Reggelre, a mellemre ült a Bánat.

Odakinn, s a szobánkban még sötétség honolt, csak a redőny rácsai közt ragyogott, s hunyt ki egy-egy csillagszikra. Akár az élet, gondoltam akkor. Akár az élet, bizony. Az élet - utána...
A Bánat térdeit a bordáim közé nyomta, és ujjaival megmarkolta két gyenge vállam. Nem eresztett.
Apám motozásba kezdett az ágy másik felén. Együtt aludtunk, már második napja. Épp kinyitottam volna a szám, hogy lecsitítsam, ám a Bánat hosszú ujjaival némaságra intett, s így, én hallgattam.

Az öreg felnevetett. Álmában, amire én sosem voltam képes. És nevetett az a másik is.
Csak én pislogtam egyedül a sötétben - és a csillagok. És csak én voltam egyedül hajnali négykor egész Kiotóban, egyszerre szomorú és álmatlan.

Tudtam, hogy a Bánat nem is igazi, így a nevetése sem lehet az, az öreg mégis mintha meghallotta volna - szemhéjai megremegtek, felém fordult, és az arcom nézte azokkal az ibolyakék, tágra nyílt, riadt szemeivel.

Hallgatott.

- Látod őt? - akartam kérdezni, de a hosszú, vékony ujjak erősen fogtak.

Nem volt választásom. Sem akkor, sem most. Ez keserített el leginkább, azt hiszem.

- Itt vannak? - kérdezte ő. Egy közös játék kezdete volt ez, mely az évek (s apám őrületbe zuhanása) során mindennapi rutinná nőtte ki magát.

Ilyenkor általában - kötelességtudó ifjúként kikeltem az ágyból, és a redőnyhöz sétáltam. Kilestem az ablakon - messze, a távolba - hosszan, hogy lássa, nem csak úgy ímmel-ámmal teszem, majd szomorúan felé fordítottam a fejem, és megcsóváltam.
- Senki, apácska.

De nem tudtam mozdulni. Csak néztem várakozással teli arcát a szemem sarkából. Sikerült nagy nehezen felemelnem a karom, és egy könnycseppet elmorzsolni.
Az öreg hóna alá fogta az Alien figurám (az egyetlen gyerekholmi volt a lakásban, amit markolhatott), a másik oldalára fordult és aludt tovább.
- Nem törődsz már velem - morogta még, alig hallhatóan. Lehet, hogy nekem szánta, de az is lehet, hogy már aludt, és anyámat gyötörte. - Ha sokáig kell még így élnem, elemészt a bánat...

Fény villant az ablakon túl. Kipislogtam az újonnan szememre ült könnyet, hogy tisztábban lássak, de a fejem még mindig nem tudtam elfordítani. Csak nem ők azok? - villant át egy gondolat az agyamon -, lehetséges volna, ennyi év után? De a lendülettel, mellyel rám tört, el is hessegettem az abszurd ötletet.
A Bánat kinyúlt az öreg felé, és végigsimította selyembe bújtatott vállát.
- Elemészt... - suttogta ő, s nagyot sóhajtott.

...

Már világosodott, mikor magától bekapcsolt a rádió. Nem zenét sugárzott, nem is összefüggő beszédet, csak összevissza hangokat.
Apám az akvárium mellett állt, kezei közt egy aranyhallal, az asztalon, kupicába kitöltve, félig elszopogatott rizspálinkája. Mikor meghallotta a jeleket, úgy ugrott fel, mintha ismét harminc lett volna.
- Itt vannak - kiáltotta. Megcsókolta a halat, és visszaejtette a vízbe.Ilyekor mindig kívánt vlamit. - Ébredj! Gyorsan! A fényeket! -Lesöpörte mellemről a bánatot, és ő ült a helyére. Teljes erejéből rázott, ám én alig éreztem.

Százszorta könnyebb volt, mint a bánat. Könnyedén söpörtem le magamról, akár egy elszáradt falevelet.
- Ők lesznek! Siess, a fényeket!
- Te maradj itt - mondtam neki. - Ne lássanak hálóruhában!

Pólóba bújtam, leakasztottam a fogasról gyűrött melegítő felsőm, és kinyitottam az ajtót.

- Fedd el a fejed! A fedetlen fő a tiszteletlenség jele - rivallt rám, ünnepi köntösének ujjával bajlódva. - Végre! Végre...
Kikaptam az előszoba szekrényéből a sapkám, és otthagytam.

...

Odafenn csendes volt minden.

Csak pár sárga taxi rótta a mélyben Kiotó szűk mellékutcáit, egyetemes némasággal. Cigarettát vettem elő a zsebemből, és ráérősen rágyújtottam. A Bánat a párkányon guggolt és engem nézett. Felé nyújtottam a dobozt, és kibillentettem egy szálat. Kész lettem volna tüzet is adni, ám ő nem mozdult.
A távolban utasszállító emelkedett a magasba.

- 'reggelt - üdvözölt a tetőre kilépő szomszéd lány. Szürke melegítőt viselt, világos csíkkal a combján és a felső ujjain. Nyakában hal alakú medál himbálózott.
- 'reggelt - viszonoztam a köszönést és meghajoltam.

Még egy utolsót szívtam a cigarettámból, aztán elnyomtam.

Keiko - így hívták - a tetőre felfestett hatalmas ikszen állt. Bár jó ideje egy házban laktunk, inkább csak a televízióból ismertem - a japán kézilabda-válogatott tagja volt, már egy jó ideje; beálló, vagy mi.
Nézte, ahogy a félig elszívott szálat visszacsúsztatom a helyére, majd nekilátott az edzésnek. Légző-gyakorlatokat végzett, nyújtott, aztán kisétált egészen a párkányig, a - még az iksznél is még nagyobbra festett - HELLO felirat H-jának csúcsáig, és oldalazó gyakorlatokba kezdett annak jobb szárán.
Az elmúlt évek alatt bonyolult edzéstervet dolgozott ki a betűk mentén. Legalább ennyi hasznuk volt azoknak a vonalaknak. Gyakran láttam, ha az öreg a tetőre küldött.

Egy darabig még meglestem a szemem sarkából, együtt a hátamhoz simuló Bánattal, mintha csak a napkeltét nézném, és arra gondoltam, milyen jó lenne beszélgetni vele, elvinni egy kiállításra, és bemutatni anyámnak. De anyám már két napja halott volt, és az álmok sosem válnak valóra, csak abban a másik valóságban, ráadásul nagyon, nagyon tudnak fájni.

...

Felbukkantak a nap első sugarai és vörösre festették a szomszédos tömb ablakait. Nem gondoltam semmire. Tényleg semmire. Régebben el sem hittem volna, ha valaki azt mondja, létezik ilyen állapot.
- 'lát - jeleztem a lánynak, és meghajoltam. Tudtam, hogy kizökkentem a ritmusból, de nem akartam köszönés nélkül távozni. Hiba volt addig maradni, míg belekezdett az edzésbe. Már bántam, de ismét nem tudtam megváltoztatni semmit.
Megállt, összezárta lábait és meghajolt.
- HELLO - mondta, lenézett a betűlabirintusra és elnevette magát.

...

Mikor leértem, apám háttal állt nekem, hosszú köntösben, katonai rohamsisakban. A napkeltét nézte az ablak sarkából. Feje felett színes villanykörték ragyogtak.
- Lekéstem... - mondtam, és a vállára tettem a kezem. Idilli jelenet volt. Bensőséges és fájdalmasan intim. Filmeken szívesen néztem ilyeneket. A kezem az öreg vállán, a bánaté az én vállamon.
- Ő is velük volt? - kérdezte. A plüss-Alient a torkánál fogva tartotta erőtlen baljában.

Mit mondhattam volna? Ő megfordult, és a karjaimba omlott. Éreztem a hátamhoz simuló magányt, ahogy átkarolt mindkettőnket, és a párkányon - az égők színes fényében - az öreg saját bánatát.

- Miért nem jönnek már értem? - kérdezte.

Nem sírt. Az arca egyáltalán nem árulkodott semmiről. Talán épp ő sem gondolt semmire, mint én ott fenn, a tetőn.
Eleresztettem, s mikor kiment a fürdőbe, én az akváriumhoz léptem, és megmerítettem benne a hálót, kiemeltem a legragyogóbb fényben úszó aranyhalat, a kezembe vettem, és azt kívántam:

- Bárcsak anyám újra élne...

De megrettentem kívánságom súlyától, és nem dobtam vissza. A szőnyegre ejtettem és ráemeltem az egyik pálmát. Nem adott semmilyen hangot. Nem tudott ellenkezni, és nem is nagyon volt más választása...

Ahogy nekem sem. Nem panaszképp, de nekem sem.