Ó, te béke! vágyom látni ajkaidat.
Ó, te cinkos világ! karjaimba zártalak.
Hát így halsz el karjaim között,
mint rózsa szirma?
Örökülő béke vagy
s elfonnyadsz, elrohadsz.
Ó, te lávaszemű angyal! mondd,
hol találhatom a hont?
Hol játszanak szívemmel parányi csillagok?
Hol zuhannak lelkembe föntről, ha ballagok
sötét, ismeretlen tájon
könnytől sarasan, melegen, fájón?
Ó mondd, hol csikorog talpam alatt
megannyi kavics?
Hol kíséri léptem árnyam bája:
nyíló galambszárny?
Mondd, te kapuőr, merről látod jőni őket?
Merről jőnek testvéreim, a szépek?
Merről zúgnak Jerikó romja fölött
dudák és kürtök?
Merről repül ő felém, ki én vagyok:
csóva és az üstök?
Ó, hogy ég szemem, hogy lángol
hajnal-szárnyam s alkony-homlokom,
hogy szórja szét a fényem négy ég felé.
S a négy ég hogy süllyed sírva föld alá,
a tűz ölén,
hogy ring a bölcsőjében pogányok istene.
Ó, én vagyok! Békém! tűzlő-szín szirmod
hullik a sós vizű tóba,
s botjával a nap ráüt a holtan
vérző ragyogóra.
A két oldal s a fej most ebédre hív:
triangulum-szó.
De engem lángolva lőnek az égbe,
hol álmot sző a való.