Hatalmas építményből mostanra összetört kövek.
Nemrég még itt vívtam megannyi csatám
Küzdöttem a felszínért, a tiszta levegőért,
Hogy adja fel, ne fujtson meg a rideg magány.

Hősként ünnepeltek lelkem széttört részei,
Áldozatomért minden dicséret kijárt.
S bár fuldokoltam, hol sűrű portól, hol maró füsttől
Szánalmas az, ki idő előtt megrémül és kiált.

Valódinak érzett küzdelmek voltak hajdan ezek,
S mikor vége lett, éreztem mily nehéz letenni fegyverem.
Letenni azt, mi eddig erőt adott, s bizalomra cserélni?
S rá kellett jönnöm, a boldogság messze nem kegyelem.

Azért, mi jó az életemben, ugyan úgy küzdök
Csak valódi céllal, valódi szerelemmel, valódi sereggel.
Így a remény fogalma sem lehet többé ugyan az
Feladattá vált, mi átok volt, és nem ébredek egyedül reggel.

Hatalmas építményre sincsen szükségem mára,
Ami hatalmas rommá dőlhetne egy szép nap össze.
Az erő, a biztonság mindig lelkem része volt,
S most érzem csak, az élet belőlem a szépet ki nem ölte.

Mert az, hogy hogyan élek, csakis rajtam múlik.
Ha páncélt öltök, nehéz mennem, nem is látom, mit kell tennem.
Ha selyembe öltözöm, könnyebb mennem, a levegő tisztább
S látom ebben a kavargó Világban, merre kell az irányt vennem.