a férfitől. Még mindig Steveért epekedett a szíve. Mint azokban a könyvekben, amiket olvasott. Jön a hős herceg, megmenti kedvesét, majd boldogan élnek, még meg nem halnak. Rebeka rab hercegnőnek érezte magát, akit bezártak a vártoronyba, és egy hatalmas sárkány őrzi. Steve pedig a hős lovag, akire évszázadokat kell várni, de eljön, és megmenti. Kiszabadítja a gonosz John király rabságából. Pedig ez is unalmasnak nevezhető, ő mégsem érezte annak. Milyen mesebeli, hogy a szerelemre várunk, tűzön vízen át. Telhetetlen volt. Nem elégedett meg egy férjjel, neki a romantikus szerelem kellett és Steve. A féri azonban nem jött. Még egy árva sort sem írt. Rebeka mégis minden nap a levelét várta. Nem törődött Johnnal, csak pár sort várt. Mathild persze tudta ezt. Bár sosem beszéltek nyíltan Steve iránt érzett szerelméről, az idősödő asszony ismerte lánya lelkét, mint a tenyerét. És megismerte Johnt is, aki gyakran beszélt neki házasságáról.
Szép reggel volt. A fű még harmatos, nedves, de a nap gyengéden melengető sugarai, már simogatták a ház falait. Mathild, miközben már az ebéden tüsténkedett, reggelit tálalt. Rebeka ezen a napon nagyon későn kelt fel. Álomittasan bóbiskolt az ebédlő asztalnál. Mathild lerakta a reggeliét, és le is ült mellé.
- Csillagom... Régóta szeretnék veled beszélni, csak még nem találtam meg a megfelelő alkalmat.
- Mond Mathild! Itt a megfelelő alkalom. -válaszolta unottan a lány. Tulajdonképpen az elmúlt években mindig ilyen volt. Egy teljesen más, álomvilágban élt, ahová már nem fért be senki más, csak ő, és Steve. Megváltozott.
- Tudom. -kezdett bele a cselédasszony- Ezért mondom most. Szerintem furcsán viselkedsz. Nem vagy boldog, és...
- Hogy lennék boldog? -vágott közbe ingerülten. Ez a viselkedés volt jellemző mindennapjaira.- Van egy férjem!
- Hát épp ez az! Van egy férjed, aki szeret téged, és te, rá sem hederítesz! Pedig mindig meglep valamivel.
- Igen... Csupa értéktelen kacattal, amit már nem tudok hova tenni. Nekem ugyan nem kellenek!
- Hát... Kincsem... Szóval tudom, hogy Stevet várod. De nem jön. Nem keres. Nem is ír. Nem foglalkozik veled. Sőt, lehet, hogy már meg is nősült. Hiszen ő már jócskán benne van a korban. 29 éves... Így akarod leélni az életedet? Vágyakozva? Epedezve? Szeretném, ha boldog lennél. Stevevel, vagy Steve nélkül...
- Biztos visszajön! De ennek tulajdonképpen nincs is jelentősége. Nem érdekel.
- Dehogynem! -Mathild hangja ingerültté vált.- Mindketten tudjuk mi az igazság!
Ekkor kinyílt az ajtó, amin John lépett be. Mosolygós arca derült volt, hogy hazaért. Az évek ellenére még mindig szeretett hazatérni.
- Drága feleségem! -Rebeka elszomorodott. Arca még komorabb lett, mint volt.
- John... Már is itthon vagy?
- Igen drágám. Félretettem minden munkámat, hogy veled lehessek. Nem érdekel semmi, csak te. Mára szabad vagyok. Egész nap együtt leszünk. Ebédelünk, beszélgetünk, sőt, még lovagolni is mehetnénk. Mit szólsz?
- Ja, hogy most örülnöm kellene? Bocsánat kedvesem. Majd szólok, ha örülök. Egyébként is, fáj a fejem. Keveset aludtam az éjjel. Felmegyek, és lepihenek.
Rebeka unottan felkelt, és elsétált. A szobájában csak ücsörgött az ablak előtt. Üres tekintettel bámult ki a fejéből. John pedig el volt keseredve. Érezte, minden porcikájával tudta, hogy Rebeka szíve másé, és ő nem férhet hozzá. Napok óta rágódott, és most elhatározta magát. Felesége után ment. Kopogtatott, majd belépett a szobába. Megpillantotta feleségét az ablak előtt ücsörögni. Odasétált, csendben megfogta a kezét, és az asztalkához vezette. Teát tett elé, majd ő is leült a karosszékbe. Kevergetni kezdte a mentateát, majd belekezdett a mondandójába. Most kivételesen komor volt.
- Kedvesem, azt hiszem, el kellene beszélgetnünk egymással. Már egy jó ideje a feleségem vagy. Én tűrtem, tűrtem, csak tűrtem tőled. Most már nem. Belátom, hogy nem szeretsz a feleségem lenni. És ha ez így van, jobb, ha elválnak az útjaink. Bár ez számodra kellemetlenebb. Könnyen híre megy... De ha így akarod, rendben van. Már nem küzdök azért, hogy kedvesebb legyél, hogy szóba állj velem, hogy kicsit férfinek érezzem magam. Neked kell döntened, hogy mit akarsz, de ennek így semmi értelme nincs.
Rebeka csak maga elé nézett. Kivételesen figyelt Johnra. Hírtelen megcsillant a remény, hogy ismét egyedül lesz, és visszavárhatja Stevet. De rájött, hogy Johnnak igaza van. Hamar híre megy egy válásnak, többé nem fogadnák vissza az előkelő körökbe. Nem teheti. Talán meg kellene próbálja.
- Nem hiszem, hogy eddig bármi baj lett volna. Férfinak érezhetted magad.
- Ha te így gondolod... Végül is, külön szobákban alszunk, és be kell jelentkeznem a feleségemhez, ha bármit is szeretnék.
- Mindig meg volt, amit akartál... Emlékezz csak vissza, az első alkalomra...
- Nem felejtettem el. Lehet, hogy te durvának érezted a közelségemet, de azt hittem, hogy a feleségemként az enyém vagy. Hát nem így van. Tehát, jobb, ha mindketten más után nézünk. Vagy te nem így gondolod? -nézett kérdőn John feleségére. Titkon azt várta, hogy Rebeka megváltoztatja a véleményét.
A nő pedig, magába mélyedt. Talán Johnnak igaza van. Nagyon rideg volt vele, egy picit az ő hibája is. Rebeka még sosem ismerte el, ha hibázott. De most, John őszinte szavait hallva, úgy érezte, férjének igaza van.
- Nos... Lehet... Lehet, hogy én is hibás vagyok. De igyekszem változni...
- Ez azt jelenti, hogy...? -John szemei kitágultak. Várta a beszélgetés végét.
- Igen. Próbáljunk úgy élni, mint egy pár. Család... Mást nem tehetünk...
John felugrott, nem törődött az illemmel, és átkarolta Rebekát. Apró csókokat hintett az arcára, és meglepődve tapasztalta, hogy felesége nem ellenkezik.
- Tudtam, hogy egyszer meggondolod magad. Ígérem, ezután minden máshogy lesz! Sokkal több időt töltünk majd együtt. Minden megváltozik.
- Igen. Minden. Talán, még egy picit boldogok is leszünk egymás mellett.
- Én már most a legboldogabb ember vagyok... -Rebeka hírtelen felkapta a fejét. John tényleg szereti. Eddig, mindig azt hitte, hogy Dave ármánykodása miatt kellett elvennie. De nem. John tényleg tiszteli, és szereti. - Menjünk le vacsorázni... Vagy ne! Hozassuk fel! Akkor is kettesben vagyunk. És még valami... Hoztam neked valamit, mert titkon reménykedtem, hogy így lesz. Hogy így döntesz...
Egy hosszúkás dobozkát vett elé. Kinyitotta. Egy igazgyöngy nyaklánc várakozott benne. Felesége nyakába akasztotta, és gyengéden megcsókolta a nyakát.


Rebeka az ágyában pihengetett. Nem volt kedve felkelni. Egy meseszép este állt mögötte, amit Johnnal töltött. Az új szobájában, az új ágyán heverészett. A közös szobájukban. Jól érezte magát. Ismét mosoly ült az arcára, mely már nem sápadt, hanem rózsás színekben pompázott. Fiatalabb lett az arca. Boldogabb. Bár gyakran mélázott az ablak előtt, valakire várva. De mikor John hazatért, próbált vidám lenni. Próbálta boldoggá tenni Johnt. Úgy érezte, ez a kötelessége. Bár a szíve másé, ő maga Johnhoz tartozik.
Mathild úgy gondolta meglepi az ő drága kincsét. Bár nem volt mindig felhőtlen a viszonyuk, imádta a lányt, aki viszont imádta. Kávét, és l ágytojást készített, és felvitte a szobába. Egy gyengéd kopogás után, belépett. Rebeka az ágyon nyújtózkodott.
- Szia Mathild! Csak nem reggeli? -kérdezte mosolyogva.
- De az, kincsem. Észrevettem, hogy nem jöttél le. Gondoltam örülnél egy kis reggelinek.
- Nagyon kedves vagy Mathild! -Rebeka felült az ágyon, és maga elé vette a reggelit. Mennyi finomság! A kedvence... l ágytojás. -De van egy olyan érzésem, hogy beszélgetni is szeretnél. Igazam van?
- Bizony. Csak hiányzik egy-két meleg szó. -szomorodott el Mathild. Az arcára mélységes szomorúság ült ki.
- Drága Mathild! Mi a baj? Látom, hogy van valami, ami bánt. Mond el! Bennem bízhatsz.
- Tudom. Ezért jöttem. Tudod, meghalt a kis unokám. Még csak tizenegy éves volt...
- Mi? A kicsi Mark? Hogy hogy? De... ez nem lehet! -Rebekának már igazából étvágya sem volt. Tulajdonképpen nem látta sűrűn a kisfiút. Csak kétszer, de akkor még pici volt. Mégis, most mély fájdalmat érzett. Mathild miatt. Meg aztán mindig szomorú, ha egy kis élet eltűnik. Még alig élt. Nem tapasztalt semmit.
- Bizony kincsem. A faluban járvány tört ki. Egy hétig magas láza volt, ami el is vitte. Szomorú... Milyen régen nem láttam, és már nem is fogom. Milyen szörnyű az élet! Ilyen vénségek, mint én, élnek. A picik pedig... -Mathild szemébe könnyek tolultak, pedig ő sem sűrűn látta a csöppséget. Pont annyiszor, mint Rebeka.
- Tudod... Most jut az eszembe. Te tudsz rólam mindent, és pedig rólad semmit. Te már ismersz! Mesélj a múltadról. Volt férjed? Még azt sem tudom...
- Nem kincsem... Nem volt...
- De mégis van egy gyermeked!
- Az már régi történet. De elmesélhetem, ha feltétlenül el akarod rontani a napodat. Azóta is mélységesen szégyenlem magam. Nem is emlegetem sűrűn... A szüleim nagyon szegények voltak. Elküldtek egy gazdag család birtokára, hogy dolgozzam. Nehéz is volt, de bírtam. Pont annyit kerestem, hogy megéljek belőle. Az egyik nap azonban teljesen megváltozott az életem. A úr fia, szemet vetett rám. Tudod, akkoriban még jobban néztem ki... Nekem is tetszett, jóképű férfi volt. Hitegetett, hogy ilyen széplányt még nem látott, és hogy ha elvesz feleségül, milyen szép életünk lesz. Naivan elhittem. Majd kiderült, hogy gyermekem lesz. Azt hittem, hogy bevallja a szüleinek szerelmünket, és elvesz feleségül. Nagyon boldog voltam. De nem így lett... Azonnal távoznom kellett a házból. Teljes titokban kellett megszülnöm a gyermeket. Ő volt Lidia, a lányom. De nekem el kellett jönnöm dolgozni. Akkoriban kerültem ide, Maximilian úr birtokára. Elmeséltem neki a történetemet. De nem maradhatott itt Lidia. Hogy nézett volna ki, egy cseléd, aki neveli a gazda gyerekét, és neki is van egy, akinek nincs apja! De az iskola, majd a nevelőintézet nagyon drága volt nekem. Maximilian úr azonban kifizette. Az volt a feltétel, hogy utána nem kapok fizetést, csak szállást, és ételt. Lidia messze tőlem nevelkedett. Ritkán meg tudtam látogatni. Aztán egyszer küldött egy lapot, hogy férjhez ment, és boldog. Majd, hogy született egy gyermeke, Mark. Visszaírtam, hogy szeretném őket látni. Meg is látogattak, mind a hárman. Kibékültünk, és megértette a régen tett cselekedeteimet. Mark, amint megtanult írni, sűrűn küldött levelet. Most pedig ez a hír... Rettenetes! Férj...? Azom sosem volt. Nem is volt rá időm. De szép életem volt, amióta idekerültem. Maximilian úr mindig vigyázott rám, és pátyolgatott. Amikor te megszülettél, olyan volt, mintha még egy lányom született volna. Szegény szüleid tragédiája felbecsülhetetlen kárt okozott, de még közelebb kerültél hozzám. Te lettél az én kislányom. Csodálatos, hogy vagy nekem!
- Nem. Az a csodálatos, hogy te vagy nekem! Minden esetre, nagyon sajnálom. De ahogy te szoktad mondani, az élet megy tovább...
- Igazad van. Annak legalább örülhetek, hogy te boldog vagy.
- Hát, fogjuk rá. Megfogadtam a tanácsodat, és próbálok úgy viselkedni, hogy mindenkinek jó legyen. De az a boldogságtól messze van. Azt hiszem...


Rebeka a nappaliban ücsörgött. A karosszék, az ablak elé volt tolva, ott olvasgatott, és nézte a lassan szálingózó hópihéket. Már minden fehér köntösbe öltözött. Mathild mellette ült, és kötögetett. Meleg felsőt kötött Rebekának, hogy meg ne fázzon. John a legújabb szakkönyvet olvasta a kandalló meleg tüze mellett. Minden egyes lap elolvasása után komoly fejet vágott, és elismerően bólogatott. Teljesen érthető, hogy halad a tudomány, és újfajta injekciót találtak fel a járványok megakadályozására. John belemerült ennek olvasásába, és egyfolytában elképzelte, hogy ő, hogy fogja használni. Mathild pedig egyre gyorsabban mozgatta az ujjait, hogy minél előbb készen legyen. Rebekának nem szabad betegnek lenni. A lány pedig hol a könyvet, hol az ablakot bámulta. Beleképzelte magát a bátor hősnő szerepébe, aki megmenti társait, és a falut a bitorlótól. Valamit evett volna. Csak nassolna.
- Mathild.... Ha nagyon szépen megkérlek, hozol be nekem valami rágcsálni valót? Valami savanyút. Uborkát ennék.
Mathild lerakta a kötögetett mellénykét és kiment a konyhába. Pár perc múlva visszatért az uborkákkal, majd folytatta a kötögetést. Rebeka tovább olvasgatott egészen addig, amég el nem jött az ebédidő. John és Rebeka átlépkedtek az étkezőbe. Kivételesen Anna tálalta az ebédet.
- Anna, légyszíves, én citromlevet kérnék.
Anna vitte is, ahogy kérték. Mindig mindent megcsinált, nem kötekedett, nem feleselt. Anna tökéletes cseléd volt. De barátnőnek túl egyhangú. Nem is jártak hozzá sokan. Nem volt barátja, sem vőlegénye.
- Parancsoljon kisasszony, a citromleve. Mostanság mennyi savanyút eszik és iszik. Már három napja!
Anna el is ment, ő is evett Mathilddal a konyhában.
Az ebéd után nyugodt délután következett. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Rebeka körbelovagolta a birtokot, beszélt az intézővel, aki megnyugtatta. Minden rendben van. A jelzálogkölcsönt visszafizették, és a birtok újra nyereséges. Rebeka teljes lelki nyugalommal tért haza.
Telnek a napok, mint ahogy szoktak. Rebeka rosszul érezte magát, egyfolytában feküdt. John szerette volna orvoshoz vinni, de nem akarta. Hányinger zavarta a napjait, és sűrűn szédült. Mindaddig ment ez így, amég egyszer el nem ájult. Menni készült fel a szobájába, és a lépcső előtt összeesett. Mathild és Anna azonnal odarohantak, és lefektették az ágyra.
- Kisasszony! Kisasszony! Jól van? -kérdezték aggódva.
Rebeka kinyitotta a szemét. Sápadt volt, szinte nem volt magánál.
- Igen, jól vagyok... -felelte elhaló hangon.
Mathild hazahivatta Johnt, aki orvosért küldött. Thomasson professzor el is jött. Felment a lányhoz, és megmérte a lázát. De nem volt. Semmi náthára, vagy komoly bajra utaló tünet. Mintha teljesen egészséges lenne. Thomasson professzor mosolygott.
- Ne aggódjon kisasszony. Nem hinném, hogy valami komoly. Nem volt túlterhelt az utóbbi időben?
- Egyáltalán nem. -mondta Rebeka- A birtok ügyei tökéletesen haladnak. A házban minden rendben van. Nem tudom, mi lehet a baj. Gond van? Beteg vagyok? Doktor úr, kérem, mondja meg az igazat.
- Nincs semmi komoly. De azonnal megvizsgálom alaposabban. Van egy gyanúm, de az még nem biztos.
Thomasson doktorúr vizsgálgatta a lányt, egy órán keresztül. Majd beigazolódott a gyanúja. Már mosolygott, boldog volt.
- Örömhírem van kisasszony! A Lachi birtok trónörököse nemsokára megérkezik!
- Micsoda? -Rebeka hangja ijedt volt és zavart- Az nem lehet!
- Asszonyom, tudom, hogy ez most hírtelen jött önnek. De ne aggódjon, John biztosan boldog lesz. Megszületik a fia! És ön is bizonyára majd kicsattan az örömtől, hogy gyermeke lesz. Most mennem kell, még sok beteg vár rám. Viszont látásra asszonyom!
Thomasson mosolygósan távozott a szobából. Kint John várta aggódva, azt hitte nagy a baj.
- Thomasson! Kérlek, mond el mi a gond. Nekem tudnom kell!
- Ne idegeskedj kolléga. Rebekának nincs komoly baja, sőt, még baja sincs. Nektek gyermeketek fog születni!
John örömteli arccal kollégája nyakába ugrott. Az egész házban elújságolta a nagy hírt, aminek mindenki örült. Rebeka azonban zokogott a szobájában. Nem lehet igaz! Neki nem születhet gyereke, főleg nem Johntól. Szenvedjen azért, hogy gyereke legyen, aminek nem is örül. Egy kis fattyú! Stevetől kellene, hogy gyereke szülessen. Teljes, mély letargiába esett. El volt keseredve, meg akart halni. És nem elég a saját maga bánata, még Johnnak is mondania kell valamit. El kell játszania, hogy örül. Ezzel az alakítással főszereplő lehetne a Broadway-n. Minden tudására szüksége lesz. John nem veheti észre, hogy már most gyűlöli a születendő gyermeket, ami még nagyobb falat állít Steve és közé. Most mi lesz? Egy gyerek és John, ez már sok neki. Nem bírja tovább. Egy újabb színjáték, hogy örül. És jól kell játszania. Mert ha nem, kiderül, hogy az egész eddigi élete színjáték. Teljes összeomlás. Ezt már nem lehet. Nincs olyan ember, aki ennyit tud szenvedni.


Rebeka zseniális színésznő lenne. Talán az is. Teljes nyugalommal várta a születendő gyermekét. De John, a szíve legmélyén érezte, hogy valami nincs rendben. Rebeka olyan, mint egy tökéletes feleség. Várja haza a férjét, együtt vacsoráznak, meghallgatja a bajait, és ha tud, tanácsod ad. De valami hiányzik. Az a meleg tekintet, amit ha az ember meglát, tudja, hazaérkezett. Szeretik. Nem lobogott az a bizonyos tűz a szemeiben, érezni, látni lehetett, hogy nem szerelmes. Legalább is nem Johnba. A férfi megbízott feleségében, nem ez volt a baj. Úgy éltek, mint két barát, leszámítva a szenvedély nélküli csókokat. És ha születendő gyermekük szóba került, Rebeka egészen másról kezdett beszélni. Teljességgel nem érdekelte.
Jobban foglalkoztatta a barátnője Molly, aki a szomszéd birtok urának volt a felesége. Mittelsbach báróné. Gyakran jártak össze, családi vacsorákat, kisebb partikat rendeztek. Unalmas, átlagéletet éltek mind a ketten. De Molly jól tudta, hogy Rebekában több van. Sokkal okosabb, és kitartóbb nő, mint bárki is gondolná. Molly emellett nagy pletykafészek is volt. Mindenről tudott, általában ő elsőnek.
A nappali teljes fényáradatban úszott a nap langyos melegétől. Beköszöntött a tavasz, s Rebekának már egész szép pocakja volt. Öt hónapos a kicsi. Anna buzgón cipelgette be a teákat Rebekának és Mollynak, akik délelőtt óta beszélgettek. Eleinte a pletykákról, majd a hétköznapi témák kerültek terítékre, végül pedig elmélyült a beszélgetés, bizalmas, lelki témákban.
- Ne legyél ennyire elkeseredett. Úgy viselkedsz, mint egy tökéletes feleség, közben pedig... Látnod kellene magad! -dorgálta kedves mosollyal Rebekát, Molly.
- Mond drága báróné: te szereted a férjedet?
- Sokat köszönhetek neki.
- De nem ezt kérdeztem. Szereted őt? Szerelemmel. Végigfut a hátadon a hideg, mikor meglátod? Nem vagytok régóta házasok, érzed még? -faggatta Rebeka, aki nagyon kíváncsi volt a válaszra. Valami megnyugtatót akart hallani. Persze, hogy imádják egymást.
- Hát... -sóhajtott Molly- Őszintén szólva, az a tűz egy idő után kialszik. Először szerelmes vagy, aztán csak tiszteled. De a tisztelet megmarad. Mindig szereted, de már nem szerelemmel. Semmi sem tart örökké. Ahogy egy pohár is eltörik, ha örökké mosogatják, a szerelem is kialszik, ha örökké ott van veled.
- De ti még csak nemrég házasodtatok össze! Hogy aludhatott ki az a tűz?
- Ha a tűzre nem raknak fát, hamar kialszik. Bár parázslik még egy ideig. -Molly arca csalódott volt.- Jack mindig kedves ember volt, udvarias, és őszinte. Ezért hozzámentem. De amint a felesége lettem, elmaradtak az apró meglepetések, a nagyon kedves szavak. Maradt a hétköznapi unalom. Ennyi volt. Vége a nagy szerelemnek. Erre a tűzre nem rakott fát, én meg hagytam kialudni a parazsat. De miért kérded? John még most is kedves, vannak meglepetések is, ti úgy éltek, mint a turbékoló madarak. És neked megvan a világ legnagyobb kincse is: lesz egy gyermeked! -Mollyn látszott, hogy imádja a gyermekeket. Úgy gondolt Rebeka gyermekére, mint egy égi ajándékra, ami neki sosem lesz. Sosem lesz olyan boldog, mint egy anya. Neki nem fogják mondani sosem: anyukám. Nem öleli át senki óvoda és iskola után, hogy anyu, nézd mit tanultunk. Pedig nekik lenne rá pénzük. Ők tudnák taníttatni a kicsit.
- Igen, lesz egy gyermekünk. De nem tudom, hogy felkészültem e rá.
- Felkészülni? Az anyaságra nem lehet felkészülni! Az jön magától. Milyen jó lesz látnod, hogy okos gyermeked lesz. Szeret majd olvasni, mint te, talán orvos lesz, mint John.
- Nem tudom...
- Ne legyél már ilyen! Gondolj arra, hogy a te gyereked megtanulhat olvasni. Sokaknak ez nem adatik meg. Benn a faluban sok családnak nincs erre pénze. A legközelebbi iskola két falura van, túl az erdőn.
- Szegények! Nem olvashatják el a világ legszebb könyveit. Leginkább ettől szegények. -Rebeka először döbbent rá, hogy mekkora szerencséje van, hogy jó családba született. -Pedig nem nagy dolog tanítani. Csak legalább az alapokat.
- De ahhoz kellene egy iskola. Az pedig sok pénz. És a tanárok sem ingyen dolgoznak.
A beszélgetés elég sokáig tartott, már beesteledett. John lépett be fáradt arccal. Rögtön kezet csókolt a szomszéd bárónénak, majd gyengéd csókot lehet felesége ajkára. Megsimogatta a hasát, és elmosolyodott. Le sem lehet írni mennyire várta már ezt a gyermeket.
- Kedvesem, én átvonulok az étkezőbe vacsorázni, ti beszélgessetek nyugodtan. A szobában megvárlak.
Rebeka nem szólt semmit. Mintha nem is érdekelte volna. Molly azonban felállt, távozni készült. Kisétáltak a kapuig, ahol Molly még visszafordult.
- Tényleg! Hallottad a nagy újságot? Steve hazajön. A jegyesével érkezik az új birtokára. Az az, amelyik olyan közel van a faluhoz.
- Hazajön? És a jegyesével? -Rebeka ledöbbent. Nem tudott megmozdulni. Úgy érezte, hogy lebénult, nem tud szólni, el akar ájulni, és meg akar halni.
- Bizony. Sabine Vielstein a kedvese. Steve nagyapja vette a birtokot a párnak. Már berendezték nekik, de csak öt hónap múlva érnek haza. Na szia, nagyon elrepült az idő.
Rebeka halkan köszönt, majd, mint egy élő halott sétált be a házba. Forró fürdőt vett, s felment a szobába. Nem szólt semmit, csak Steve járt a fejében. John látta, hogy van valami gondja, de hiába is kérdezte volna, Rebeka nem árulta volna el.


Gyermek gügyögéstől hangos a ház. Megszületett a kicsi lányka, akinek az édesanyja nevét adták. Rebeka. Pici, törékeny, édes csöppség. Egyfolytában eszik és alszik. Az egész ház a szobája körül mozog, mindenki látni akarja, legalább egy percig. Ő lett mindenki kedvence, most mindenki őt dajkálná. De Rebeka és John épp nem vele van. Készülődnek.
A faluban nagy ünnepségre készülnek. Minden fontos személyiség jelen lesz. John is meghívták, mint kiemelkedő orvost, aki sokat tett a közösségért. Természetesen Rebeka is vele megy. Ő akar a legszebb lenni. Órákig válogat, hogy mit vegyen fel. Valahogy érezte, a lelke mélyén tudta, hogy Steve ott lesz. Végre hazajött. Végre újra láthatja. Készült arra, hogy felelősségre vonja, amiért nem érdeklődött felőle. Órákig gyakorolta a tükör előtt mit fog mondani. És még azt is meglátja, hogy milyen ez a Sabine bárónő. Szebb, mint ő? Talán okosabb? Vagy kedvesebb? Most mindenre fény derül.
Kiválasztotta egyik legszebb, és legdrágább ruháját. Kis pántja van, a ruha pedig földig ér. Arany színekben pompázik, fénye csillog, és ha valaki meglátja, nem tudja levenni róla a szemét. Mesés ruha költemény. Egyszerű, mégis, a maga nemében egyedi, és utánozhatatlan. Persze ez természetes, hiszen a párizsi divat a legkiválóbb a világon. Haját magasra tűzte, csak néhány kósza tincset hagyott szabadon fickándozni. A smink pedig szolid. A ruhához, egy apró barnás színű táskát választott. Olyan, mint egy rongyból összeállított táska. Gyűrött, az oldalán díszelgő kövek viszont kihívóvá teszik. Teteje szőrmével borított, csakúgy, mint Rebeka nyaka. Odatekergett a rókaszőrből készült stóla. És a legfontosabb sem maradhatott el. Az ékszerek. Hatalmas gyémánt nyakék, közepén zafírral díszítve. Ezt még Johntól kapta első házassági évfordulójukra. Kezén a nyakék párja: gyémánt karkötő, zafír kövekkel. Csodálatos összhatás. És a cipő... Hatalmas, magas sarkai kiemelik Rebeka karcsú formáját. Tökéletes.
Tehát felkészült mindenre. Felkészült rá, hogy lenyűgözze a vendégsereget, mint annak idején. Ismét ő lesz a bál szépe, mindenki őt akarja majd táncolni vinni, és vele szeretnének csevegni. És felkészült a Stevevel való találkozásra is. Biztos lenyűgözi majd a férfit is. El is fogja felejteni a kedves jegyesét, és vele fog majd törődni. John pedig úgyis el lesz foglalva a kollégáival, észre sem fogja venni a sötét felhőket a háta mögött.
A bál este kilenckor kezdődött. Lassan megérkezett minden meghívott, sőt, még a nem meghívottak is. A hatalmas terem jobb oldalán állt egy hosszú svéd asztal. A bal oldalán fotelok és dohányzó asztalok, a beszélgetés nyugodt menetét szolgálták. A középső rész pedig a tánctér. Latin est volt. Igazi latin zenekar szolgáltatta a zenét. Mindenki táncolt, és jól érezte magát.
Természetesen jelen volt minden báró, és gróf, akik az üzleti életben jártasak, és felbukkant Kézia Saint Martin is, aki ismét gyűjtögette a legfrissebb pletykákat. Ott volt Tiffani bárónő, és a férje Paul is. Tiffani már eléggé ittas volt, pedig még csak most kezdődött az este. Margareth bárónő csatlósai körében ücsörgött. Most nem köszöntötte Rebekát, már nem volt a kis kedvence. Mindig is irigykedett rá, most azonban beszélni sem akart vele. Mollyék is befutottak, Mittelsbach báró mosolyogva vezette feleségét, nagyképű volt, hogy mindenki szemet vet feleségére. Molly pedig, mint jó feleség, tűrte, és mosolygott. Andrecht báró is megérkezett, aki a falu híres mérnöke. Neki köszönhették, hogy megépült ez az intézmény, és bált rendezhettek a tiszteletére. Valóban szépes sikerült remekmű volt. Hatalmas, és pompázatos. Igaz, mindenki a csodálattól volt elámulva, arra senki sem gondolt, hogy maguk a falu lakói nem mehetnek be, hisz ők szegények, de a falunak készült. Furcsa dolgok ezek, ők azonban nem ezzel törődtek. Amelia grófnő még mindig férjet keres magának, ezt teszi már vagy tíz éve, de még nem járt szerencsével. Igaz, ki is viselné el, amikor minden nap új ruhát és ékszert vásárol magának, több időt tölt Párizsban, mint itthon. Az est egyetlen igazi párja Federick és Anna Midleston, akik valóban gyönyörű házasságban élnek. Szerelmük már hét éve kitartó, boldogok, két gyönyörű gyermekkel gazdagabbak. Szembeszálltak mindennel és mindenkivel, szerelemből házasodtak, meg is látszik az eredménye. Néha eljárnak különböző rendezvényekre, tiszteletüket teszik, aztán édes kettesben hazatérnek. Boldog család. Ellentétben Mary grófnővel, aki minden bálra új választottjával érkezik. Bemutatja a társaságnak, meg van győződve róla, hogy az új az igazi, két hétig, aztán keres egy újabbat. Fő a változatosság. Most éppen Albert a választottja, aki mellesleg német, Mary pedig nem tud németül, bizonyosan találtak valami közös nyelvet. Anabella a bál szépe, fiatal üde hölgy, aki párt keres a bálokon. Valahogy sosem találja meg az igazit, igen válogatós hölgyemény. Furcsa tény, hogy a gazdagok fényűzésben élnek, rengeteg pénzük van, mégsem boldogok. Az érdekházasságok elrontották valódi lényüket, és a pénzükön nem tudnak férjet választani maguknak. Mindenhez szépen mosolyognak, titkolják érzéseiket, próbálnak vidámak lenni, de belül...
Rebeka és John is megérkezett. Azonnal mindenki őket figyeli. Amint megpillantják a párt, Kézia is jelen van. Johnt körbeveszik a kollégák, és gratulálnak ez évi teljesítményéhez, hiszen sok hasznos dolgot tett a faluért. Rebeka pedig kedvesen mosolyog. Igyekszik sokat beszélgetni, szemével mégis egy embert keres, de nem találja. Talán nem jött el? Az nem lehet. Erre készült már mióta. Nem kell sokat várnia, hamarosan betoppan Steve és menyasszonya Sabine. Azonnal mindenki odarohan, üdvözlik a rég nem látott honfitársat, akiről az a hír járja, hogy nagy szolgálatot tett a hazájáért a katonaságban. Mégis volt ideje menyasszonyt keresni. Rebeka mérges, tüzelő pillantást vet rájuk. De főleg Sabinere. Nem is olyan szép, és nem tűnik társasági lénynek sem. Vele nem olyan jó megjelenni. Első látásra megutálta a hölgyet, és elhatározta, hogy igyekszik minél hamarabb megszabadulni tőle. Steve körbepillantott a termen, és megpillantotta Rebekát. Te jó ég mennyit változott! Még szebb, mint mikor utoljára látta. Elbűvölő. Azért hagyta itt otthonát, hogy elfelejtse, most ez a fáradtságos munka két pillanat alatt szertefoszlott. Ennyit ért. Nem akart odamenni, de kölcsönösen egymásra néztek, ezért kénytelen volt. Belekarolt menyasszonyába, és odavezette.
- Drága Rebeka, örülök, hogy újra látlak! Szeretném neked bemutatni a menyasszonyomat, Sabine Vielstein kisasszonyt.
- Örülök... Ön bizonyára Mrs. Roman Rebeka Lachi. Sokat hallottam önről. -lelkendezett Sabine, akinek hosszú szőke haja vállait verdeste. Piros ruhában volt, ami valóban kihívó, és figyelemfelkeltő. Rebeka nézte mosolyogva, és magában tett egy-két megjegyzést. Persze, neki kihívó ruha kell, mert különben senki sem figyel rá.
- Üdvözlöm Sabine! -mondta Rebeka, és adott neki két puszit.-Nagyon örülünk, hogy Steve ismét köztünk van, és magával hozott egy ilyen csinos hölgyet. A ruhája pedig fantasztikus! Ha nem bánja, adnék egy tanácsot. Gyorsan ismerkedjen össze mindenkivel. Kivétel Kéziát. Nagy pletykafészek. Jobb ha kerüli. -Rebeka nagy lélekjelenléte kellett hozzá, hogy ne kapara ki a szemét.
- Köszönöm kedves. Megyek is, hogy köszönjek mindenkinek.
Sabine a teremben körbe körbe sétált, és figyelt mindenkit. Steve is el akart menni, de Rebeka nem engedte.
- Steve, nem beszélgetünk egy kicsit? Rég nem találkoztunk.
- Természetesen Beki. Bizony, rég nem találkoztunk. Sokat változtál...
- Bizony. Én mindenről beszámoltam, csak te felejtettél el válaszolni... -mondta gúnyosan a lány.
- Beki, tudod, nagyon zsúfolt éveim voltak. Volt olyan leveled, amit fél év késéssel kaptam meg. És közben rátaláltam Sabinere. Már rég óta együtt vagyunk, és nem akartam veszélyeztetni a kapcsolatunkat. Remélem megérted. De jó újra látni téged.
- Téged is.
- És mi van veled? Hogy telnek napjaid?
- Tudod, a nagyapa halála után, szörnyű időszak következett. Először Dave, aztán meg John, most meg a gyerek.
- Gyermeked van? -Steve megriadt. Tudta, hogy neki menyasszonya van, mégis tőrként fúródott szívébe ez a mondat.
- Igen. De nem szeretem John. A gyermeket, Rebekát imádom. De John... Unalmas, hétköznapi pasa, de nem tudtam tenni semmit. Dave akarata volt... Bár látszólag meg vagyunk, mégis másé a szívem.
- Ez szomorú. Én szerencsére boldog vagyok Sabine mellett. -Steve is tudta, hogy most hazudik. Szemébe hazudik annak, akit a világon mindennél jobban szeret. De most már több az akadály kettejük között, mint valaha volt. A korkülönbség, egy férj, egy menyasszony, és ami a legfontosabb, egy gyerek. - Ne haragudj, de mennem kell. Nem akarom sokáig magára hagyni Sabinet.
Rebeka mosolygott, de majd elájult. Boldog azzal a nőcskével. Pedig szinte egy szerelmi vallomás hagyta el a száját. Gondolhatta, hogy róla van szó. Milyen buták a férfiak. Szinte minden pillanatban Steve járt a fejében. Semmit sem változott. Olyan, mint régen. Még most is sármos, és szívdöglesztő.
Molly lépett oda Rebeka mellé, aki észrevette, hogy barátnője szomorú. Nem tudta az okát, de úgy érezte, ideje rákérdezni.
- Rebeka kedves, mi a baj? Nagyon furcsán viselkedsz. Szinte csüngsz Steve szavain. Mi folyik itt, valamiről nem tudok?
Rebeka egy percig hallgatott. Nem tudta, bízhat e Mollyban annyira, hogy bevallja neki élete legféltettebb titkát. De úgy érezte, neki, egymagának ez már sok.
- Tudod, Steve életem nagy szerelme. És tudom, hogy ő is szeret.
- Ne legyél már butus! Menyasszonya van!
- Igen, de nem szereti. Tudom... Mikor rám néz, beszél velem, más, mint vele... Tudom, hogy azért ment el ilyen hosszú időre, hogy elfelejtsen. Most, hogy visszajött, az enyém kell, hogy legyen. -Rebeka céltudatos, és magabiztos volt. Tudta mit akar, és meg is szerzi azt.
- Beki: férjed van és gyereked. Neki menyasszonya. Rengeteg dolog van, ami elválaszt titeket. Sajnos, nekünk nincs választásunk.
Ebben a pillanatban John lépett oda, aki dagadt a büszkeségtől, mert elismerték munkáját, és mert mindenki megdicsérte a feleségét.
- Drágaságom, remek ez az este. Képzeld, nemsokára kitüntetést is kaphatok! -lelkendezett John.
- Igen? Ez nagyszerű. Mindig is tudtam, hogy kivételes ember vagy. -mosolygott a feleség.
- Komolyan mondod? Ezt tényleg komolyan mondod?
- Igen, persze. Remek orvos vagy John, megérdemled az elismerést.
- Rebeka, én nagyon szeretlek téged... -John először mondta ezt, teljes komolysággal és érzelemmel. Rebeka is ledöbbent.
- Én is... szeretlek... -suttogta halkan.
- Ha megbocsátasz, most átmegyünk szivarozni a másik szobába. Eltarthat egy darabig, de fontos.
- Menj csak, én találok társaságot. -bólogatott Rebeka, aki egy hatalmas csókot kapott.
Érezte, hogy itt az alkalom. John elmegy, minimum egy órája van, hogy bevalljon mindent Stevenek. Meg kell tennie. Ha most bevall mindent, talán még megmentheti a szerelmét. Molly tudta mire gondol barátnője, de nem akart beleszólni. Halkan távozott. Rebeka agyán végigfutott a terv. Lassan odasétált Stevehez, aki egy társasággal beszélgetett, Sabine mellett.
- Üdvözlöm a társaságot! -mosolygott a lány.
- Rebeka! Örülök, hogy idejöttél. Annyi mindenről szeretnék veled beszélni! Olyan sok jót hallottam rólad. -lelkendezett Sabine. Nem tudta vőlegénye titkos érzelmeit, Rebekában látta az első, igazi barátnőjét.
- Köszönöm, kedves vagy. Beszélgetünk majd, de tudod, sok mindenkivel kell szót váltanom. A férjem fontos ember, nekem is úgy kell viselkednem. De átjöhetnétek teázni, ha van kedvetek.
- Remek, ugye Steve?!
Rebeka kedves mosollyal bámult körbe, majd egy puszit adott Stevenek, és a fülébe súgta: ha egy picit is szerettél, gyere a sziklakertbe tíz perc múlva, ott foglak várni... Rebeka elsétált, egyenesen oda, ahová mondta. Steve is erőltetetten mosolygott. Most mit tegyen? Ha egy picit is szerette. Ha tudná Rebeka, hogy mennyire szerette, és szereti. Nem bánthatja meg Sabinet. De mennie kell. Rebeka körül olyan bűvháló van, ami magával ragad mindent. Feledtet mindent.
Rebeka izgatottan ácsorgott a szökőkútnál. Vajon kijön? Vagy nem is érdekli? Ha eljön, itt kettesben lesznek. Elmondhat mindent. Nem kell játszani, itt az őszinte érzelmek beszélnek. Steve sem bírt ellenállni. Imádta Rebekát, még mindig. Az a bájos kislány, aki már akkor is rabul ejtette a szívét, most érett nő, aki gyönyörűbb mindennél. Szépen lassan kiszivárgott, és odasétált a szökőkúthoz. Egy percig csak nézték egymást. Egymáson az eltűnt idő nyomát, a változásokat. De úgy emlékeztek, mintha csak tegnap lett volna, hogy elváltak.
- Miért hívtál ki Beki? A társasággal kellene lennünk.
- Nem. Azt hiszem, lenne mit megbeszélnünk. -mondta komolyan a lány.
- De Beki. Benn is tudunk beszélgetni. Ez így olyan, mint egy titkos találka.
- Félsz? Félsz, hogy valaki meglát? Nem szívesen mutatkozol velem kettesben?
- Dehogy is! -mérgelődött a férfi- Semmi bajom, hogy veled beszélgetek. Csak ez más szemében tűnhet furcsának.
- Nyugodj meg Steve. Ide senki sem jön. Az épületnek ezt a részét, még nem adták át. Ide nem jönnek. Itt nyugodtan tudunk beszélni.
- Rendben. De miről fogunk beszélgetni? -érdeklődött Steve, akinek a mosolya még mindig elragadó volt.
- Nem is tudom. Az életről... vagy neked van valami jó témád? -Rebeka hangján és viselkedésén érződött némi gúny, és kacérság.
- Beki! Én ismerlek. Van valami, amiért kihívtál. És azt el is fogod mondani. Halljam!
- Mondjuk, beszéljünk arról, miért mentél el ilyen hosszú ideig.
- Dolgom volt... -mondta Steve, de látszott, hogy ez füllentés.
- Mond el az igazat! Tudom, hogy miattam!
- Igen! Ha hallani akarod, miattad! Te is jól tudod, hogy gyerek voltál, én pedig... Nagyon jól tudod, hogy nem lehetett volna semmi köztünk! -Steve ingerült lett. Próbálta kimagyarázni magát.
- De most már nem vagyunk gyerekek... -Rebeka pedig egyre kacérabb lett. Néha közelebb bújt Stevehez, aki nem tudta elhúzni magát. Mint a beton, ami megkötött, nem tudott megmozdulni.
- Rebeka, most van egy férjed és egy gyereked. Nekem Sabine, és szeretem őt. Sajnálom, hogy nem úgy alakult az életed, ahogy szeretted volna, de már mindegy.
- Nem Steve, nem mindegy! Húzzuk a dolgot, pedig olyan egyszerű. Szeretlek... Nem szabad, de szeretlek! És te is szeretsz engem! Miért akarod eltitkolni?! Miért nem vallod be? Miért kell szenvednünk, mikor szeretjük egymást! Mert szeretlek, amióta csak ismerlek. Először gyermeki rajongással, aztán kamasz odaadással, most pedig igazi szenvedélyes érzelemmel... -Rebeka szinte fújtatott, annyira kiadta magából, ami ennyi időn keresztül felgyülemlett. Tudta, hogy nem vonhatja vissza. Amit most mondott, azt nem vonhatja vissza, és hatalmas hibát követett el. De nem érdekelte. A Steve iránt érzett szerelme nagyobb volt, bármi másnál. A férfi pedig csak mélyen belenézett a szemébe, mint régen, és most is elmerült benne, és nem tudott tagadni.
- Igen Rebeka, szeretlek. Szeretlek, amióta csak ismerlek. Akkor is mondtam, hogy sajnálom, amiért nem vagy tíz évvel idősebb. De nem voltál... Szeretlek, akár mit is csinálsz. És nehéz elviselnem, hogy az a buggyant orvos ölelget, és nem én, de rá kell jönnöm, hogy köztünk nem lehet soha semmi.
- Szeretsz Steve? -kérdezte halkan.
- Igen. Szeretlek. De most jobb? Jobb, hogy tudjuk, szeretjük egymást, mégsem lehetünk egymáséi?
- Igen... Jobb... Mert tudom, hogy nem kell neked Sabine, én kellek neked... -Rebeka gyengéden megcsókolta Stevet. Erre a pillanatra várt egész életében. Végre hozzá bújhatott, és megcsókolhatta. Végre megtalálta álmai hercege. Steven is látszott imádja, megőrül érte, de ő tudta, hogy lehetetlen.
- Beki, hagyd ezt abba! Nem lehet... Nem rúghatjuk fel az életünket! Kötelezettségeink vannak. Te is tudod... Felejtsük el...
- Mit? Ezt nem lehet elfelejteni. Életem legszebb pillanatát nem lehet elfelejteni, és te sem tudod.
-Igaz. Örökké te jársz a fejemben. De ennek nem szabadott volna megtörténnie. Elveszem Sabinet, te pedig Johnnal élsz, és a gyereketekkel. Ez egy gyönyörű pillanat volt, de vége. Jobb lesz, ha nem találkozunk, mert nem bírok ellenállni neked...
Érezni lehetett a feszültséget, és azt az őrjítő vágyat, ami kettejüket egymáshoz vonzotta. Mind a ketten akarták a másikat, őszinte és mély szerelemmel...













3. fejezet



Rebeka a fürdőkádban ücsörgött. Arcpakolással próbálta megőrizni szépségét, holott nem is volt rá szüksége. De ilyen a női hiúság. Tulajdonképpen végig Stevere és arra a bizonyos csókra gondolt. Milyen szép is volt. Steve is bevallotta mennyire szereti. Szóval igaza volt. Steve szereti és megőrül érte. Csak Sabine ne lenne, na és persze John. De nem hagyhatja annyiban. Közel kell férkőznie az imádott férfihoz. Steve nem akar vele találkozni. De ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez. Már csak egy jó tervre volt szüksége. De mi legyen az? Mi az, ami Stevet érdekli?
Nagyon elgondolkozott. Hol fog Steve dolgozni? Hiszen már nem lesz katona. Hallotta az estélyen, hogy felhagy a szolgálattal. Ahogy őt ismeri, biztosan valami közhasznú dologban fog tevékenykedni. Biztosan a közhasznú alapítványnál. Mintha hallotta volna a bálon. Sokan beszéltek erről. Igen. Steve már az alapítványnál dolgozik. Akkor neki is valami efféle kell. Megvan! Már ki is találta. De hogy fogja megmondani Johnnak. Lehet, hogy nem fog neki örülni. De az már tulajdonképpen az ő dolga. Szenvedjen ő.
John épp dolgozott. Mint mindig. Sosem tudott leállni, örökké munkamániás volt. Egyfolytában a kitüntetése járt a fejében, és főleg Rebeka. Fél füllel hallotta, hogy Rebeka majd egy órára eltűnt. Vajon hol volt? Teljesen megbízott benne, eddig. Mindig sejtette, hogy van valaki más a háttérben, mert különben megszokta volna. Érezte, hogy valaki másé a szíve, de nem akarta elengedni, mert imádta. És volt egy közös gyermekük.
Mathild egyre finomabb ételeket készített. Ő is észrevette Rebeka jobb kedvét. Most tele volt ambíciókkal. Ezt jól látta mindenki. Ő meg pláne, hisz szinte ő volt az egyetlen bizalmasa Molly asszonyon kívül. Anna pedig egyre gyanúsabb lett. Állandóan elkéredzkedett egy-két órára. Feltűnő volt a jókedve, hiszen törölgetés közben egyfolytában énekelt. Ez nem volt rá jellemző. Talán valami vőlegényféle van a dologban. Mathild szurkolt neki, de idős asszony lévén, szeretett volna tudni mindenről. Szerette volna, hogyha Anna boldog. Úgyis kijárt már neki, egy kis boldogság, a cselédélet szomorúságában. Nem mintha olyan rossz dolguk lett volna a Lachi birtokon.
Na és a kis Rebeka! Ő érezte magát a legjobban. Evett és aludt. Észre sem vették, hogy már fél éves. Gyorsan telik az idő. A kis csöppség állandóan vigyorog mindenkire. Látszik rajta, hogy jó dolga van, főleg, hogy egyfolytában hízik. De ez nem is csoda, hiszen állandóan eszik. Rebeka megbékélt egy picit a sorsával, most, hogy rájött, Steve is szereti. Imádta a kislányát. Semmi pénzért nem adta volna senki kezébe. John is imádta. Ez az egy dolog kötötte össze őket, semmi más.
Rebeka kiszállt a kádból, és magára öntötte selyem köntösét. Hallotta, hogy John hazaért a munkából. Arra gondolt, egy teázás közben avathatja be, új tervébe. Kissé félt a reakciótól, de nagyon elszánt volt. Nem tántoríthatta el semmi sem. Meg volt róla győződve, hogy nem követ el bűnt, csak megszerzi magának a hőn áhított szerelmet. Köntösben rohant le John elé, aki épp lepakolta a holmiját. Mosolyogva, kérő szemekkel állt meg a férfi előtt, aki jól ismerte feleségét, tudta, hogy valamit akar.
- Jaj drágám! -mondta viccesen-, Megkapod azt az új ruhát.
- John! -nevette el magát Rebeka-ez komolyabb.
- Most mit csináltál? Felgyújtottál egy házat? -viccelődött a férfi. Mostanság egész jó kedve volt.
-Képzeld: nem. De beszélni szeretnék veled, komoly dolgokról.
Mosolyogva, kedvesen besétáltak a nappaliba, Mathild pedig -olvasva a lány gondolataiban- vitte is a menta teát. Leültek a karosszékbe. Csendesen kortyolgatták a teát. John érdeklődve várta, mit szeretne Rebeka, a hölgyemény pedig élvezte, hogy férje kíváncsi. Bele is kezdett.
-Az az igazság, hogy unatkozom. Te dolgozol, és eltelik a napod. Úgy döntöttem, én is dolgozni fogok. Megalapítom az első iskolát a faluban. Ez még felelősségteljes munka is. Képzeld el azokat a szerencsétlen gyerekeket, akik nem tudják elolvasni azokat a nagyszerű alkotásokat! Stendhal, Balzac, Gogol, Dosztojevszkij... Mennyi nagyszerű alkotó, és ők nem bírják értékelni, mert nem bírják elolvasni. -mesélte Rebeka hatalmas beleéléssel. Persze közben diszkréten figyelte férje reakcióit, aki nem szólt bele, csak az arckifejezéseket váltogatta.
-Ez nagyon szép dolog Rebeka, de nincs a faluban egyetlen tanár sem.
- Hát ez az! Én lennék az, amég nem találunk megfelelőt. Nekik ez is több a semminél. Mollynak is tetszene az ötlet, úgyis ő találta ki.
- Mittelsbach báróné nagyon leleményes. -mondta John.
- Bizony. És már kinéztem egy kisebb épületet is. A birtok pénzéből meg tudnám venni, és nem rázná meg a pénzügyeinket sem! -Rebeka nagyon lelkes volt. Végig mosolygott, és szemei folyton Johnt kérlelték.
- Rebeka... Jól van. Mit tudnék rá mondani? Ha ennyire akarod, felőlem...
- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Te vagy a világ legjobb férje! -Rebeka John nyakába ugrott.—Tudtam, hogy beleegyezel. Te is belátod mekkora mérföldkő ez a falu életében. És hogy fognak örülni! Még ma... Nem, most azonnal üzenek Steveért. Biztos tudod, most már az alapítvány oszlopos tagja. Meghívom vacsorára. Neki is tudnia kell róla.
John meglepődött egy picit. Minek kell ehhez Steve. De nem gyanakodott. Minek is. Rebeka szinte olyan, mint egy tökéletes feleség, és még hasznosabbá akarja tenni magát. És hogy jön ő ahhoz, hogy ne engedje? Tegye csak, ha kedvét leli benne.
-Rendben van drágám. Szólj a lovászfiúnak. Peter biztos segít, és azonnal elmegy. Még az is lehet, hogy rögtön eljönnek.
Rebeka gyengéd csókot adott férjének. Ismét elérte, amit akart. Mint mindig. Sosem történt olyan, hogy ne az lenne, amit akar. Kivétel a Dave korszakot. De az nem az ő hibája volt. John viszont könnyen irányítható.
Rebeka felrohant átöltözni. Tudta, hogy ez ismét fontos alkalom. Steve úja idejön. Nem akart kihívó lenni, csak szép. Ezért kék ruháját vette fel. A ruha földig ért, nyakát, és vállát nem takarta. Két gömbölyded melle közt hatalmas rózsa díszelgett. Ékszerei most is kiválóak. Igazgyöngysor. Otthonra való. Fülében a nyakék párja. Rebeka azonnal lesietett az udvarra. Peter a lovakat tisztogatta. Nagyon fiatal fiú volt, imádta az állatokat. A munkáját kitűnően végezte. Ha Annával beszélgetett, mindig csillogtak a szemei. A vak is látta, hogy odavan érte. Anna viszont ügyet sem vetett rá. Az új udvarlójával volt elfoglalva. Rebeka mosolygós arccal sétált oda hozzá.
-Peter! Azonnal menj, kérlek Stevekhez. Hívd meg vacsorára, mond meg neki, hogy fontos, iskolát akarok alapítani!
A fiú bólintott, és máris útra kelt. Rebeka addig le föl mászkált a házban. Izgatott volt. Stevenek el kell jönnie. Nem utasíthatja vissza. Főleg a bál után. Ott fontos dolgok történtek. Biztosan egyedül jön, és ismét tudnak egyet beszélgetni.
Hamarosan egy kocsi állt meg a ház előtt. Steve és Sabine szállt ki belőle. Mind ketten mosolyogtak. Rebeka csalódottan üdvözölte őket, de elrejtette szomorúságát. Most is úgy viselkedett, mint egy dáma. Soha, senkinek nem adta meg azt az örömöt, hogy szomorúnak, vagy elkeseredettnek lássa. Rengeteget változott az elmúlt időszakban. Büszke nő lett, nem holmi kicsinyes, gyerekes fruska.
--De örülök, hogy eljöttetek! Sabine, bevallom, rád nem számítottam. Itt üzleti dolgokról lesz szó...
-- Tudom, hogy te okos vagy, és Steve is mesélte, hogy irányítottad ezt a birtokot, és nagy részben, most is ezt teszed. Jól tudom, én erre képtelen lennék. Csak kíváncsi voltam az ötletedre. Bocsáss meg, hogy...
-Dehogy is! -szabadkozott Rebeka -Örülök neked! Csak meglepődtem. Gyertek be, a vacsora már tálalva van, épp jókor érkeztetek.
Bevezette vendégeit az étkezőbe. Steve már jól ismerte a házat. Megcsapta a ház illata. De régen járt itt. És most, újra belépett ezen a kapun. Körbetekintett, és boldogan szippantott bele a levegőbe. Még mindig csodálatos itt minden. Rebeka ízlése kiváló. Tudja, mi kell egy házba ahhoz, hogy tökéletes legyen. De nem mert a lányra nézni. Inkább a bútorokat figyelte. Szégyellte magát a bálon történtek miatt, és Rebeka ma is gyönyörű volt. Beértek az étkezőbe. Nekiláttak a vacsorának. Mindenkinek ízlett Mathild főztje. Sabine beszélgetést kezdeményezett, mert nagyon tetszett neki Rebeka. Különleges lánynak tartotta.
- Nagyon finom ez a sült. Jó a szakácsotok.
- Mathild nem csak szakács. Házvezetőnő, takarítónő, és szakács egyben. Tökéletes asszony. Emellett jó barátnő is.
-Komolyan beszélsz? Te barátkozol a cselédséggel? -lepődött meg Sabine.
- Igen. Szerintem akkor dolgoznak maximálisan, amikor meghallgatják őket. Tudják, hogy számíthatnak valakire. De szeretném végre elmesélni az ötletemet! -fordult oda Stevehez.- Olyan izgatott vagyok, hogy tetszik e nektek!
Steve elmosolyodott. Rebeka most is olyan, mint gyermeknek. A lelke gyermeki. Olyan izgatott, mint egy csöppség, aki várja milyen ajándékot kapott karácsonyra. Ez a legvarázslatosabb benne. Tervezget, és mindig eléri, amit akar. Jót tesz, és közben ő is élvezi. Gyönyörű a rózsás arca, ahogy el elpirul. Néha, mit egy kamasz lázad, utána, mint egy érett nő nagy dolgokat visz véghez.
- Persze Beki! Mond csak, már mi is kíváncsiak vagyunk a remek ötleteidre.
- Szóval nagyon egyszerű. Mittelsbach bárónővel arról beszélgettünk, hogy milyen csodálatosak a könyvek. És eszembe jutott, hogy sokan nem tudják értékelni, mivel nem tudnak olvasni. Ez nagy hátrány! Arra gondoltam, nyitunk egy iskolát a faluban. Ki is néztem egy házat, amit a birtok pénzéből vennék meg. És a bárónéval együtt, tanítgatnánk a gyerekeket. Mivel nincs pénzük, ledolgoznák, amit be kellene fizetni. Tehát takarítanák az iskolát, a nagyobbak főznének a kisebbeknek, meg ilyenek. Így teljesen ingyenes lenne az iskola. Szerveznénk nekik programokat, és egy könyvtárat is nyitnék az iskolában. Természetesen felajánlanék néhány könyvet itthonról. És Steve, meg kellene nézned az épületet. Te jobban értesz hozzá, mint én. Nehogy rossz legyen. És persze, ez az alapítványhoz tartozna. Remélem, segítetek nekünk. Egy kis támogatás a kezdetekhez... Ugye eljössz? Persze, ha a menyasszonyod elenged...
- Rebeka! Hogy mondhatsz ilyet! Persze, hogy mehet! Nem kell engedélyt kérnie. És ez csodálatos! Hihetetlen, hogy ennyire ambiciózus vagy. Segítesz az embereken... Te olyan... Nem találok rá szavakat.
- Köszönöm Sabine. -mosolygott a lány. Titkon remélte, hogy Steve is így gondolja. Hiszen, az egész miatta van.- Nem nagy dolog ez. Gondoljatok bele, mennyit jelent ez a gyerekeknek. Iskolázottak lesznek, könnyebben boldogulnak majd az életben. De, kedvesem, -fordult oda férjéhez- átvezetnéd Sabine kisasszonyt a nappaliba egy teára. Beszélgethetnétek, amég mi Stevvel megbeszéljük a részleteket.
John egész végig nem szólt semmit. Csak csodálta feleségét. Egy kedves mosollyal átvonultak Sabinevel. Rebeka és Steve kettesben maradtak. A lány felkelt, és közelebb vonult a férfihez. Steve próbált távol maradni tőle. Érezte, hogy elönti a forróság. Bénának érezte magát, aki nem bír megmozdulni. Nem bír ellenállni. Rebeka közelebb hajolt hozzá. Azonnal megcsapta a lány édeskés illata. Micsoda parfüm!
-Nos, Steve... Hogy tetszik az ötlet?
- Remek. Természetesen segítek neked. Ez nagy lehetőség a gyerekeknek. Csodálatos, hogy ennyire önfeláldozó vagy.
Rebeka kedvesen, mégis kacéran mosolygott. Hírtelen nem tudta, hogy közelítse meg az imádott férfit. Növelte a vérnyomását, hogy alig egy szobára a férje, és Sabine beszélgetnek. Ő pedig egyre közelebb ér Stevehez. Ajkuk már majdnem összeér. De Steve hírtelen felkel. Nem tudja megmagyarázni, hogy mit miért tesz. Rebeka kissé mérgesen nézett rá.
- Steve...
- Beki, ez nem jó így. Beszéljük meg a részleteket, aztán mi megyünk haza. Nem maradhatunk sokáig.
- Ugyan Steve! Miért kéreted magad? A bálon is történtek dolgok... -kacérkodott Rebeka. Minden pillanatban lopta a távolságot közte, és a férfi között.
- Beki, az a bál volt. Akkor is mondtam, hogy nem történhet semmi. Sabine a menyasszonyom... -próbált magyarázkodni a férfi, de kevés sikerrel járt. Mindketten tudták, hogy ez üres kifogás.
- Nekem pedig John a férjem. És itt van egy szobával arrébb. Nem izgalmas? Steve...
A lány megcsókolta a férfit. Ennyi ideig bírták magukat tartani. Steve sem tud ellenkezni. Az a bizonyos tűz kettejük között gyulladt fel, nem tehetnek semmit ellene. A férfi visszacsókolt. De ez a csók már nem gyengéd érzelmekre utal. Ez a csók már vad szenvedéllyel volt átitatva. A tűz felperzselte őket. Már kizárták a külvilágot, csak egymással törődtek. Rebeka gyengéden csókolgatta a férfi nyakát, az pedig egyre szorosabban magához ölelte. Forrt a levegő, izzott mind a két tekintet. Bár mindketten tisztában voltak vele, hogy bűnt követnek el, már egyiküket sem érdekelte. Tudták, hogy egymásnak teremtette őket az ég, mégsem lehetnek soha egymáséi, nyíltan. De titokban igen. És a titkolt viszony sokkal izgalmasabb, féltettebb, meghittebb és szenvedélyesebb, mint egy örökké tartó házasság. Rebeka kezével leverte a poharakat az asztalról. Mindketten megijedtek. Ezt biztos hallották odaát. Most mi legyen? Ilyen egyszerűen nem bukhatnak le. Ez túl egyszerű. Gyorsan elengedték egymást, de mindketten ziháltak, nehezen vették a levegőt. Rebeka lehuppant a székre. John és Sabine rohantak be.
- Mi történt? Zajt hallottunk...
- Semmi, csak hírtelen megszédültem... Steve leültetett, de addigra levertem a poharakat. Ne haragudjatok...
Sabine rémülten nézte a lányt. Hírtelen lesápadt, szürke volt a színe. Próbált levegőt venni, de csak maga elé bámult.
- Semmi gond Rebeka. Csak feküdj le, és pihenj. Mi hazamegyünk, úgyis későre jár. Te pihenj sokat, majd még találkozunk.
Sabine és Steve elindultak. Nem akartak alkalmatlankodni. John felvitte Rebekát a szobába, gyengéden betakargatta, és lenyomott az arcára egy nagy csókot.


Rebeka és Steve kilovagoltak az erdőbe. A férfinek az volt a dolga, hogy ellenőrizze a kerítéseket, amiket azért húztak fel, hogy a vadak ne tudjanak a birtokokra beszökni, és ne rongálják meg a termést. Először az iskola ügyében akartak járni, de Stevenek dolga volt, ezért Rebeka elkísérte.
Harmatos volt a fű, a fák ágai közé befurakodott a napfény. Néhol, messze, egy őzike szaladt keresztül a réteken. Az erdő belsejében egy patak csordogált, mellette egy kis tisztással. Olyan volt ez, mint egy távoli menedék, távol a zajtól, az emberektől. Apró virágok nyíltak a fűben, ami eltakarta őket ugyan, de minden erejükkel a felszínre akartak törni, hogy mindenki megcsodálhassa őket. A patak partján kövek vigyáztak a sodrásra. Halak úszkáltak, köztük néhány színes is, a nap fénye pedig átlátszó kékké varázsolta a vizet.
Rebeka leszállt a lóról, és leült a fűben. Barna ruha volt rajta. Hosszú, de egyszerű ruha. Most nem úgy nézett ki, mint egy dáma, sokkal inkább, mint egy egyszerű lány. Haja fel volt tűzve, tetején egy gyöngyvirágos kalappal. Szinte beleolvadt a természetbe, mintha örök érvényű része lenne. Steve is leszállt, és leült mellé. Most úgy ültek ott, mint régen. Két jó barát, akik feltétel nélkül bíznak egymásban, és élvezik egymás társaságát. Pár percig némán nézték a csodálatos tájat, és beszippantották a természet adta levegőt. Rebeka lefeküdt a fűben. Nézte az eget, és a felhőkből tárgyakat, élőlényeket varázsolt.
- Nézd csak Steve, ott egy bárány. És épp legel a kék fűből. Nézd milyen boldog...
Steve is hátradőlt. Figyelte a felhőt, mely tényleg hasonlított egy legelő állatkára. Csak feküdtek, és nézelődtek. De már tudták, hogy semmi sem olyan, mint régen. És már nem is lesz az. Az életük teljesen megváltozott. Már nem az a gyermeki boldogság ül szívükben, mint régen. Már mindketten bűnösek, amit nem tudnak megváltoztatni. Nincs már az a régi báj, nincs az az őszinteség. Régen tudták egymás minden gondolatát, most csak sejtették, hogy a másik mire gondol. Rebeka a bárányon gondolkozott, ami olyan boldog. Csak legel, futkározik a szélben, majd ha eljön az ideje, egy szélfuvallat eltünteti.
- Steve... Nézd milyen boldog. Mi miért nem lehetünk boldogok?
Steve elgondolkozott. Hallotta, hogy a lány, most nem rámenős. Nem akar semmit, csak választ, egy egyszerűnek látszó kérdésre. De erre, senki sem tudja a választ.
- Nem tudom, kedvesem. Szerintem ezt senki sem tudja.
- De kell, hogy legyen válasz. Ilyen egyszerűen nem mehet tönkre egy élet. Nem lehet, ennyire egyszerű. Amikor maga a lét, oly bonyolult, ez miért ilyen egyszerű? Nem rég, boldogan futkároztunk, mi is. És most... Most mi van? -Rebeka hangja mélyen elkeseredett volt.
- Nem tudom. Nem tudok neked válaszolni. Tökéletesnek tűnt az életünk, és most nem az. Te egy kis urihölgy voltál, aki úgy tűnt sokáig gyermek marad. Én boldog katonatiszt voltam. Vidám, bohókás volt az életem. Most pedig itt vagyok, és van egy menyasszonyom. Fuccs a vidám katonaéveknek! Neked pedig van egy gyönyörű kislányod.
- Szóval szerinted ilyen egyszerű? Ez van és kész? Nem akarsz a sors ellen küzdeni? Miért kell, hogy így legyen?
- Mennyi kérdésed van! Szerinted a sors ellen lehet küzdeni? Így akarta. Nem tehetsz semmit. Beki, ennek így kell lennie. Neked férjed van! Ezen nem tudsz változtatni. És képzeld el, mit szólnának az emberek hozzánk!? Egy vén öreg, egy gyerekkel? Nem nevetséges? -nevetett Steve.
- De, az. Sajnos, nem mehetünk hozzá ahhoz, akit akarunk. Elmennénk együtt valahova, és megbotránkoznának az emberek. Úristen! Tíz év! Tragédia. Olyan buták az emberek...
- Azok.
- De mond, ha nem lennének ilyenek, és elfogadnák a korkülönbséget, és nem lenne semmi akadály... elvennél?... Lehetnék a feleséged? -Rebeka mélyen Steve szemébe nézett. Most az egyszer őszinte választ várt.
- Igen. Te lennél a kicsi kis feleségem, és boldogan élnénk a kacsalábon forgó palotánkban. Lenne tíz gyerekünk! -nevetett Steve, és rádőlt Rebekára. Karjával tartotta magát, hogy a bájos arcot nézhesse. - És állandóan ott szaladgálnának közöttünk! És Mathild főzne ránk! Jaj... De ez csak mese...
- Igen. Ez az. De gyönyörű mese. Csak pár pillanatig képzeljük el. Steve és Rebeka White. És a sok gyerek...
Steve gyengéden megcsókolta a lányt. Szép pillanat. Férj és feleség, no és a gyerekek. De ahogy a báránykát elfújja egy felhő, úgy őket is szétröppenti az idő. Menniük kell. Le kell rendezni az iskola dolgait. Az most fontosabb. A gyerekek jóléte, akik talán boldogabbak lehetnek, mint ők.


- Mathild asszony, miért nem rúgtak fel mindent? Miért nem vállalták egymást?
- Tudja Lokwood úr, akkor nem tehették meg. -mesélte Mathild a kandalló tüze mellett.- A lakók nem nézték volna jó szemmel. Akár hova mentek volna, suttogó szavak, és összenéző szemek kísérték volna útjukat. És egy elvált nő? Ezt nem lehet! Tudja mit, Lokwood úr?! Menjen aludni egyet. Már hajnalodik, felkelt a nap. Én elkezdem a munkámat, ön pedig kialussza magát.
- Nem akarok aludni! Érdekel! -háborodott fel a férfi. De kedves szemekkel kérlelte Mathildot, aki rázta a fejét.
- Nem lehet. Dolgom van. Majd később.
- De Mathild asszony! Rebeka itt van... Valahol...
- Várja a szerelmét. Stevet.
- Hisz, ott van a sír!
- Amint mondtam, kedves Lokwood úr, az egyik nem igazi. De ez szomorú történet. Kérem, menjen aludni. Jobb lesz így!
Mathild felkelt, és átballagott a konyhába. Neki látott a reggelinek, és az ebédnek. Lokwood úr nem tudott mit tenni. Felment a szobába, de nem tudott nyugodni. Valami hatalmas titok, valami szomorú vég. De szellemek nem létezhetnek! Pedig már kezdte elhinni, hogy egy elkeseredett asszony szelleme lengi körül a házat. Tudnia kell, hogy mi történt itt annyi évvel ezelőtt.
Kutakodni kezdett. Nem hitte, hogy talál valamit, de mégis. Késztetést érzett, hogy végignézzen mindent. Mathild asszony elbeszéléseiből tudta, hogy Rebeka szeretett olvasni. A könyveket nézte, lapozgatta. Még nem, rábukkant egy levélkére. Sosem küldte el senki. Izgatottan tartotta kezében. Nézze meg? Kíváncsi volt. De mégis, egy halott asszony levelét tartja a kezében, és erkölcstelenség beleolvasni. De a kíváncsisága győzött. Óvatosan széthajtogatta az öreg papírt. Rebeka levele volt, amit Stevenek írt. "Steve, drágám! Halálosan szeretlek. Bárcsak meghalna a férjem, és boldogok lennénk. Sabine már nem áll az utunkban, csak John. Már arra is gondoltam, hogy megölöm. Akkor talán boldogok lennénk..."Lokwood úr, majdnem elejtette a levelet. Megölni a férjét? Micsoda, mindenre elszánt asszony! Nem is csoda, ha nem találja a lelki békéjét. A férfi fejében annyi minden megfordult. Próbálta álomra hajtani a fejét. Nehezen bírt elaludni, de végül sikerült.
Mathild elkészítette az ebédet, már elmúlt dél, mikor Lokwood úr lesétált a lépcsőn. Halkan köszönt, lassan evett. Teljesen magába volt roskadva. Mathild érezte, hogy valami nem stimmel. Rá is kérdezett. Nem arról volt híres, hogy magába folytja a gondolatait.
- Mi a gond Lokwood úr? Különösen viselkedik.
- Találtam valamit, amitől már nem szerencsétlen áldozatnak tartom Rebeka Lachit! Egy mindenre elszánt, undorító nőszemély! -vágta oda a férfi.
- Kedves uram, mi az, ami ennyire felizgatta? -érdeklődött Mathild.
- Egy levél. A könyvek között találtam. Rebeka írta, Stevenek, hogy arra is gondolt, megöli a férjét. Ez undorító! Nem áldozat! -Lokwood úr teljesen kikelt magából, csak Mathild volt nyugodt.
- Ugyan kérem. Egy nő elhamarkodott sorait olvasta. De sosem tett volna ilyet. Rebeka túl bájos volt ehhez. Gondoljon csak bele: szeret valakit, de nagyon, és valaki az útjában áll. Ön nem tenne elhamarkodott kijelentéseket? De biztos észrevette, az a levél nem lett elküldve. Nem volt rá szükség...


Rebeka nagy örömét lelte a tanításban. A gyerekek imádták, nyüzsögtek körülötte. Molly szintén imádta az önkéntes munkát. Szünetekben boldogan beszélgettek, és élvezték az életet. Steve gyakran benézett hozzájuk. Rebekával rengeteget beszélgettek, és mikor kettesben maradtak...
John megkapta azt a bizonyos kitüntetést, amire nagyon fájt a szíve. Steve pedig szakított Sabineval. Nem akarta becsapni. Úgy érezte, nem teheti meg vele. Sabine szívből szereti. Miért házasodjanak össze, ha ő Rebekáért rajong? Sabine így még megtalálhatja a boldogságot.
Rebeka az iskolában ücsörgött. Már nagyon szépen haladtak, három osztály összegyűlt. Haladók, középhaladók, és kezdők. Így osztották be Mollyval. A falu népe elismerően tekintett a hölgyekre, és istenítették őket. Már csak Rebeka volt benn. Dolgozatokat javított. Steve érkezett meg, és gyengéd csókot lehelt a lány ajkára. Ilyenkor úgy viselkedtek, mint egy pár. Két életük volt. A birtokon Rebeka volt a mintafeleség, a tökéletes dáma, a faluban viszont egy egyszerű szerelmes asszony. Kettős életet éltek. De csak ebben voltak igazán szabadok.
- Szia szerelmem!
- Ne olyan hangosan Steve, még valaki meghallja! -nézett körbe gyanakvón a lány.
- Beki drágám, már csak te vagy itt. Nem hallja senki. Legalább itt mondhatom, hogy megőrülök érted! Eddig nem aggódtál!
- Most sem aggódok.
- Eddig el akartál dobni mindent! Csak ennyi volt? Ennyi volt a nagy szerelem? -Steve úgy érezte Rebekának fontosabb a férje, mint ő.
- Dehogy! Szeretlek, teljes szívemből. -állt fel Rebeka a székéről. Ez őszintén hangzott- Imádlak! De ahogy te mondtad mindig, nem lehet köztünk titkos viszonynál több. Vagy ha John nem lenne, lehetne?
- Igazad van, nem. Csak olyan jó, mikor csak mi vagyunk.
- Igen. Az jó. De haza kell mennem. Tovább maradtam, mint szoktam. John gyanakodni fog.
- Ne menj! Kérlek, maradj! Most az egyszer...
Steve szorosan magához ölelte a lányt. Hevesen csókolta, teljes szerelemmel. Az az izzás, örökké élt köztük. Már nem bírták tovább, hogy ne teljesedjen be a szerelmük...


John a birtokon irogatta a papírjait. Kért Mathildtól egy hársfateát. Lassan iszogatta, mikor Anna egy ismerős hölgyet vezetett be. Sabinet. Már hónapok óta nem látta senki. Stevvel való szakításuk óta, nem látta senki. Visszaköltözött a szüleihez. Most vajon minek jött? John meglepetten pakolta el az iratait, és hellyel kínálta a hölgyet. Neki is hozatott egy teát.
Kérdően pillantott rá, mondja el jövetele célját. A lány szomorúan ücsörgött, néha mosolygott egyet. Feszült volt a légkör, valami titkot készült elmondani, ami Johnt kíváncsivá tette.
- Kisasszony, nem akarom sürgetni. Örülök, hogy újra látom, de elárulná látogatása célját?
- Természetesen. Nem vagyok benne biztos, csak feltűnt valami, amiről szerintem önnek is tudnia kell. Steve szakított velem, mert nem szeret, vagyis másért rajong. Ez volt a kifogás. Kíváncsi lettem, ki az, aki miatt otthagyott. Figyeltem őt. És feltűnt, hogy sok időt tölt az iskola környékén... Nem gyanús ez egy kicsit?
- Kisasszony! Nem akarom megbántani, de teljesen megbízom Rebekában. Ha Stevenek tetszik is, nem ér el semmit. Sajnálom, hogy így elbánt kegyeddel, de nem tehetek róla, kérem, ne a mi kapcsolatunkat akarja tönkretenni. Kérem, hogy távozzon!
Sabine mogorván felkelt. Az ajtó felé sétált.
- Rendben van Roman úr. De figyeljen, tartsa nyitva a szemét, a saját érdekében. Jut eszembe, Rebekának még mindig dolgozni kell? Milyen sokat küzd a gyermekekért. Dicséretes.
Sabine távozott a házból, a birtokról. John tagadni próbált mindent. Nem akarta kínos helyzetbe hozni feleségét, de titkon ő is tudta, valami nincs rendben. Rebeka most is késik. Állandóan késik. Sabine szavai pedig végre felnyitották a szemét. Már tisztán látott. Több mint két éve a bolondját járatják vele. A kis Rebeka is már nagy volt. Három éves. Miatta kell tartania magát. A gyermeknek fontos az anyja. De ez nem mehet így tovább.
Rebeka érkezett haza. Halkan köszönt, nem mert a férje szemébe nézni. Csak lepakolta a táskáját, és elindult felfelé, a fürdőbe. John azonban utána ment. A lány iratokat pakolászott az asztalkájába. John közömbös szemekkel érkezett be a szobába. Hangja is semmit érő volt.
- Rebeka, hogy hogy ilyen későn?
- Sok volt a dolgom John. -mondta Rebeka, aki szemrebbenés nélkül hazudott férje szemébe.
- Ennyire? Ma sokkal többet késtél, mint általában.
- Dolgozatokat javítottam.
John rápillantott a papírokra. Nem látott benne javítást, pedig sokáig nézte, hátha igaz, amit hall. De nem. Rá kellett jönnie, most is hazudnak neki. Amint Rebeka észrevette, hogy John a papírköteget nézi, azonnal elrakta.
- Dolgozatok...
- Igen, azok. Szépen javulnak a gyerekek.
- Dolgozatok... -John kínkeservesen mosolygott. Már tudta, hogy amit eddig sejtett, az igaz. Csak Sabine szavai kellettek hozzá, hogy tisztábban lásson.- Valóban...? Jó. Te nem az vagy, akinek mindenki lát, Rebeka Lachi...
- Igen? Akkor mi vagyok? Baj, hogy segítek az embereknek? Baj, hogy egyszer kétszer kések? Amikor te késtél nem szóltam semmit!
Rebeka elve a legjobb védekezés a támadás. Nem veszekedni akart, csak védte a maga igazát, ami nem is volt igaz. A kicsi Rebeka totyogott be hozzájuk. Már szépen tudott beszélni, az anyja ügyelt ezekre a dolgokra.
- Ne bántsd anyut apu... Milyen anyu? -kérdezte értetlenül a lány. Még kicsi volt ahhoz, hogy mindent megértsen, de véleménye az volt. John kedvesen nézett a csöppségre. Imádta.
- Anyu... Anyu egy kedves nő. Kicsim... Anyu szeret, és én is... -John lehajolt, és erősen magához szorította a lányt.- Nagyon szeretlek, ezt sose felejtsd el!
John lassan kisétált a szobából. Rebeka kezébe vette a kislányát, és felolvasott neki. Egészen estig játszottak. Majd elvitte lefektetni, és adott neki két jó éjt puszit. Leindult a konyhába Mathildhoz, mikor John táskáját pillantotta meg a földön. Belépett a nappaliba, de valami különös érzést érzett. John a padlón feküdt. Rebeka ledöbbent. Most mi lesz? Azonnal Mathildért kiabált. A táskát visszarakta a helyére, mire Mathild odaért. Felrakták a férfit az ágyra, aki észhez tért.
- Nyugalom, csak kisebb rosszullét... -mondta a férfi.
Mathild kiment, mert nem bírta tovább nézni. Rebeka betakargatta, de nem tudta mit tegyen. Biztos volt benne, mi történt. Ez nem rosszul lét. John pontosan tudta mit tesz, hiszen orvos. A gyógyszerek is a földön voltak. A férfi beszedett egy csomót. Rebeka pedig ott állt, és nem tudta mit tegyen. Hívjon másik orvost? John akarta így. De nem hagyhatja meghalni. De a férfi látta ezt. Látta Rebeka arcán a rémületet, amit még sosem.
- Nem kell... Nem kell orvos szerelmem...
Rebeka szemébe könnyek szöktek. Ez nem történhetett meg. Látnia kellett volna, ahogy átölelte a kicsit, vigyáznia kellett volna rá, de nem tette. Mint feleség, megbukott.
- John...
- Ne... Ne mond. Csak rosszullét... Rendben?...
- Nem tudom megtenni... -suttogta halkan sírva a feleség.
- Dehogynem... Te meg tudod... Légy boldog Rebeka Lachi...De mond, mond, hogy néha velem is az voltál. Mond, hogy egy picit, csak két pillanatra, szerettél engem...!
Rebeka ott állt, lecövekelt lábakkal. Erre mit lehet felelni. Persze. Ennyit. Nem zenghet ódákat a nagy szerelemről, most nem. Már elkésett vele. Az utolsó percben is hazudjon? De nem mondhat nemet, azt sem teheti.
- Igen. Voltunk nagyon boldogok... Szeretlek... Szerettelek...




























4 fejezet



A John halálát követően, semmi sem változott a Lachi birtokon. Rebeka nem volt különösképpen letörve. Tulajdonképpen sajnálta Johnt, a maga módján. De csak egy dologgal volt elfoglalva, és az nem más, mint Steve. Már az övé volt, de mégsem teljesen. Éjt nappallá téve azon gondolkozott, hogy egyszer a felesége lesz, és sok gyermek fogja körülvenni őket. Ő egyre közelibbnek érezte a dolgot, még a külvilág számára ez volt a legtávolabbi. Szinte mindenki tudta, hogy sosem lesznek férj és feleség. Ez a kapcsolat az elejétől fogva halálra volt ítélve. Csak Rebeka nem vette észre. Elhanyagolt mindenkit, aki valóban szerette őt. Még egyetlen kislányával sem foglalkozott eleget. A kis Beki cseperedett, már egész kis hölgyé nőtte ki magát. Állandóan játszott volna, de anyja örökké elzavarta. Csak az foglalkoztatta, mikor fog legközelebb találkozni Stevevel, milyen volt a legutolsó együttlétük, és mikor fognak összeházasodni.
Egy valaki vette igazán észre a valódi tényeket. Mathild. Különleges érzéke volt a mások bajaihoz. Pedig neki is volt elég baja. Csak igyekezett elfelejteni őket, és Rebekára koncentrált. Nem tudta, hogy magyarázza el neki tisztán és világosan, feleslegesen ábrándozik. Abban Mathild is biztos volt, hogy Steve szereti. De ez édeskevés. Csak a romantikus regényekben lesz boldog a kezdetben reménytelenül szerelmes pár. Ez viszont a valóság. Titkolt viszonyuk egyre jobban kitudódott. Már nem csak Molly tudott róla. Sok embernek feltűnt a faluban a kettejük között égő láng. De legbiztosabban Sabine tudta. A megcsalt, és átvert nő tudta igazán, milyen szenvedni, más szerelmétől.
Az eddig visszahúzódó Rebeka egyre több bálba, és estélyre ment el. Johnnal csak a kötelező eseményekre fáradtak el, most viszont szabadnak érezte magát. Szabadnak, és függetlennek. Az élet korán elvette tőle a gyermekkort, és a szeretetet. Dave távozása nem volt elegendő ahhoz, hogy boldog legyen. John bármit is tett, nem volt elég. Most mindkettő elhagyta. Most volt igazán szabad. Amit eddig elmúlasztott, be akarta pótolni. Csak nem vette észre, hogy közben az idő eljárt felette. Ő is öregedett. De még egyedül álló volt. Senkije az ég világon, mindenki így tudta.
Szép tavaszi nap köszöntött a falura, és a Lachi birtokra. Idilli kép volt, ahogy a munkások dolgoznak a földeken, a folyó sebesen fut a sziklák felé, közben azonban beköszön az erdő fáinak. Mathild virágai szépen cseperedtek. Rebeka gyakran kiült a teraszra, és olvasgatott. Mellette a kis Beki játszott az állatokkal, és a birtokhoz nem tartozó macskával. A kicsi Cila cica valamelyik másik birtokról kóborolhatott el. Még végül a Lachi birtokon kötött ki. Innen azonban már nem is akart elmenni. Anna vagy Mathild mindig adott neki enni, Beki pedig állandóan babusgatta. Igaz gyakran elege volt a kislányból, de szorgalmasan tűrte. Jól esett neki a gondoskodás. Mathild és a kis Beki boldogan fogócskáztak a kertben. Mathildnak ez kevésbé ment, de nagyon igyekezett újra fiatalnak látszani. Anna vidám mosollyal az arcán rohant ki a kertbe egy kis frissítővel. Rebeka kinn olvasta a legfrissebb híreket Párizsból.
- Hoztam egy kis frissítőt! A nagy melegben szükség lesz rá! -mosolygott Anna. Lerakta a poharakat a kerti asztalra, majd megállt, és nézte a futkározó csöppséget.
- Bizony. Sokkal melegebb van, mint ilyenkor szokott. A lehető legjobb nap, egy estélyhez. Mittelsbach báróné ma estélyt ad, házassági évfordulójuk alkalmából. Tökéletes. Tegnap megjött az új ruhám Milánóból. Mindenkinek eláll majd a lélegzete! -rakta le az újságot Rebeka- A sok báróné irigykedni fog. Ilyet biztosan nem visel majd senki. Egy igazi Carrone darab!
Egy lovaskocsi állt meg a ház előtt. Munkás ember szállt ki belőle. Eléggé fiatal, vékonyka ember. De a karja igen erős volt. Szakadt ruhái még jól is álltak rajta. Pedig Rebeka igen kényes volt az öltözködésre. A fiatal férfi óvatosan és félénken lépkedett a terasz felé.
- Jónapot kívánok Lachi kisaszony! Én lennék a szerelő... Üzent, hogy elromlott néhány gép hátul, az istállóknál.
- Oh, igen... Menjen csak, és csinálja meg... Valaki hátravezeti...
- Én! ... Én hátravezetem... -motyogott Anna. - Vagyis, most épp ráérek... Egy frissítőt, a munka előtt? -kérdezte a lány félénken, és zavarodottan. Arcára enyhe pír ült fel.
- Renben Anna, ha épp ráérsz... -mosolygott Rebeka.
Anna kedves mosollyal elvezette a férfit. Rebeka pedig hangos nevetésben tört ki. Mathild megállt a fogócska közepén, és megfogta a hátát.
- Jaj! Nem vagyok már fiatal... De amint látom, Anna még élvezi a fiatalságot.
- Hát bizony! De élvezze is! Még fiatal. Láttad Mathild, ahogy a fiatal emberre nézett? Az mindent elárult... -Rebeka felkelt a székéből- Megyek, még el kell készülnöm. Nem mehetek akárhogy az estélyre!
Rebeka felsétált a fürdőszobába. Ismét három órát töltött benn. Mire azonban kiért káprázatos volt. Mint húsz évvel ezelőtt! Az új milánói ruháját vette fel. A türkiz színű ruha csodásan mutatott rajta. Sokkal merészebb volt, mint az eddigiek. Nem volt pántja. Formás melleinél ért véget a ruha. Sötétkék szőrme borította a tetejét. Maga a ruha földig ért, de az elejénél merészen fel volt vágva. Hozzá járt egy szintén türkiz stóla. Kesztyűje csodálatosan feszült a kezein. A ruhát még jobban kiemelte az igazgyöngy sor. Ez még az a gyöngysor volt, amit annak idején a nagyapjától kapott. Minden fontos alkalomra ezt vette fel. Bár nagyon régi volt, mégis csodájára járt mindenki. Még most is úgy tekintettek rá, mintha új lenne. Az értéke cseppet sem változott. Főleg a hozzáillő fülbevalókkal, és karkötővel. Cipője szintén Carrone darab volt. Rebeka imádta ezt a márkát. Haját most kiengedte, hogy mindenki megcsodálhassa. Tincseit becsavarta, s a loknik cafkásan estek a vállaira. Fiatalodott húsz évet. Bizony. Már harmincnégy éves volt. Elszaladt az idő. Észre sem vette, hogy elrepült két évtized.
Lesétált a lépcsőn, be a nappaliba. Mathild és Beki ott tanultak. A kislány pont olyan okos volt, mint az anyja. Szinte semmit sem örökölt Johntól. Teljesen az anyjára hasonlított. Rebeka megállt az ajtóban, és nézte őket. Mintha saját magát látná, csak kicsiben, és fiatalon. Lassan odasétált, és gyengéd csókot lehelt a lány arcára.
- Szia drágám! Mathild majd lefektet, és ad jó éjt puszit. Az anyunak most el kell mennie.
- Szép vagy anyu... Csodálatos... -motyorogta a kislány, és tágra nyílt szemekkel nézte imádott anyukáját. Ha nem volt vele, minden pillanatban őt kereste.
Rebeka befogatott a kocsiba, majd elhajtatott a szomszéd birtokra.
Már ott voltak a vendégek. Hatalmas fények jelezték, hogy estély készülődik. Molly kedvesen és vidáman mosolygott mindenkire. A vendégeket egyenesen a bálterembe vezették. Olyan volt, mint egy jégpalota. Kristályok lógtak le a plafonról, és ezüstös díszek csillogtak a falon, és az ablakban. A terem kövezete szikrázóan fénylett. Rebeka nem is sejtette, hogy ilyen csodálatos a szomszéd birtok bálterme. Ő pedig pont hozzá öltözött. Türkiz színű ruhája pont illett a környezethez. Molly kedvesen fogadta.
- Drága Rebeka! De örülök, hogy eljöttél! Már azt hittem nem jössz. Már sokan kérdezgettek, hogy nem e jössz.
- Valóban? És ki volt az?
- Csak Daniel Martines, a banktulajdonos. Élénken kérdezgetett felőled.
- Ez nem újdonság! -legyintett Rebeka- Állandóan engem keres. Táncolni hív, vacsorázni visz, meg hasonlóak. Igazából élvezem a társaságát, nagyon kedves ember. De nagyon öreg hozzám.
- Ellenben Steve... -mosolygott Molly. Ő nagyon jól tudta, hogy barátnője kit vár oly lelkesen.
- Ugyan már Molly! Steve nem olyan öreg! Csak tíz év, ezzel meg megvan a húsz is! De szerintem Steve hamarosan megkéri a kezemet... -súgta Molly fülébe a lány.
- Valóban? Miből gondolod? -kérdezte az est házigazdája, majd bevezette kedves vendégét a bálterem végébe. -Szóval, miből sejted?
- Onnan, hogy nagyon sok időt töltünk együtt. Tudod, az iskola ügyei. És gyakran bevalljuk egymásnak a titkainkat. Ez elég ok lenne, hogy elhiggye végre, hogy tökéletes pár lennénk.
- Ezzel látod, én is egyet értek. Szerintem is illetek egymáshoz. De nem értem, miért húzzátok ennyire. Lassan férjhez kellene menned, mert sokan beszélnek rólad. Hogy egyedül neveled Rebekát... John halála óta eltelt már egy csomó idő. El kellene ezen gondolkoznod... -beszélt komolyan Molly. Tiszta szívből csak a legjobbat akarta barátnőjének. Úgy érezte, hogy az élete révbe érhet.
- Várj csak! Ott van Steve! -lelkendezett Rebeka, és a belépő férfire mutatott. Azon nyomban oda is sietett.
- Steve... Örülök, hogy látlak!
- Rebeka... Csodálatos vagy ma este. Mindig gyönyörű vagy, de most kifejezetten. Remélem, az egyik tánc az enyém.
- Ez csak természetes... Szerelmem... -suttogta a lány. Égő szemekkel nézett a férfire, és minden vágya az volt, hogy megcsókolja. Ezzel leleplezte volna kettejük titkolt viszonyát, és hatalmas pletykalavinát indított volna el. Nem tehette, pedig csak erre vágyott.
Az este zavartalanul telt. Minden vendég mosolygott, táncolt, és nevetgélt. Rebekát sűrűn felkérte táncolni Daniel úr. Rebeka pedig élvezte a gondtalan nők életét. Steve szivarozott a magas rangú bárókkal, majd a sziklakert felé vette az irányt. Úgy gondolta levegőznie kell. Nekitámaszkodott az egyik szökőkútnak. Egy ismerős arcot pillantott meg közeledni a sötétben.
- Szia Steve... -mondta halkan az ismerős hang.
- Sabine? -lepődött meg a férfi.- Micsoda meglepetés! Te itt vagy? Nem is láttalak...-Steve látszólag örült a kedves ismerősnek. Sosem akart haragot a lánnyal. Sőt, nagyon bántotta szakításuk körülménye.
- Hogy vagy kedves vőlegényem?
- Köszönöm megvagyok. És te?
- Én is. Nagyszerűen érzem magam. Rebeka? Á... Amint látom, remekül érzi magát... -Sabine az ablakra pillantott. A kiszűrődő fényben Rebeka látszott, amint épp Daniel úrral táncol.
- Igen, jól van. Táncol egész este.
- Élvezi a szabadságot. Sok pletykát hallottam az utóbbi időben. Irigylem... Még mindig remekül néz ki, és ezt sokan észre is veszik...
- Sabine! Tudom, hogy nem kedveled túlságosan, de nem kellene így viselkedned. -Steve próbálta csillapítani volt barátnőjét.
- Ugyan drágám! Nem rosszból mondtam. Csak hallottam, néhány dolgot... És én is észre vettem, ahogy másokhoz viszonyul. Például Daniel úrral rengeteg időt tölt. Egy este is együtt vacsoráztak. Jól érzik magukat semmi több... Vagy nem? -kérdezte gúnyosan Sabine- Most is milyen aranyosak. Nem akarok én nektek rosszat. Ha akarnék, elárulhattam volna a piszkos kis viszonyotokat. De nem tettem. Miért nem veszed már el? Elkerülhetnétek a kínos szituációkat. Bár én nem tenném. Ha Daniel úrral így viselkedik, a többiekkel mi lesz? És Johnt is megcsalta. Ja tényleg, veled! Bár a te életed, a te játékod. Csak játszd okosan. Az élet egy társasjáték. De nem mindegy ki nyer, és ki veszít... -Sabine gyorsan távozott. Az est többi részében nem is látta senki.
Steve legyintett a lány minden szavára. Azonban elgondolkozott. Talán Sabinenek igaza van? Lehet, hogy tényleg ilyen lenne Rebeka? Lehet, hogy félreismerte. Az emberek változnak. Már nem az a kislány, aki egykor volt. Felnőtt nő, a felnőtt nők minden rosszaságával. Steve is olyan volt, mint a többi férfi. Egy véleményen volt velük: a nőkben nem szabad bízni. Csak a pénzt viszik, semmi mást. És a szerelem azokhoz fűzi őket, akinek ebből több van. Lehetnek akármilyen gazdagok, mindig többet akarnak.
Steve visszasétált a bálba. Elég volt neki a levegőzésből. Még sok is. A bárpultnál ivott egy whiskyt. Rebeka mosolyogva lépett oda hozzá.
- Nos Steve, megígértél egy táncot!
- Hagyj békén! -förmedt rá a férfi.
- Tessék? -Rebeka nem tudta mire vélni. Az este idáig remekül telt. Mi üthetett Stevebe?- Te most miről beszélsz?
A férfi elkapta a lány karját, és kiráncigálta a kertbe. Megállt, és mélyen a szemébe nézett. Először szótlanul álltak, nem szóltak semmit. Steve csak nézte tüzes, villámló szemekkel Rebekát. De ez, nem a megszokott szerelmi láng volt. Ez a harag viharfelhőjéből kicsapott villám volt. Rebeka először vágott ennyire megszeppent arcot. Kirángatta a karját a férfi szorításából. De a tekintetétől nem szabadult. Most az egyszer érezte, hogy nagy a baj. De nem mert megszólalni. Steve vérben forgó szemekkel dühöngött. Már nem nézett Rebekára, mintha nem mert volna. Talán annyira szerette Rebekát, hogy nem akarta megbántani, de el kellett mondja a véleményét.
- Hogy mi a bajom? Mi a bajom? -üvöltötte a férfi.- Kitalálhatnád mi a bajom! Ahogy viselkedsz! Incselkedsz a férfiakkal!
- Dehogy... -mentegetőzött Rebeka. Ő tudta a legjobban, hogy ez nem igaz. Hiszen imádta Stevet. Sosem bántotta volna meg.- Nem értelek szerelmem...
- Ne nevezz szerelmemnek! Nem is vagyok a szerelmed! Ha szeretnél egy picit, akkor nem viselkednél így! De te egy ilyen ember vagy. Johnt is megcsaltad...!
Amint ezt kimondta, már meg is bánta. De nem visszakozhatott. A férfiúi büszkeség hajtotta annyira, hogy ne kérjen bocsánatot. Ám most már Rebeka sem adta alább. Ennyire még nem bántotta meg senki. Ez a mondtat tőrként fúródott a szívébe. Egy percig csak állt, majd heves támadásba lendült.
- Igen? Te milyen ember vagy? Megcsaltad Sabinet! Nem vagy különb ember! Sőt...! Én azt teszek, amit akarok. Szabad ember vagyok, kötöttségek nélkül...
Ezzel megsértette Stevet, sőt, szinte önmagát is veszélybe sodorta. Kishíján beismert valamit, amit el sem követett. Tiszta szívéből csak egy férfit szeretett, de majdnem bevallotta milyen kicsapongó. Pedig csak jól akarta érezni magát. De most már mindegy. Nem hátrálhat meg. Most megbántották, vissza kell adnia. Steve sem tudott felelni. Ő is vérig volt sértve. Pár perc csendes kémlelés után csak ennyit tudott szólni.
- Rendben. Most már mindent értek. Neked a férfiak csak játékszerek. Nem tehetek róla, hogy hittem neked. Elhittem, hogy tényleg szeretsz. Mert én, szeret... szerettelek. Ez már amúgy is lényegtelen. Azt javaslom, hogy sürgősen vessünk véget ennek az egésznek. Ami közöttünk van. Nincs értelme. Viszlát Rebeka!
A férfi lassan elbandukolt a kert eleje felé. Rebeka pedig nem bírt megmozdulni. Szíve szerint visszatartotta volna, de már érezte, hogy késő. Mélyen elmerült gondolataiba, melyek egyre csak cikáztak a fejében. Nem tudta mit tegyen. Menjen vissza a bálterembe? Azonnal észreveszik, hogy valami nincs rendbe. Vagy menjen el köszönés nélkül? Az Mollyval nem lenne tisztességes. De nincs választása.
Lassan elindult, ügyelve arra, hogy ne vegye észre senki. Kilesett a fák mögül, és mikor tiszta volt a levegő, bemászott a kocsijába. Intett a lovásznak, aki szélsebesen elhagyta a birtokot.


Mathild egy tálca friss süteménnyel és egy forró kávéval mendegélt fel a lépcsőn. Szépen lassan, mert a háta napról napra jobban fájt. Kopogtatott az ajtón, miután hallotta a beengedő hangot belépett. Sóhajtott egyet, érezte a nyomott légkört. Nem mert rákérdezni. Csak lerakta a tálcát Rebeka elé, és leült az ágy szélére.
- Kislányom... Nagyon korán megjöttél tegnap a bálból. Unalmas volt?
- Az...
- Drágám, nem akartam rákérdezni, de... nagyon is ismerlek. Biztos vagyok benne, hogy valami történt tegnap este.
-Jaj! Mathild, miért van az, hogy mindig mindent észreveszel? -nyögött egyet Rebeka.
-Talán mert kicsi korod óta veled vagyok. -sóhajtott Mathild. -Ismerem minden rezdülésed. Szóval, mi történt tegnap éjjel?
-Semmi... Jól van! Szakítottunk Stevevel. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan meggondolja magát. Szeret engem, és én is őt. Ez csak egy félreértés.
-Drágám: nem akarlak elkeseríteni. De várható volt. Lásd be, hogy mindig van valami az utatokban. Gondolkozz! Megéri ez neked? -Mathild őszintén sajnálta a lányt. De rá kellett ébresztenie az igazságra. Még ha az fájdalmas is.
-Mathild, te ezt nem értheted. Én tudom. Várj csak pár napot, és meglátod, hogy sírva rohan utánam!
Mathild belátta, hogy képtelen dologra vállalkozott. Lánykája sosem fog megváltozni. Úgy döntött ráhagyja az időre. Az talán megoldja a problémát. Sóhajtott, majd elindult a konyha felé. Bár végig pörögtek előtte a történések. Egyáltalán nem tudta mi legyen. Mi jó, és mi rossz.
Már egy jó ideje ügyködött a konyhában, mikor lépteket hallott. De nem Ana léptei, nem is a ház dolgozóié. Hírtelen megijedt, összeszorult a gyomra. Betörő lenne? De fényes nappal? Lassan az ajtó felé araszolt. De csak Mittelsbach báróné volt az. A báróné mosolygós arccal lépett be. Rögtön észrevette a házvezetőnő rémült arcát.
-Jaj Mathild! Tudtam én, hogy valami baj van. Tegnap Rebeka nagyon hamar eltűnt! Éreztem, hogy baj van.
-Dehogy is kedves Mittelsbach báróné! Csak megijedtem a lépteitől...-szabadkozott a házvezetőnő.
- Elnézését kérem. Csak nyitva volt a kapu, és gondoltam benézek, nem e látok valakit. -mentegetőzött Molly báróné. Mittelsbach báróné szívén viselte Rebeka sorsát. Igazi, jó barátnők voltak. A bárónő Mathildot is kedvelte, szinte barátnőjének tartotta.
- Nem magyarázkodjon báróné, azonnal bejelentem Rebekának. Biztosan nagyon fog örülni önnek.
Mathild komótosan felballagott a felső szintre. Rebeka megörült a kedves látogatónak, és azonnal lecammogott a nappaliba. Már fel volt öltözve. Csodálatos olajzöld bársony ruhája végigsiklott a folyosón, majd lehuppant a hatalmas nád karosszékbe. Molly már várta őt, egy forró tea mellett, amit Ana hozott neki. Rebeka és Molly barátságos puszit váltottak, majd ismét leültek kiválasztott helyeikre. Mathild Rebekának is hozott egy meleg teát.
- Kedves Molly, minek köszönhetem látogatásod?
- Semmi különös nem történt, csak gondoltam meglátogatlak. Tegnap hamar eljöttél, érdekelt, hogy nem e történt valami baj.
Rebeka üveges tekintete mindent elárult. Semmi gond, válaszolta, de arca a világ fájdalmát tükrözte. A beszélgetés kellemesebb vidékre kalauzolta. A hétvégén rendezendő majálisról beszélgettek, arról, hogy az iskola rendezésében ez az első majális. Rebeka eddig rendkívül készült az eseményre, osztálya szolgáltatta ugyanis a műsort, Hamlet Dán királyfi volt az előadás tárgya. Az osztály kiválóan megtanulta szerepeit, és készültek, hogy bemutassák tudásukat. Molly is hatalmas szerepet vállalt a rendezvényben. A büfé kocsi és a szórakoztató játékok feladatait vállalta magára. Minden pompásnak tűnt, egy héttel az esemény előtt. Alaposan végigfutottak a témán, kibeszéltek minden apró részletet. Még nem Molly kényesebb témára terelte a beszélgetést, amiről ő maga sem tudta, hogy kényes.
- Tudod kedvesem, én nem értek valamit. Úgy volt, hogy Steve és te boldogan megvagytok. Erre mit hallottam ma reggel...
Rebeka hangja elcsuklott, szemei könnybe lábadtak. Szörnyű dolgot sejtett. Érezte, hogy a hír, amit hallani fog, megváltoztatja egész eddigi életét.
- Azt hallottam -folytatta a báróné- hogy Steve feleségül veszi Sabinet. Pedig úgy tudtam már régen elváltak útjaik. Erre ma reggel bejelentették, hogy összeházasodnak, de maradnak itt. Steve birtokán fognak letelepedni, és őrülten szeretik egymást. Ezt add össze!
- Hát... -Rebeka nem tudott mit mondani.- Tegnap furcsa dolgok történtek...
Rebeka elmesélte a tegnap esti beszélgetését Stevevvel. Ő is tudta, hogy valami nem stimmel a történetben. Steve és Sabine?Tudta, hogy a történetben valami furcsa. Mintha valaki elintézte volna a dolgokat.Mintha egy láthatatlan kéz irányítaná a dolgokat.Steve és Sabine egybekelnek. És akkor mi lesz vele? Ő, Rebeka teljesen egyedül marad? Molly látta barátnője elmerengő arcát. Pont ugyanarra gondolt. Pont most következik be ez az esemény, mikor minden tökéletesnek látszott. A csendet Rebeka vékony, elhaló hangja törte meg.
- És... Mikor lesz az esküvő?
- Állítólag három hét múlva. -felelte kissé félve Molly.
Mindketten tudták, hogy valami nem stimmel. Három hét alatt megszervezni egy ilyen hatalmas lakodalmat? Hiszen Steve a falu egyik leghíresebb alakja. Nem lehet akármilyen lakodalma. Úgy tűnt, mintha valaki előre elrendezte volna az egészet. Molly kétségbeesésének adott hangot. Szívből sajnálta Rebekát, akin látszott a félelem.
-És most? Mit fogsz tenni?
-Még nem tudom. -rázta nemlegesen a fejét Rebeka- Az utolsó esélyem a majális. Akkor zavartalanul beszélgethetek Stevevvel. Senkinek sem fog feltűnni. Ha el akarja venni Sabinet, nem tehetek semmit...

-Oh Mathild! Egy ilyen félreértés miatt? -kérdezte Lokwood úr.
- Bizony uram. Hihetetlen, de igaz. Azt hiszem az ő szerelmük a kezdetektől halálra volt ítélve. Minden akadályozta az útjukat. Minden... -Mathild elhallgatott. Kinézett az ablakon, majd szeme az asztalra tekintett.- Uram, mára fejezzük be. Majd máskor folytatom.
Mathild ezzel felkelt, és kisétált a helyiségből. Lokwood úr a számára kijelölt szobába ment. Rebeka régi szobájába. Először leült a karosszékbe, és merengett a hallottakon. Nem bírt másra gondolni. Az ebédnek már vége. Vacsoráig mit fog csinálni? Egyfolytában a lány járt az eszében. Sétálgatni kezdett a szobában, mintha keresne valamit. Ő sem tudta, hogy mit, de biztos volt benne, hogyha megtalálja, tudni fogja, hogy azt kereste.
Elsétált a könyvespolc előtt, majd az íróasztalhoz lépett. Emlékezett, hogy erről mesélt Mathild. A titkos kis retesz, ami örökké zárva volt. Amit Rebeka sosem nyitott ki, csak mikor írkált. Kíváncsi volt a tartalmára. Biztos rejt valami érdekeset. Feszegetni kezdte a kis fiókot. Az idő már annyira elintézte a bútorokat, hogy nem volt nehéz dolga. A kis fiók szó nélkül kinyílt, és kitárta tartalmát. Néhány papirost, néhány befejezett és befejezetlen levelet. És egy picit fa ládikát. Lokwood úr óvatosan kinyitotta. Egy nyaklánc volt benne. Egy mesterien megcsinált arany nyaklánc. Rajta egy medál. Egy szív alakú medál. Lokwood úr gondolkozni kezdett, de ezt nem említette Mathild. Lehet, hogy ő sem tud róla.
Lokwood úr visszahelyezte magát a karosszékbe. Kezében szorongatta a medálos nyakláncot. Elbóbiskolt.
Már beesteledett. Addig kutakodott, mégnem sötét lett. Nem aludt tovább fél óránál, mikor halk suttogás ütötte meg a fülét. Felriadt álmából. Azon vette észre magát, hogy még álmában is Rebekára gondol. Ennek a nőnek hatalmas aurája van. Vonzza a férfiakat. Most vette csak észre a suttogást. Gyere... Hol vagy...? Várlak... Lokwood úrban megállt a vér. Megint az a hang. És egyre közelebb érezte a szobához, az ablakhoz. Olyan volt, mintha az ablak előtt suttogna valaki jól hallhatoan. Szellemek nincsenek. Bíztatta magát. Minden erejét összeszedve odarohant az ablakhoz. Hírtelen lökéssel kinyitotta, de nem látott semmit. Nem volt ott semmi. De szélcsend volt, ám az ágak az ablak előtt eszeveszett módon csapkolódtak. Ez több, mint különös, gondolta. Fülelt tovább. Gyere... Hol vagy...? Hallotta ismét a hangot. Ez már több, mint különös. Arra gondolt, hogy Rebeka keresi szerelmét. Talán, ha visszakapja a medált, megnyugszik, és nem fog keresni többé. A medált óvatosan letette az ablakpárkányra, majd becsukta azt. A szél elcsendesedett. Lokwood úr lefeküdt az ágyba. Látta a fába vésett neveket, és megállapította, hogy ezt körömmel vésték ide. Mi késztet erre egy nőt? Valami hatalmas, megmagyarázhatatlan fájdalom...
Másnap reggel gyönyörű verőfényes napsütésre ébredtek. Mathild már elkészített minden aznapi feladatot. Lokwood úr későn, majdnem tizenegykor ébredt. Csak egy kávét akart. Álmosnak érezte magát. Majd hírtelen eszébe jutott a nyaklánc. Vissza kellene venni az ablakból, és megmutatni Mathildnak. Odasétált az ablakhoz, és kitárta azt. De a nyaklánc nem volt sehol...
Lokwood úr nyomban rohanni kezdett. Egy szál köntösben kirohant a házból. Az ablak környékén nézelődott a földön. Ott sem volt. Besétált Mathildhoz, aki furcsa szemekkel nézett rá.
-Lokwood úr...ma különösen viselkedik.
- Mathild... Eltűnt... -a férfi elmesélte a tegnap éjjel történteket. Mathild pedig nem volt meglepve.
- Nos... Ezt már vártam. Tudja, az eddigi összes látogatónk, és a valaha élt összes munkásunk tapasztalt hasonló jelenségeket. De ők csak napok múlva. Tudja, a munkásaink többsége a gazdáink halálakor elhagyta a házat. Az a pár ember, aki itt maradt, eltűnt... Minden férfi a házban hallotta ezeket a hangokat. Sokakat annyira elbűvölt a csodálatos hang, hogy követni kezdték. De senki sem tért vissza... Mintha Rebeka mindenkiben a szerelmét látná, és elcsalná őket... De ez csak babona a faluban. Biztos van érthető magyarázat a történtekre. Bizonyára sokan úgy gondolták, inkább szó nélkül hagyják el a birtokot. Csak három ilyen esetről tudunk. Ez csak pletyka a faluban, hogy legyen miről mesélni. Senki sem veszi figyelembe ennek a birtoknak a múltját. A valaha virágzó Lachi birtoknak tekintélye volt. Most pedig...
Lokwood úr viszont ezt már nem hitte el Mathildnak. Érezte, hogy itt tényleg valami nincs rendben. Úgy érezte gyorsan távozni akar a házból. De végig kell hallgatnia a történetet.
- Mathild, volt olyan, akinek elmesélt mindent?
- Nos, nem. Vagyis sokan kérdezgettek. Akinek meséltem, azok utána hangokat hallottak. És eltűntek, vagy elmentek. Senki sem hallotta végig. Csak ön, ha nem megy el.
Lokwood úr gondolkozni kezdett, majd hírtelen leült az asztalhoz. Magához húzta Mathildot, és leültette a székre.
- Mathild, azonnal meséljen! Talán, ha valaki végighallgatja, Rebeka is megnyugszik. Keres valamit, de talán eddig rosszul gondolta. Nem csak a szerelmét keresi, talán bántja a dolog végkimenetele. Hogy mindenki így beszél róla. Tisztelet kell neki! Ha végigmeséli, akkor valakit érdekelt. Talán abbamarad a suttogás, és nem tűnnek el az emberek...
- Uram, ez badarság! Nem is hiszem, hogy eltűntek... -Mathild kissé félve mondta ezt ki.
- Ugyan! Akkor hova tűntek az emberek? Gondolkozzon Mathild! Azt mondta, aki hallotta kísértetiesen eltűnt. Nem hiszek a szellemekben, de ez már nem lehet csak mese! Eltűntek az emberek. Mind Rebeka után ment, mert nem hagyta őket elmenni, nehogy ne hallgasság végig önt. Végig kell mondania, most!

A hétvége hamar eljött. A Lachi család készülődött a majáisra. A pici Rebeka összepakolta minden kis játékát, és már be is ült a kocsiba. Mathild utána szállt, egy hatalmas megrakott kosárral. Rebeka tovább készülődött, de végül ő is beszállt a kocsiba, és intett a kocsisnak. Alig fél óra zötykölődés után, megérkeztek a gyönyörű tisztásra, ahol emberek százai nyüzsögtek. Már mindenkinek megvolt a saját helye. Hatalmas pokrócokon ücsörögtek. Sok helyen családok, még máshol a hölgyek gyűltek egy kupacra, hogy kibeszéljék mi történt velük, amég nem találkoztak. A büfés előtt férfiak álltak, és brandyt iszogattak egy szivar kíséretében. Leginkább a politikáról volt szó, de néhány hölgyről is elmondták a véleményüket. Gyerekek futkároztak a selymes füvön. Néhányan fogócskáztak, néhányan pedig bújócskáztak. Rebekáék hamar lepakoltak, és Mathild elővette a hatalmas kosarat. Csomó nyalánkság volt benne. Sonkás szendvicsek, csokik, és finom innivalók. Igaz volt büfé, de Mathild úgy gondolta, hogy a megtömött kosár sokkal jobban illik egy majálishoz. A pici Rebeka azonnal befalt két csokit, majd engedélyt kért, és már futott is a többiekhez.
Nemsokára az előadás is elkezdődött. Apróbb hibákkal le is zajlott. Csodálatos volt. A közönségnek nagyon tetszett. A színpad előtt rengeteg ember ült tapsolva. Rebeka dagadt a büszkeségtől. Végig mosolygott, hiszen a taps neki is szólt. Steve lépett a színpadra.
- Kedves hölgyeim és uraim! Ez a csodálatos nap a közhasznú alapítvány jóvoltából következhetett be. Szeretettel köszöntök mindenkit. Köztünk van a méltóságos polgármester és kedves családja, akiknek a támogatása nagyban hozzájárult a rendezvény lebonyolításában. -a polgámester DeLafe és felesége boldogan mosolyogtak, és kihúzták magukat. Tulajdonképpen semmi közük nem volt az egészhez.- És továbbá szeretnénk megköszönni Mittelsbach bárónénak a csodálatos programokat, amiket kitalált. És a büfé fantasztikus! -Molly vidáman integetett- Továbbá a polgármester helyettesnek és a jegyző úrnak is megköszönjük a támogatást. -Mr Fisher és Mr Printner szintén mosolyogtak, hisz ez csak természetes arckifejezéssel- Ezek után meg kell köszönnünk a Dundie családnak, a Wolf családnak és a Westvalen családnak a pénzbeli hozzájárulást. Most pedig köszöntsék nagy tapssal Rebeka Lachit, az éppen egy éve működő iskola vezetőjét, akinek ezt a csodálatos előadást köszönhetjük!
Rebeka mosolyogva felsétált a színpadra, és Steve kezet csókolt neki. Ettől majd elolvadt, de tartotta magát. Veszélyes pillantást vetettek egymásra, majd Rebeka a közönség felé fordult.
- Én köszönöm önöknek, hogy végignézték, és remélem egy kellemes délutánt varázsoltunk ide önöknek! Köszönöm...
Rebeka lesétált, és büszkén leült a saját pokrócára. Mathild virágzó arca elárulta, hogy csodálatos nap elé néznek. Ám egy valami mégis beárnyékolta ezt a napot. Daniel Martines úr egyfolytában megkörnyékezte Rebekát.És Rebeka is tudta, hogy lassan ismét férjhez kellene mennie. Hallották a többiek suttogását, amint a férjezetlen, gyerekét egyedül nevelő nőről beszélgetnek.
Rebeka elsétált a büféhez, ahol Molly vigyorgott erőteljesen. Nagyon tetszett neki, hogy elismerik a munkáját, és mindenki a társaságát keresi.
-Molly drágám! Csodálatos ez a büfé! A bevételt mire költöd? -mosolygott Rebeka.
-Nos, ez sajnos nem az enyém lesz. Az iskolára költjük. Így döntöttünk.
-Ez csodálatos! -mennyire fantasztikus ez a nap!
Daniel úr lépett oda hozzájuk. Kissé kövérkés pocakja belibbent a két hölgy közé. Természetesen Rebekával akart beszélni, ezt Molly is észrevette, ezért odébb ment. Rebeka kedvesen mosolygott, nem akarta megbántani a férfit.
- Kedves Rebeka! Csodálatos volt ez az előadás. Bizonyára nagyon sok munkája volt benne.
-Annyira nem. Csodálatosan dolgoztak a színészeim. Nekem nem volt nagy fáradtság!
- Tudja kedves Rebeka, ön a szívemnek nagyon kedves. A tiszteletreméltó John már elég régen eltávozott közülünk. Talán nem bántom meg azzal, hogy legyen a feleségem... -vigyorgott a férfi.
Rebeka hírtelen szóhoz sem jutott. Csak erőltetett egy mosolyt, időt kért, majd elment a közelből. Erre mit lehet felelni? Nem bánt meg vele, de köszönöm szépen nem. Ezt kellett volna. Steve talán mégsem veszi el Sabinet. De ha mégis... Akkor ideje lenne neki is férjhez menni. Egyre több a pletyka, ami egyre kényelmetlenebb.
Rebeka nem teketóriázott sokáig. Steve egyedül ücsörgött a saját pokrócán, Sabine valamerre beszélgetett. Rebeka azon nyomban odasietett, hisz itt az utolsó alkalom.
-Leülhetek hozzád?
-Ha nagyon akarsz... -felelte szárazon Steve.
Rebeka lehuppant, és egy darabig nem szólt semmit. De erőt vett magán, és belekezdett a mondandójába.
-Tudod, hallottam a nagy hírt.
-Mire gondolsz?
-Hogy te és Sabine... Egybekeltek...
-Bizony. Ő csodálatos lány. Hajlandó volt megbocsátani a hibáimat. -magyarázta a férfi komoly hangon.
-Igen, csodálatos lány... De nem szeret téged jobban, mint én...
-Rebeka! Tudod, hogy mekkora butaságokat beszélsz? -kelt ki magából Steve.
-Nem beszélek butaságokat! Tudom mit beszélek! Igenis szeretlek! El sem tudom mondani mennyire... Te vagy buta, hogyha elhiszel mindenféle pletykát. -Rebeka próbálta menteni a helyzetet, és közben egyre közelebb csúszott Stevehez.
-Rendben van, lehet, hogy tényleg pletyka minden. De mióta állítod, hogy szeretsz?Gyerek voltál még...Egy kósza szenvedély volt a részedről, semmi más. És most nem tudsz szabadulni tőle.
-Ez nem igaz, te is tudod. Valamiért félsz tőlem. De nem tudom miért...
-Mert nem akarom az emberek suttogását hallani egész életemben. Ettől félek. Elveszem Sabinet, mert esküt tettem rá. Még egyszer nem teszem meg vele, amit megtettem, miattad.
Egy néma perc következett. Rebeka teljesen magába roskadt. Steve talán tényleg nem szereti? Vagy csak menekül előle, és a menekülő út Sabine? Nem tudott választ találni. De határozott lépésre szánta el magát. Egy utolsó kérdés, és utána semmi...
-Steve! Kérlek válaszolj még valamire... Szeretsz?
-Buta kérdés... -a férfin látszott, hogy kerüli a választ. Nem is nézett Rebeka szemébe.
-Komolyan kérdeztem Steve.
Steve mélyen Rebeka szemébe nézett, és újra látta benne azt a gyermeki fényt, amit egykor. Biztos volt benne, hogy Rebeka nem tud neki hazudni, hogy tiszta szívből szereti. Ő sem hazudhat.
-Igen. Hát persze, hogy szeretlek! Tudod, hogy szeretlek, amióta ismerlek! Te vagy a világ legkülönlegesebb nője, és boldog lehet az, akié vagy. Tudod, hogy legszívesebben itt helyben megcsókolnálak, de már nem lehet. Elveszem Sabinet.Ezt fogadd el, búcsúzóul... -egy arany nyakláncot nyújtott át, egy szíves medállal.
-Szeretlek, őrülten szeretlek Steve! De ez a te döntésed. Akkor nwekem is meg kell tennem...
Rebeka elballagott, és magára hagyta Stevet. A férfi valami furcsa ürességet érzett.Mintha az egyik fele meghalt volna.
Kisvártatva egy férfi jelent meg a színpadon. Daniel Martins volt az. Néma csend lett, várták a bejelntést. Rebeka ücsörgött a pokrócán, és szorongatta az egyik csokoládét. Ő már tudta mi következik.
-Kedves hölgyeim és uraim! Fontos bejelenteni valóm akadt. Nem csak szerettett barátunk Steve esküvőjének örülhetünk, akinek innen is gratulálok! A sajátomnak is... Zúgolódás támadt a tömegben.- Megtaláltam azt a nőt, aki megérdemli a szívemet. Alig egy hónap múlva feleségül veszem a csodálatos Rebeka Lachit, és kislányának apja leszek apja helyett...


















5. fejezet


A két esküvőt szinte egy időben tartották meg. Sabine határozottan boldog volt. Az egész esküvőjét végig vigyorogta. Steve pedig bánatos arckifejezéssel álldogált az oltár előtt. Nem járt senki más a fejében, mint Rebeka. Az a csodálatos lány, akit életében mindig is szeretett, és mindig is szeretni fog. Úgy érezte, most érkezett el élete utolsó perce. Amint kimondja az igent, ő meghal. Férjnek kell lennie, és majd apának. De nem tudja olyan őszinte szerelemmel szeretni Sabinet, mint Rebekát. Most meghalt... Nem érez már semmit, csak fájdalmat és elkeseredést...
Rebeka gyönyörű fehér ruhában jelent meg a templomban, ahol már másodszor fogad örökké tartó szerelmet, és boldog házasságot. De egyiket sem azzal, akit valóban szeret. Nincs másnak hely a szívében, csak Stevenek. De nem lehet... Annak már vége. Csak egy utolsó szerelmi vallómás, és egy nyaklánc maradt, amit a szívén visel majd örökké. Nem volt ez más számára, mint a legszomorúbb nap az életében. Könnyes szemmel álldogált, és várta a szertartás végét, ami nagyon hosszúnak tűnt. Nem is hallotta, amit az eskető mond. Meredten bámult maga elé, és a gondolatai egészen máshol jártak. Mindenki boldog arccal nézte az ifjú párt, csak Mathild tudta, hogy ez nem szerelmi házasság. Ő volt az egyetlen, aki együtt érzett Rebekával. Ő tudta, hogy a lány életének legszomorúbb évei következnek. Martins úr elégedetten várt, hogy végre övé legyen a falu legszebb nője. Nem is akart semmi mást, csak egy nőt, akivel dicsekedhet. Erre pedig Rebeka volt a legalkalmasabb. Bár már elmúlt harminc éves, még mindig úgy nézett ki, mint egy üde rózsaszál. Kislánya is szépen cseperedett, és pontosan olyan volt, mint az édesanyja. Szakasztott mása volt. Eljött az igenek ideje. Rebeka bágyadt hangon mondta ki azt az egyszerű szót, mely örökre elválasztotta a szerelmétől, Stevetől...
A Lachi birtok újra megtelt élettel. Daniel úr, nem sok időt töltött otthon. Tudta ő is, hogy Rebeka nem szereti. De ő elégedett volt azzal, amit a nő nyújtott neki. Kedélyes megjelenést minden rendezvényen, és nyugodt környezetet. Tökéleteses révbe ért az élete. Rebeka pedig minden idejét a kislányával töltötte. Amennyire eddig nem törődött vele, most annyira imádta. Johnra emlékeztette, akit nem szeretett ugyan, mégis boldog volt mellette. Legalábbis, ehhez képest boldog volt. Mathild öregedett, de még mindig nagy lelkesedéssel látta el a házi teendőket. A munkások keményen dolgoztak, mert Martins úr kézben tartotta az ügyeket. A birtok boldog volt, csak Rebeka nem. Nyugalommal tűrte a körülötte folyó dolgokat, és már bele is törődött a sorsába. Tudta, hogy nem tehet semmit.
Mathild a nappaliban kötögetett egy új ruhácskát a kicsi Rebeka számára, akivel édesanyja a kandalló mellett játszott. Betűket irogattak, és olvastak egymásnak. A kislány pont olyan okos volt, mint az édesanyja. Ajtónyikorgást hallottak, de nem figyeltek rá. A nappali ajtajában megállt egy kövérkés férfi, Martins úr.
-Üdvözlöm a csodaszép hölgyeket! -köszönt vigyorogva a férfi, majd elindult a dolgozószobája felé.
Rebeka csak egy aprócska pillantást vetett rá, majd tovább játszott lányával. Kisvártatva Anna szaladt be hozzájuk. Zihált, és nagyokat fújtatott.
-Asszonyom! Mittelsbach báróné van itt...
-Rendben van. Engedd be! És ne zihálj így! -szólt rá mérgesen Rebeka. Majd felkelt, és várta a bárónét, aki hamar megérkezett.
-Rebeka kedves...
-Molly... De régen nem láttalak...
A hölgyek adtak egymásnak egy hatalmas és meleg csókot, majd átsétáltak a teázóba, ahol már várta őket a mentatea. Leültek a fonott székekbe, egy pár perces csend következett. Ezt Molly törte meg, akinek arca zaklatott volt.
-Drága Rebeka... Hogy vagy? Nem meséltél még a házasságodról... -Molly próbált finoman és diszkréten kérdezni, de kitört belőle az elkeseredés.- Miért tetted ezt? Miért kellett hozzámenned ehhez a...
-Drága Molly... Jobb ez így mindenkinek. Steve is elvette Sabinet. Biztos boldog házasok... -Rebeka hangja keserű volt- Rebekának apa kell. Daniel jó apa. Foglalkozik a kicsivel. Én pedig mehetek vele mindenhova. Így legalább nem terjengnek pletykák rólam és Steveről. Jobb neki, mert nem kell végighallgatnia az emberek rágalmazását. Főleg most, hogy nős...
-De Rebeka! Steve sem öregebb, mint ez a...
-Igazad van drágám. De Steve nem vállalta... Danielnek pedig mindegy. Ő csak egy jólkinéző feleséget akart... Azt megkapta.
Ismét néma csend következett. Rebeka egy picit boldog volt, hogy mindezt elmondhatta, és a lelke legmélyén tudta, hogy ez helyes. Viszont ott motoszkált benne a gondolat, hogy Steve házas, és mennyivel szebb lenne az élete vele... Molly pedig jól tudta ezt. Nem volt képes megérteni, hogy mi miért történik. Sajnálta barátnőjét, de nem értette a cselekedeteit. Pedig azok nagyon egyszerűek voltak. Megvédeni Steveet mindentől, hogy makulátlan férj lehessen, bármi áron. De szíve szerint rohant volna hozzá, hogy hatalmas csókot hintsen az arcára.
A napok, s később a hónapok is gyorsan teltek. Rebeka iskolába vitte lányát, ahol ő maga is tanított. Minden erejét az iskolára fordította. Nem törődött semmi mással. Stevvel nem is találkoztak, gondosan kerülték egymást.

- De Mathild asszony! Ennek mi értelme van? -kérdezte Lockwood úr, aki teljesen beleélte magát a történetbe.
Mathild pedig hírtelen elhallgatott. Nehéz szívvel emlékezett vissza azokra az időkre. Neki is fájdalmas volt, hiszen Rebekát leányaként szerette. Vele maradt minden percben.
-Tudja Lokwood úr. Erre még én sem tudok magának válasz adni. Csak elmesélni tudom a történteket, nem pedig választ adni rájuk. Rebeka különleges nő volt. Soha senki nem tudta döntéseinek és céljainak az okát. Még én sem... -az idős asszony hangjában némi haragot is fel lehetett kutatni. Keserűen beszélt.- Pedig én mindvégig mellette voltam. De nem tudom a válaszokat. Annyi bizonyos, hogy Daniel úr a maga módján mindent megtett Rebekának. Pénz, siker, és csillogás. Háttér. Steve pedig az első adandó alkalommal faképnél hagyta. Tiszta szívvel szerette ugyan Rebekát, mégsem vállalt fel semmit érte. Ezért haragszom rá. Mert az én lányomnak el kellett vesznie ahhoz, hogy megértse, mit kellett volna tennie. -Mathild elhallgatott. Pár percig bámulta a kandallóban lobogó tűzet, majd folytatta.- Tehát Lokwood úr, erre nem tudok teljes választ adni. Az bizonyos, hogy Rebeka ebben az időben lett beteg...
-Beteg? -Lokwood úr nagyon meglepődött- Rebeka beteg lett?
-Igen. Talán a sok keserves év, amit eltöltött, az betegítette meg. Minden rendben ment, de az egyik nap arra lettem figyelmes, hogy csúnyán köhög. Azonnal kértem, hogy menjen el orvoshoz. De nem tette... Végzetes lépés volt ez...
-De Mathild asszony! Babonákról és legendákról beszél nekem. Most meg azt állítja, hogy Rebeka a keserűségtől lett beteg?
-Nos látja, erre sem tudok választ adni. Annyi biztos, hogy ekkor lett beteg. Nincs ebben babona, sem pedig legenda. Ez megtörtént. És higgyen nekem, ha valaki keres valamit itt a földön, az nem is megy el, csak ha már befejezte a küldetését. Rebeka bosszút akar állni Steveért. Az elrontott életéért. Senkinek sem tudtam elmondani a történetet. Mert aki itt járt vagy eltűnt, vagy meghalt reggelre. Rebeka az ő életüket követeli a sajátjáért. Bele lehet őrülni abba, ha az ember éjszaka hangokat hall... Rebeka pedig mindig itt van... Most is... Biztos vagyok benne, hogy figyel.Senki sem tudja ezt az egész történetet. Sokan csak pletykának vélték, hogy ő és Steve éreznek egymás iránt valamit. Rebeka talán azt akarja, hogy valaki hallja mindezt. Hogy gondolatban legalább beteljesüljön az, hogy tudnak róluk, és boldogok.
-Kérem folytassa asszonyom... Kíváncsivá tesz minden egyes szava.
- Ahogy már mondtam, Rebeka köhögni kezdett...

A Lachi birtokon minden tökéletesen folyt. Rebeka az iskolában töltötte minden idejét. Amikor a házban tartózkodott, igyekezett sokat tanulni a kislánnyal. Mathild tette a szokásos napi teendőit, Daniel úr pedig gondosan ügyelt minden aprócska részletre.
Rebeka és a lánya az egyik nap kint játszottak a kertben. Fogócskáztak, örültek a derűs tavaszi égnek. A kicsi Rebeka imádott fogócskázni. Naphosszat el tudott játszani a kertben.
-Anyu! Anyu! Kapj el, ha tudsz! -kiabálta, és azzal a lelkesedéssel futott tovább.
Rebeka pedig csak rohant, rohant, hogy utolérje. Az egyik pillanatban azonban megállt, és hangosan, erőteljesen köhögni kezdett. Lehuppant a fűbe, és ott folytatta. Mathild azonnal kirohant egy pohár vízzel, majd az asztalhoz segítette Rebekát. A lány jobban lett, amilyen gyorsan jött a köhögés, olyan gyorsan el is múlt.
-Drágám! Kihívom az orvost.
-Ugyan már Mathild! Két köhögésért, még nem szaladunk az orvosért. Thomasson doktorúr elfoglalt ember. Nem ér rá ilyenekért elmászkálni a rendelőből. Egyébként is, ez semmi. Csak a fáradtságtól és a légszomjtól köhögtem. Nyugodj meg! És köszönöm a vizet... -mosolyodott el Rebeka.
Mathild nem válaszolt, csak ült a székében. Valami rosszat sejtette. De tudta, hogy Rebekát nem lehet rávenni semmire, amit ő nem akar. Ezért hagyta, és ő is mosolygott, hogy megnyugtasson mindenkit, de legfőképpen saját magát. Daniel úrérkezett haza. Már tudta, hol kell keresnie feleségét. Széles vigyorral pöffeszkedő arcán kilépett a kerti ajtón a hölgyek társaságához.
-Hogy vannak a hölgyek? -ezt a kérdést minden találkozáskor elhintette.
-Megvagyunk Daniel.
-Rendben van. Ma este fontos vacsora vár ránk. Steveknél...
Ez a mondtat Rebekát szíven ütötte. Mintha szétnyílt volna a lába alatt a talaj, és ő most süllyedne. De inkább valóban elsüllyedett volna, minthogy el kelljen mennie Stevekhez, ahol Sabine győzelemittas arcát bámulja majd. Félszegen felemelte a fejét.
-És miért is megyünk pontosan?
-Semmi különös drágám, csak üzleti vacsora lesz. Az egyik határmenti birtokot akarja megvenni az én Steve barátom. Gondoltam segítek neki választani. És mivel vacsorát adnak, ezért akarom, hogy te is gyere. Azt akarom, hogy a piros ruhádat vedd fel, az nagyon jól áll neked. Akkor tehát este nyolckor találkozunk, hogy induljunk.
Rebeka nem tudott mit szólni. Amit az ura mond, az kész tény. Már megszűnt belőle a gyermeki lázadás. Nem égett az a bizonyos tűz a szemében, ami akár a világot is megváltotta volna. Csak két üres tekintet meredt előre. A kicsi Rebeka odarohant Danielhez, és megfogta a frakkját.
-Daniel úr! Kérem maradjanak itthon, anyukám köhög. Beteg.
-Nem vagyok beteg Rebeka! -válaszolta az anyuka. Bár ő is érezte, hogy valami nincs teljesen rendben. Erőtlen, az utóbbi napokban fáradékony.
Daniel úr jó alaposan szemügyre vette feleségét, majd nevetett egy harsányat.
-Ugyan! Nincs semmi baja. Ha meg van is, a levegőváltozás jót tesz neki. Vagy nem...
Ezzel Daniel úr magabiztosan belépkedett a házba. A hasa még jobban meghízott, lassan akkora volt, mint egy hordó. Rebeka csalódottan ült a székében. Egyfolytában a vacsorán járt az esze. Ott mi fog történni? Végignézi, hogy milyen szerelmesek az ifjú házasok? Ehhez már nincs ereje. Régen lett volna, de már nincs. Belefáradt az örökös színlelésbe, a Steve utáni hajszába.

Este nyolckor pontosan ott állt Daniel úr a ház bejárati ajtajánál. Rebeka nem késett, már sietett le a lépcsőn. A ruhája még mindig csodásan állt neki. Senki sem mondta meg róla, hogy milyen idős, vagy, hogy gyermeke van. Mosolyogva beszálltak a hintóba, és elindultak. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Tulajdonképpen sosem beszélgettek. Elég volt, hogy annyit tudnak egymásról, amennyit feltétlenül muszáj. Annyit, hogy mindketten jól vannak. Rebekát nem érdekelték az utazások, a férjének sikeres üzletkötései. Daniel urat pedig nem érdekelte Rebeka magánélete, gyermeke, és semmi. Teljesen közömbösek voltak egymásnak. Nem foglalkoztak egymással, csak saját magukkal, és a látszattal. Mindenki más előtt boldog házasok. És ez a színészkedés, ami egy egész életen át tart, leszívja az ember lelkét.
Fél kilenckor már befordult a hintó Steveék birtokára. Az ajtónállók mosolyogva várták az érkezőket. Rebeka mosolyogva lépett ki a hintóból. Daniel úr bevezette a házba hitvesét. Sabine öntelt mosollyal fogadta őket. Steve kedvesen kezet rázott Daniel úrral, és kezet csókolt Rebekának. Hosszasan a szemébe nézett, de nem szólt semmit az üdvözlésen kívül. Sabine bevezette vendégeit a nagyterembe, ahol már terített asztal várta őket. A vacsora kedélyesen telt. Beszélgettek munkáról, üzletről, házasságról, és gyerekekről. Miután megvacsoráztak, és a pincérek leszedték a terítéket, mind a négyen átvonultak a teázóba. Daniel azonnal tett egy kedves gesztust Steve felé.
-Drága barátom! Menjünk át inni egy jó brandy-t és szívjunk el egy szivart. Hagyjuk a hölgyeket önfeledten beszélgetni. Úgy sem értenek az üzlethez.
Ezzel a mondattal Rebeka teljes lelkébe taposott. Rebeka igenis ért az üzlethez. Még élénken emlékezett azokra az időkre, mikor Maximilian bácsikájával együtt irányították a birtokot, és bizony volt idő, mikor csak ő foglalkozott vele. Teljes sikerrel. És most azt vágták a szemébe, hogy nem ért az üzlethez. De leginkább nem is ez bosszantotta. Inkább az, hogy kettesben kell maradnia Sabinevel. El sem tudta képzelni, miről tudnának ők beszélgetni. A férfiak átballagtak a szomszédos szobába. Sabine negédesen mosolygott vendégére, aki igencsak feszélyezve érezte magát. A vendéglátó hölgy töltött magának egy martinit, majd rámosolygott vendégére.
-Kérsz Mis Martins?
-Igen köszönöm. Elfogadok egyet.
Sabine kedvesen kitöltötte az italt citrommal, jéggel és cukorral. Talán direkt nem hívott be pincéreket, nehogy lássák mesterkedését. Átnyújtotta az italt, majd leült a Rebekával szemben lévő fotelbe.
-Nos, mesélj kedvesem. Hogy tetszik a házas élet?
-Köszönöm. Egész jó. Daniel mindent megad nekem. És tudod a kislányom is remekül, érzi magát. -mondta Rebeka, végig mosolyogva, mintha ez lenne a természetes az életében. Próbálta kerülni az ő, Sabine házasságának témáját, mert nem bírta volna elviselni, hogy a hölgy áradozik.
-Hát igen. Jó választás volt. Mi Stevevel remekül élünk. Boldogok vagyunk Egész nap, csak együtt lennénk. Mindkettőnknek nehéz, ha a másikunk elmegy. Hiszen egymásnak a pótolhatatlan felei vagyunk! De ilyen is egy boldog szerelem! És házasság... Te nem így gondolod?
-De. Természetesen így gondolom. -vágta rá nyomatékosítva a szavait. Bár szívesebben beszélt volna ő Stevevel való házasságáról. De nem tehette. Próbálta hát elmesélni milyen szép is az ő élete. De Sabine nem hagyta.
-És képzeld, gyermeket tervezünk. Szeretnénk, ha jövőre már gyermekünk lenne. Dolgozunk ezen, ha érted mire célzok... -Nevetett egyet, majd belekortyolt az italába.
Rebeka nem tudta türtőztetni magát, hírtelen lehúzta a pohárban lévő maradék italt. Csak mosolygott ezután, és boldogan cseverészni kezdett mindenféle ostobaságról. A két férfi hamar visszatért, Rebeka legnagyobb örömére. Daniel úr szerette volna megismerni a házat, ezért Sabine mosolyogva körbevezette. Steve pedig leült Rebekával szemben. Először nem szóltak egymáshoz. Csak nézték egymást, és a plafont. Majd Steve törte meg a csendet.
-Rebeka kedves... Milyenek a napjaid?
-Tűrhetőek. -felelte Rebeka, de hangjából kitülemlett a keserűség és a bánat. Steve is tudta, hogy nem mond igazat.
-Örülök neki. Remélem a kis Rebeka is jól van.
-Igen, jól. De már nem olyan kicsi. Már iskolás.
-Oh! Igen! El is felejtettem mekkorát nőtt a kis hölgy...
-Hallom ti is terveztek egy gyermeket. -kérdezte kíváncsian Rebeka. Az volt az utolsó mentsvára, hogy Steve erről nem is tud. És akkor megnyugodna.
-Hát... Igen... Sabine nagyon szeretne gyermeket. Nem tehetek ellene...
Rebekára ekkor rázuhant a felismerés. Steve komolyan elhatározta, hogy boldog életet fog élni, és Sabinevel ezt meg is teheti. Most döbbent csak rá, hogy Steve már mérföldekre van tőle.
-Sok sikert hozzá... -ennyit tudott mondani Rebeka. Szíve szerint felállt volna, és rohant volna addig, amég a lába viszi. De nem tehette. Rebeka felállt, és az ablakhoz sétált. Meredten bámult kifelé. Steve felállt, és odament hozzá. Kezét a lány vállára tette.
-Mi a baj kedvesem?
Rebeka nem akart válaszolni. De az illendőség megkívánta.
-Semmi... Gyönyörű minden, csak fáradt vagyok egy kicsit...
-Rebeka! Ismerlek téged. És nagyon jól tudod, hogy érdekel a sorsod. Mindig is érdekelt...
-Ne mondj ilyeneket! -Rebeka hangja ingerült volt.
-De Rebeka. Csak segíteni szeretnék!
-De ne! Törődj csak a drága feleségeddel! Rá figyelj, ne rám! Nekünk már semmi közünk egymáshoz. Régen talán volt, de most, már nincs... Te csak Daniel üzlettársa vagy. Semmi több.
-Rebeka...
-Ne! Kérlek... Nekem ez az este annyira fájdalmas, hogy el sem hiszed. Miért kell túlbonyolítani? Miért kell kínoznod engem? -ebben a pillanatban Rebeka köhögni kezdett. Összeesett, és a padlóra terült. Ébren volt, de a köhögése nem csillapodott. Steve azonnal a karjaiba vette, és a díványhoz cipelte. A ricsajra Daniel és Sabine is beléptek. Daniel látszólagos ijedtséget színlelt.
-Mi történt? Rebeka! Drágám!
Steve kopogtatta a lány vállát, akinek szűnt a köhögése. Kapott egy pohár vizet Sabinetól, és jobban lett.
-Elnézést kérek... Nem is tudom mitől van ez... Lehet, hogy megfáztam. -szabadkozott Rebeka. De Steve és Sabine arca ijedtséget és félelmet tükrözött.
Daniel segített Rebekának kikászálódni a kocsiig. Ott elnézést kért vendéglátóitól, majd elindultak haza, a Lachi birtokra.

Mathild az ebédet készítette. Finom, hatfogásos ebéddel akart kedveskedni mindenkinek. Rebeka ezen a napon volt 32 éves. Csodálatos kor, vallotta Mathild. Mindenki nyüzsgött, tüsténkedett, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Ana lépett be a konyhába. Hozott egy tálca friss gyümölcsöt. Szép kosárba rendezte őket, hogy jól nézzen ki. Az arca viszont borús volt, csakúgy, mint Mathildé. Ana látta, hogy valamit titkol kedvenc házvezetőnője.
-Te Mathild... Tudom, hogy tudsz valamit... Mi nyomaszt?
Mathild először nem szólt semmit, csak a sütemény alaptésztáját kevergette. Majd hírtelen letette a fakanalat.
-Ana! Tudtad, hogy a múlt héten Rebeka elájult az iskolában?
-Micsoda?
-Én is csak később tudtam meg. Tanítás után rosszul lett, köhögött, és elájult. Nem tudom mi van Ana. Valami itt nem stimmel. Valami nincs rendben!
-Gondolod?
-Biztos vagyok benne! Ez nem természetes.
-Igazad lehet...
-Biztos igazam van! Nekem mindig igazam van... -felelte kissé nagyzolóan Mathild.- Rá kellene venni, hogy menjen el Dr. Thomassonhoz.

Rebeka a nappaliban ücsörgött. A rosszul létei egyre sűrűbbek voltak. De nem akart orvost látni. Ez ellen pedig nem tehetett senki semmit. A kicsi Rebeka mellette ücsörgött és az aznapi házi feladatát írta. Mathild a konyhában volt, szokás szerint. Ana pedig a lovászfiúval flörtölt kint a kertben. Mathild hatalmas csörömpölésre lett figyelmes. Azonnal berohant a nappaliba, ahol a kicsi Rebeka sírt, Rebeka pedig a pamlagon hevert. Mathild azonnal felvitte a szobájába, és hivatta Dr. Thomassont. Daniel úr is haza sietett, mindenki Rebeka ágyánál álldogált. Megérkezett a doktor, és mindenki kiment. Fél óra néma csend, és aggodalom ült a jelenlévőkön. A doktor kijött, de arca semmi bíztatót nem ígért. Daniel úr, most már tényleg aggódott.
-Mondja doktor, mi van a feleségemmel? -kérdezte ingerülten, és kissé zaklatottan Daniel úr.
A doktor azonban lehajtotta a fejét.
-Martins úr... A felesége tüdőbeteg... Örüljünk, ha megéli a mai éjszakát...
A doktor megemelte a kalapját, és távozni készült. Senki sem tartotta fel. Döbbenet, félelem, és kétségbeesés lett úrrá az embereken. Nem tudtak mit felelni erre. Tudták, hogy ennek így kell lennie, ezen, semmi nem tud változtatni. Daniel úr belépett a szobába. Felesége ébren volt, de köhögött, és arca csapzott volt. Már semmi sem emlékeztetett rajta a régi vidám, kedves, és céltudatos lányra. Teljesen megváltozott. Egy keseredett, beteg, talán halálra váró asszonyt lehetett látni. Daniel úr leült az ágy mellé, és cirógatni kezdte felesége fejét.
-Nyugodj meg kedvesem, minden rendben lesz... -mondta bíztatóan, hogy felesége ne érezzen semmit a rá váró gondokból.
-Daniel... Én meg fogok halni...
-Dehogy! Beszélsz itt nekem butaságokat! -Daniel úr arca először életében könnyes lett. A maga szíve legmélyén tisztelte Rebekát, és szerette azt az optimizmust, ami belőle árad.
-Daniel... Ne hazudj. Tudom... Vége... Kérlek, hívjátok ide Stevet...
Daniel ekkor döbbent csak rá teljesen: hiába éltek együtt, hiába tettek bármit is, felesége egyetlen férfié marad mindörökké. És ez nem más, mint Steve. Daniel rádöbbent, és elfogadta a döntést. Nem nézett szemrehányóan a nőre, sokkal inkább sajnálattal, és szeretettel.
-Rebeka, kedves... Kitartást neked! Szeretünk...
-Én is szeretlek titeket... -szólt rekedten Rebeka. Szemei vörösek voltak, és könnyesek.
A betegség annyira elhatalmasodott felette, hogy ezt visszafordítani már nem lehetett. Hónapokig élt betegen, anélkül, hogy bármit tett volna ellene. Talán a lelke mélyén ezt akarta. Nem akart tovább szenvedni, Steve nélkül...
Daniel kilépett a szobából Mathild jött be helyette. Zokogva leborult az ágy mellé, és ráhajtotta fejét Rebeka mellkasára.
-Édes kicsi lányom! Én mondtam, hogy menj el egy orvoshoz! Nem hallgattál rám! Látod! Most mi lesz veled, és velem!
Rebeka kidugta kezét a paplan alól, és simogatni kezdte Mathild öreg fejét, aki úgy zokogott, mint egy kisgyermek. Rebeka mosolygott. Újra felcsillant az a tűz.
-Mathild... Hiszen minden jól van. Nem történt semmi rossz. Egy jobb helyre megyek, ahol szeretnek, és szeretetben élhetek. Ebben nincs semmi rossz. Csak te látod így...
-Rebeka, kislányom! Neked velem kell maradnod! Én szeretlek...!
-Tudom drága Mathild... Én téged szeretlek a világon a legjobban. Ha néha úgy is éreztettem, hogy ez nem így van, akkor bocsáss meg érte. Jobban szeretlek téged, mint az életem. És higgy nekem: jó ez így. Csodálatos dolog történik most!
Mathild felnézett a lányra, és megpillantotta annak mosolygós, gyermeteg arcát. Ekkor már tudta, hogy Rebeka nem véletlenül nem ment orvoshoz. Elviselt több hónapos szenvedést, hogy az egyik éjszaka örökre elaludjon, és jobb helyre távozzon. Nem is siratta tovább a lányt. Hisz ez az ő döntése volt. Ő akarta így. Neki, Mathildnak csak támogatnia kell ebben.
-Drága Mathild... Vigyázz úgy Rebekára, ahogy rám vigyáztál... Neki kellesz. Most is. Jobban, mint nekem. Nem örökre megyek. Találkozunk még. De nyugtasd meg Rebekát, hogy semmi baj. Csak ijedtség. Anyunak el kell mennie, egy kis időre. Bíztasd, hogy látni fog még. Hogy szeretem, és szeretni is fogom, mindörökké...
Mathild csak bólintott, majd kiment. A kicsi Rebekát bevezette szobájába, és altatódalt énekelt neki. Elmondta, amit Rebeka kért. A leány mosolyogva feküdt le. Gondolt az anyjára, és gondolatban küldött neki egy puszit.
-Nemsokára haza jön a mami...
Ezzel lecsukta a szemét, és mély álomba merült. Mathild pedig azzal a tudattal énekelte tovább az altatódalt, hogy szeretett gyermeke odaát haldoklik...

Steve azonnal elindult a Lachi birtokra. Lelke zokogott, mert tudta, elveszíti azt, aki a világot jelentette neki. Nem érdekelte semmi, zaklatottan hajtatott a birtokra. Berohant a házba, ahol nem talált senkit. Anat látta a konyhában zokogni, de Daniel úr már messze járt. Mathild hangját is hallotta a gyerekszobából. Felrohant a lépcsőn, és belépett Rebekához. A nő csak feküdt, és mosolyogva bámulta a plafont. Meghallotta Steve lépteit, ezért felé fordult. Már messziről megismerte ezeket a lépéseket.
-Steve... Eljöttél...
-Rebeka! Bocsáss meg nekem! Önző voltam, és nem érdekelt semmi!
-De Steve... Mit tettél, hogy bocsánatot kérsz? -Rebeka hangja már suttogó volt. Alig bírt beszélni. De érezte, hogy ez az utolsó alkalom, amikor elmondhat mindent. Könnyíthet a lelkén.
-Nem hittem neked... Sabine mikor meghallotta a hírt, azonnal bevallott mindent. Semmi közöd nem volt Martinshoz...
-Valóban... -mosolygott Rebeka. Nem úgy tűnt, mint aki súlyos beteg. Inkább, mint aki megkönnyebbül, és boldogabb lesz, alig pár óra múlva.- Ez igaz. De nem tehetünk már semmit... Emlékszel drágám? Milyen vidámak voltunk, mikor Maximilian bácsi szülinapját ünnepeltük?
-Igen... Csodálatos volt...
-Bizony. Mennyi szép emlék van a fejemben. Itt cikáznak, és boldogítanak. De Steve... Mond, hogy néha... Néha egy picit... Gondoltál rám...
-Drága... Minden percben... Életem minden percében rád gondoltam. Mikor megláttalak gyermekként. Mikor először rádöbbentem, hogy te több vagy nekem, mint bárki más. És mindig tudtam, hogy nélküled nem tudok élni... Szeretlek... Annyira, mint amennyire senkit sem lehet... De elrontottam... És már nem tehetem jóvá... Nem lehetek többé veled, pedig odaadnám mostmár az életemet is érte! Nem vettem észre, hogy ezzel mit teszek. És most döbbentem rá, hogy még annál is jobban imádlak, mint amennyire gondoltam...
Rebeka elmosolyodott. Sóhajtott egy nagyot, majd köhögött.
-Szeretlek... Örülök, hogy itt vagy... Ég veled, egyetlen szerelemem... Élj olyan boldogan, amennyire csak tudsz. De ígérem, soha nem fogsz engem elfelejteni. Lehetsz akárkivel, akárhol, csak én járok majd az eszedben, és a forró csókok, amiket váltottunk. Legyél nagyon boldog... Remélem, neked szebb lesz... De ne felejts el... Nem felejthetsz el...
-Nem is foglak! Te vagy életem szerelme! Rebeka! Nem hagyhatsz itt!
-Te már elhagytál engem, most én hagylak el téged... Emlékezz a csodálatos időkre, és a csókokra. Én ezt magammal viszem a sírba, hátha ott együtt lehetünk...
Steve ráborult Rebekára, és keserves zokogásban tört ki. Könnyei átáztatták Rebeka ruháját, később arcát. Itt volt a vége. Steve egy csókot nyomott Rebeka ajkára, mely tűzforró volt.
-Szeretlek Steve... Várlak...
Köhintett egyet, majd sóhajtott, és lecsukta szemeit, örökre... Steve a lány testén zokogott, később azt képzelte, csak alszik...


-Mathild asszony... Rebeka meghalt? -kérdezte döbbenten Lokwood úr.
-Igen. Azon az estén elveszítettem a lányomat, akit a világon mindennél jobban szerettem. De nyugodt a szívem, mert tudom, hogy ő akarta így. De Steve elmesélte, mit mondott. Elégtételt akart. Tudta, hogy Steve nem bírja majd elviselni az ő hiányát. Azt akarta, hogy roppanjon össze, és kövesse őt. Hogy ott boldogok legyenek. Önzőnek tarthatja az én kicsikémet, de ennyi szenvedés után, megértem őt.
-Mi lett Daniel úrral?
-Elment. Volt annak annyi pénze, hogy ne maradjon a Lachi birtokon. Tudta, hogy Rebekának ez a birtok volt a mindene. Ezért azt mondta, vigyázzak úgy rá, mint ahogy Rebekára vigyáztam...
Mathild szeme könnybe lábadt. Nehezen emlékezett vissza ezekre az időkre. Lokwood úr is könnyezett. Megviselte ez a történet, mely egy olyan elkeseredett lányról szólt, aki inkább feláldozta életét, minthogy így éljen. Tudta, gyermeke jó kezekben van, nem tétovázott a döntésen.
-Mathild asszony... Mi lett Stevevel?
-Nos... Bizonyára emlékszik, mit mondtam. Három sír van, de csak kettő igazi... Itt a titok... Steve elvitte Rebeka holttestét a házból. Nem láttuk többet. Reggel hiába kerestem bármelyiküket. Egy héttel később Stevet holtan találták... felakasztotta magát... Eltemettük a családi sírtól nem messze. Rebekának is állítottunk egyet, de ő nem fekszik benne. Nem tudjuk mi lett a testével... Ez idestova, már vagy tizenöt éve... De mintha tegnap lett volna... Elment, úgy, hogy soha többé nem láttuk. De itt van... Itt volt, eddig. Akartam, hogy éjszakánként halljam a hangját. De már nem. El kell engednem. Ezért mondtam el ezt önnek... Így talán békességre talál a kicsi lelke, és boldogan élhet ott, ahol van... Mindketten belepusztultak ebbe a szerelembe, mely a kezdetektől fogva végzetes volt. A kicsi Rebeka sem élte túl sokkal az anyját... Nem mondtam neki semmit, de mikor elárultam a titkot, hogy az édesanyja meghalt, három napig zokogott. Nem evett, nem ivott. 14 éves volt akkor... Kiment a sírokhoz... Ott találtuk a kicsi testét... Pedig alig tévesztettük szem elől... Ez a család már csak ilyen volt... Rebeka élt 32 évet és elment... Itthagyott mindenkit. Engem is itt hagyott mindenki... Látja Lokwood úr, a sok titok miatt mondják a lápvidékre, hogy üvöltenek a szelek. Ők a tudói annak a sok szörnyűségnek, amin ez az elátkozott Lachi birtok átment... De ez semmi. Csak a végtelen, melyen nem lehet változtatni...
Vége


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2009-09-19 16:27:28

Kedves Arthemis!

Köszönöm szépen, hogy végigolvastad. Észevettem benne rengeteg hibát én magam is. A javításon már dolgozom. Az eész történetet szeretném kicsit átdolgozni, bővíteni, alakítgatni. Ismerem az Üvöltő szeleket, valóban hasonlít... lehetséges, hogy ezt is át kellene dolgoznom.
Én is igyekeztem elkülöníteni a dolgokat, de mikor bemásoltam ide, teljesen máshogy tagolódott. De mindenképpen figyelni fogok azokra a dolgokra, amikre felhívtad a figyelmem. Köszönöm neked!!

Üdv: Mishu
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-09-09 17:04:58

Szia!

Elolvastam az írásod, amit szerintem nyugodtan nevezhetek regénynek, és tetszett. Ismered az Üvöltő szeleket? A kerettörténet hasonlít, egy kicsit, de ez nem von le az értékeből. Viszont elég sok az elgépelés. Ezt úgy lehet némileg kiküszöbölni, hogy felrakás előtt elolvastatod valakivel. Hibátlan így sem lesz, ugyanis a hibátlan kiadvány csak álom, de egy külső szemlélő sokkal több dolgot észrevesz mint te magad. Még valami: én elválasztottam volna egy - egy üres sorral azokat a részeket, amikor visszatérünk a jelenbe.
Mindenképpen nagyon jó lett a regény, nem látszik rajta hogy az első nagyobb lélegzetű műved.:)))
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2007-07-05 17:59:48

Szia!
Köszi, hogy volt türelmed és időd végigolvasni.
Üdv
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2007-07-05 14:42:30

Először megrettentem, hogy milyen hosszú, de érdemes volt elolvasni.
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2006-08-28 16:00:24

Szia!
Nem török le! Igérem! A következő jobb lesz, majd azt is felrakom, de azt már darabokban... :-)
Szerkesztő
Zöld Zsázsa
Regisztrált:
2006-05-31
Összes értékelés:
493
Időpont: 2006-08-28 14:10:38

Semmiképpen se törjön le a kritika, biztos vagyok benne, hogy a következő még jobb lesz, az azutáni meg még annál is jobb!!! További sok kitartást,
üdv
Zsázsa :)
ui
A magyarázattal együtt már világos, akkor csak nm olvastam elég figyelmesen!
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2006-08-01 16:44:18

Szia!
Nagyon szépen köszönöm, hogy volt türelmed végigolvasni!!!
Tudom, nem a legtökéletesebb, de ez az első, amit írtam. Szerintem a mostani jobb lesz. :-)
Hogy mi t Steve indoka? Hát... Az egész történet. A korkülömbség, amit ő végzetes dolognak élt meg. Ami pedig nem az! De külömbözőek az emberek, mindenki máshogy éli meg a dolgokat. És az, hogy azt hitte Rebeka megcsalja őt, és nem is szereti igazán. (A báli jelenet)
De lehet, hogy nem világosan fogalmaztam. Ez az első írásom, ami hosszabbra sikeredett. Ezért tele van hibával!
Csak gondoltam, megmutatom mindenkinek.
Üdv: Marcsi
Szerkesztő
Zöld Zsázsa
Regisztrált:
2006-05-31
Összes értékelés:
493
Időpont: 2006-07-31 23:18:15

Huhh, na, végigolvastam, fárasztó volt, mert egy kicsit hosszú ez így egyben, de megérte, mert nagyon szép történet. Nagyon szép, és nagyon szomorú! Virággal egyetértek abban, hogy a stilisztikája nem a legtökéletesebb, a legdurvább hiba a "nem-e?" volt, egyébként csak vesszőhibák és szóismétlések, egyáltalán nem vészes. Jól építetted fel a cselekményt, tetszett, hogy két szálon futtatod, és, ha jól figyeltem, akkor minden szálat elvarrtál a végén, ez jó. Amit én nem értettem:mi volt Steve motivációja, hogy mégis inkább Sabine-t vegye el, hiszen Rebekka ekkor már szabad volt és szerették egymást. Szerintem ami történt nem lenne elég, hogy, ahogy leírtad, egy ilyen hatalmas, mindent elemésztő szerelmet megmérgezzen! Az, hogy a volt mennyasszony szídja Steve szerelmét, elég, hogy megharagudjon Rebekkára és mégis inkább Sabine-t vegye el? Ezt nem értettem. Ettől eltekintve nagyon klassz írás, csak így tovább, biztos vagyok benne, hogy még ennél is jobbakat fogsz írni.
Üdv
Zsázsa
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2006-07-21 07:55:03

ŰLehet, hogy azért jött ki neked kevesebb, mert én nagyobb betűméretet használtam.
Szóval, ha lesz időd, olvasd el. várom a véleményedet.
Te milyen regényt írnál?Vagy írsz?
Szenior tag
Crystalheart
Regisztrált:
2006-04-16
Összes értékelés:
218
Időpont: 2006-07-21 01:47:18

76? Érdekes, én beillesztettem Wordbe és csak 55... kb. :D Times New Roman, 12es méret. De ez normál mezei könyméretben és átlagos betűnagysággal lenne kb 120-150 oldal, úgy saccolom... Elvégre azok nem A4esek :)

Kedvem van, csak időm nincs. Mindig ez van, a regényírással is többek közt. :\
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2006-07-20 20:38:51

Szia!
Köszi a jó tanácsot, de ezt senki sem akarja kiadni... :-)
Nézd a jó oldalát, nektek itt van, és fizetni sem kell érte!!! :-)
Majd olvasd el, ha lesz kedved.
Üdv

(egyébként 76 A4-es oldal lett...)
Szenior tag
Crystalheart
Regisztrált:
2006-04-16
Összes értékelés:
218
Időpont: 2006-07-20 19:33:04

Hajjaj, ez vagy 55 A4-es oldal... :D Majd ha jó sok időm lesz, ígérem, elolvasom :D Mondjuk én nem tettem volna föl a komplett regényt, inkább megpróbáltam volna kiadatni, ha már vesződtem vele... :) Mert így meg megvan neten, elektronikusan... :\
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2006-06-08 23:00:17

Köszi szépen! Tudom lenne mit javítani, lesz ez még jobb is. :-)
Alkotó
Regisztrált:
2006-01-24
Összes értékelés:
515
Időpont: 2006-06-08 18:31:46

Fantasztikus. Nem lehetett abbahagyni az olvasást. Akadnak benne oda nem illő kifejezések, stilisztikailag is volna kivetni való, de semmi értelme ezzel foglalkozni. Remek Gratulálok.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Egy esős nap története című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éled minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Március című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éled minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Rémálom című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Éled minden című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Tavaszi pillanatok címmel a várólistára

Csűdi István alkotást töltött fel Március címmel a várólistára

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Lyukas garas címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) A pünkösdi rózsa kinyílott... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Felülök a hintára című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)