HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 26

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49105

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Nickolas N WilliamsFeltöltés dátuma: 2008-03-09

A halál misztikuma

A New York-i metró rendkívül mocskos. Ha nem erre kéne minden nap munkába mennie, Alan Fleebones valószínűleg a felszínen maradt volna. Azonban a Debt of Nature vállalat manhattani főépületét nem érte el máshogy, mivel autóba addig nem akart szállni, amíg azok továbbra is ilyen nagy mértékben szennyezik a környezetet. Ez, lássuk be, becsülendő dolog. Csakhogy Alan halálosan rettegett attól, hogy valami baj érheti. Minden nap, amikor a metróhoz ér, ijedten kapkodja tekintetét ide-oda, hogy időben észrevegyen bármi gyanúsnak látszó alakot vagy eseményt.
Tudni kell ugyanis, hogy a Fleebones família egy igen gazdag család. A baj ezzel az, hogy Roger és Martha Fleebones-t jobban érdekelte a pénz és megszerzésének fortélyai, mint az emberi érzelmek. Így esett, hogy amikor a nagypapa, Arthur Fleebones elhagyta az élők világát, a kis Alan nem tudta, mit gondoljon, hová tegye az esetet. Arthur papát követte felesége, majd az anyai nagyszülők is elhunytak, akik bár még annyira sem álltak közel érzelmileg a kisfiúhoz, mint annak szülei, akkor is rokonok voltak. A kis Alannek azonban fogalma sem volt arról, hogy mi történt a nagyszülőkkel. Mikor testvére egy nagyon ravasz betegség áldozata lett, még jobban megijedt, hiszen Az Ismeretlen betört a szűk családi körbe is. Immár egyre kevésbé érezte magát biztonságban. Apja, az egyébként kemény kötésű Roger Fleebones nem bírta sokáig, a sok kimondatlan érzelem idegeinek összeomlását követelte és öngyilkos lett. Azonban az utolsó csepp a pohárban kutyája, Dollar Bill halála. Az állat ugyanis az egyetlen lény volt, aki igazán közel állt szívéhez, s mikor értesült róla, hogy el kellett altatni, biztonságérzetének utolsó morzsái is tovaszálltak a rossz élmények egyre tomboló szelében. Ezen élményeken alapszik szörnyű rettegése a haláltól, és kutyája, valamint minden későbbi és már elhunyt háziállatának tiszteletére vált belőle természetvédő.
A mai nap is a szokásos félelmeket ígérte a metrónál. Alan leült a kis székek egyikére, amiket a sínekkel szemben helyeztek el. A távolban lévő kijelző azt mutatta, hogy két perc, és megjön a szerelvény. Az nem olyan sok idő, gondolta az ifjú. Szinte vele egy időben érkezett egy huszonévesnek tűnő lány is, aki néhány székkel arrébb tőle ugyancsak leült. Amikor Alan odapillantott, észrevette, hogy a nő a szeme sarkából figyeli őt. E tény egy csapásra elindította benne az adrenalin áramlását, és érezte, miközben tekintetét elkapta, hogy arca és fülei egy kicsit elvörösödnek.
Bár a férfiú már huszonnegyedik évében járt, nem nagyon tudott mit kezdeni a lányokkal. Pedig külsőre azt mondják róla, hogy megnyerő figura: átlagos, enyhén atletikus termetével, a majd'180 centijével és nyúlánk, finom vonású arcával és kócos, félhosszú hajával remek első benyomást keltett mindenkiben. Annak ellenére azonban, hogy külső szemlélő határozottnak, jóravalónak tarthatná az első pillanattól kezdve (az is, nem tévednének), belül mégis ott van ez a szinte állandó önkínzás. Azért csak szinte, mert az esetek egy jó részében el tudja terelni a figyelmét. Főleg a munkájába menekül. És mivel így telt az egész élete, nem volt ideje azt pedzegetni, hogy hogyan közelítsen a lányok felé. Pedig kedve lett volna hozzá, de úgy érezte, hogy amíg nem tudja érzelmileg rendbe hozni magát, addig nem sikerülne a dolog.
Újból ránézett a kijelzőre. Még mindig két percet mutat. Nem, átváltott másfél percre. Figyelme akaratlanul is az alagút koromsötét nyílása felé irányult. Elméjében máris a legrosszabb képzetek ugrottak elő és vetették rá magukat józan eszére, mint nőstény oroszlán a gazellára. Szörnyű érzés volt. Szinte látta, ahogy két vérvörös szempár felizzik az alagútban, és egy csontos kéz kinyúl a sötétből. A gazdátlan testrész kinyitotta ujjait, majd ökölbe szorította őket, így Alannak úgy tetszett, mintha közelebb húzná őt az alagút feneketlen mélysége felé. De nem csak őt. Magát a teret, az egész világot! Elméje égett a kíntól. Szégyellte magát, amiért nem tud eszméletlenné válni, vagy legalább elnézni egy másik irányba. De szemei megbabonázva tapadtak a csontos kézre. A tér megnyúlt, a lány mellette már belekerült a sötétségbe és éktelen, rekedt sikolyokat hallatott. Vér, testrészek és csontok repültek ki a fényre. Hallani lehetett a szörnyeteg mély, gurgulázását, ahogy a nő vérében fürdik. A gazdátlan kéz pedig egyre csak nyitogatta markát, egyre közelebb szívva mindent, míg végül csak pár milliméter választhatta el Alan arcát, hogy a - közelebbről jól kivehető - hosszú, hegyes karmokban végződő kézfej belevájhasson a férfi húsába. Azonban nem ez történt. A kézfej Alan baloldala mögé mutogat.
Egy rekedtes hang és alkohol bűze rántotta ki Alant a képzelődései közül. Mikor baloldalra fordult, egy hajléktalannal találta szemben magát. A metró gyér világításában egészen ijesztőnek tűnt a bozontos, rendetlen külsejű figura, azonban az a kis fény ami volt, vakítóan csillant meg bicskájának pengéjén.
Alan agyát elöntötte a jéghideg pánik. Érezte, ahogy testének hőmérséklete drasztikusan emelkedik a stressz miatt, már izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, belül azonban a félelem lebénította. Először az agyát vette birtokba, az utolsó szinapszisig, majd végigborzongatta a gerincét és onnan valamennyi szervét és végtagját átitatta. Idegesen, szinte reflexszerűen pillantott a távoli kijelzőre. Még egy perc van hátra a jármű érkezéséig.
- Adja ide minden értékét - szólt olyan hangon a hajléktalan, mintha hangszálai megrepedeztek volna.
- Á... é... - reagált Alan. Az agyában már körvonalazódott volna valami mondanivaló, de nyelve hevesen ellenállt minden szóképzésnek. A távolban már lehetett hallani a vaskerekek csikorgását a síneken, amint a metró kanyarodik, egyre közelebb kerülve a megállóhoz.
- Siessen! - vakkantott a rabló, mire az áldozata összerezzent és egész testében remegni kezdett.
Alan megint oldalra pillantott. A fél percet mutató kijelzőről még arrébb csúszott a tekintete és látta, hogy a fiatal nő még mindig figyelemmel kíséri, de csak a periférikus látását használja. A remegő célpont segítséget próbált kérni, de agya annyira össze volt zavarodva, hogy amint kigondolt egy módszert a helyzetből való kilábalásra, máris elvetette és egy új ötlet tódult oda, ami rendszerint teljesen más cselekménysort kívánt. Egyszerre több gondolat pillanatnyilag nem fért a fejébe. A sötét alagút gyomrában a metró fényei látszódni kezdtek. Ezt már a hajléktalan is észrevette. Belátta, hogy nem maradt sok ideje, ezért úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép.
Alan olyan tökéletesen érezte, ahogy a kés egy pillanat alatt áthasítja létfontosságú szerveit, hogy szinte látta maga előtt a máját, amint az idegen anyag által kreált lyukon ömleni kezd a vére. Meglepődött azonban a tényen, hogy nem fájt a szúrás. Már olyannyira elzsibbadt az agya a sok erőfeszítéstől, hogy ez már meg sem kottyant neki. Idegei felmondták a szolgálatot. A tolvaj kihúzta a vágóeszközt áldozata testéből, majd újból tett egy szúró mozdulatot. Alan szemébe vérrel telített könny csordult. Ezt már kezdte érezni. Halványan hallotta, amint a lány felkiált. A világra már nem figyelt oda az elméje, viszont testére, és az azt érő terhelésre egyre jobban. A harmadik szúrásnál, amit már nem látott, inkább csak érzett, de olyannyira, hogy az agya is felordított fájdalmában és a pánik hidegét felváltotta a fájdalom és a kín égető érzése. Alan ezután önkéntelenül behunyta a szemét, mire minden fájdalma megszűnt.
Majd újból kinyitotta. Még mindig ugyanott volt, a széken, a metrónál, de most már teljesen egyedül. A nő nem ült mellette, a hajléktalan nem sétálgatott a környéken és a kijelző újfent két percet mutatott. Pedig olyan valóságosnak tűnt! - gondolta Alan. Szinte reszketve, lassan lenézett a hasára, de nem volt véres. A szívére tette a kezét, hogy érezze, mennyire ijedt meg. De csak akkor rémült meg igazán, amikor ezt megtette, szíve ugyanis nem dobogott. elkezdett levegő után kapkodni. Balról jobbra körbenézett, hátha lát valakit, akitől segítséget, vagy legalább magyarázatot tud kérni. Jobb oldalán, egy széknyi helyet kihagyva meg is látott egy gyászfekete köpenyes alakot, akinek a fejét csuklya borította, így arca is teljesen rejtve maradt, teste többi részével együtt. Alan azt hitte, szívrohamot kap mindjárt, fel is ordított, annyira meglepte az idegen. Miután egy kaszát is meglátott mellette a falnak támasztva, csodálkozott, hogy menten el nem ájul. Csak reménykedni tudott, hogy ez is valami rossz álom. A csendet a bizarr alak recés hangja törte meg.
- Heló! A nevem Deff!
Alan csak bámult. A csuklyás figura várt egy kicsit, majd, mivel nem kapott visszajelzést, felemelte egyik kezét - így a kézfejéről lejjebb csúszott a ruha, ezáltal láthatóvá téve csontos végtagját, mire Alan hátra hőkölt. Az idegen magára mutatott.
- Én Deff - szólt, majd a férfira bökött. - Te?
A férfi egy kicsit összeszedte magát és dadogva megszólalt.
- A... - megköszörülte a torkát, mire rendes hangokat is ki tudott végre adni - Alan vagyok.
- Pontosan - szólt a csuklya alól a hang, majd karját behúzta és a köpeny alá nyúlt vele, ahonnan kivett egy spirális tetejű jegyzetfüzetet. A spirálba egy ceruza volt helyezve, amit csontos ujjaival megfogott és egy határozott mozdulattal kihúzott onnan. Valamit felírt, kipipált, végül visszatette a ceruzát és a noteszt a köpenye alá. - Mehetünk? - kérdezte egy kicsit unottan Deff.
- Hová? - döbbent le Alan. Az alak sóhajtott egyet.
- Miért nekem kell mindig kitépni a nyalókát a gyerek szájából? - tette fel a költői kérdést. - Meghaltál, Fleebones!
Alan szemei kiguvadtak, ugyanis rájött az ijesztő megoldásra.
- Ezek szerint te vagy a... a...
- Igen, én vagyok a Halál, a Kaszás, a Megsemmisülés Császára, az Enyészet Előidézője, a Vég Bevégzője, az Elmúlás Megindítója, az Életvesztés Oka, a Halálesetek Alfája És Omegája, satöbbi. Mehetünk?
- Hová? - kérdezte Alan, de már előre félt a választól.
Deff csontkezével lehúzta a csuklyáját. Sötét szemüregével egyenesen Alanra nézett.
- Az utolsó állomásodhoz - mondta, majd gonosz, öblös nevetésben tört ki, amitől a férfi valószínűleg megijedt volna, ha a koponya látványa nem űzte volna ki belőle már a lelkét előbb. A Halál felállt a székről, majd egyik kezét felemelte tenyérrel felfelé. - Kelj fel!
Alan úgy érezte magát, mintha egy tudattalan bábu lenne zsinórokon, akit akárki kénye-kedve szerint rángathat, s teste engedelmeskedett a Kaszás akaratának, bár lelke mélyén még mindig mozdulatlanná volt dermedve a félelemtől.
Deff megfordult és a metróalagút szája felé indult. Félúton intett a férfinak, hogy kövesse, aki mintha csak erre várt volna, végre megindult a nyomában. Mikor a csontváz odaért a sötétség határához, egy határozott mozdulattal átlépte azt, s eltűnt a feketeségben. Alan nem merte követni, tétovázott az alagút szájánál. Ezt megérezvén, Deff csak csontos kezét dugta ki és mutatóujjával hívogatta, mire a halott bágyadtan előrelépett.
Meglepetésére azonban nem egy alagút áthatolhatatlan sötétségében találta magát, hanem egy szobában. A helyiségnek furcsa hangulata volt. Nagyon sok részletében emlékeztette Alant egy jazzklubra. A terem túlsó végében állt egy kisebb színpad, ahol most is éppen játszottak, méghozzá a Rockhouse című számot. A falat neonlámpák borították, és bizarr képek, amelyeket Dalí szignózott, de Alan tűzbe merte vonna tenni a kezét, hogy Salvador életében nem alkotott ilyet, ugyanis főleg csontvázakat, rothadó embereket és hangszereket ábrázoltak a festmények - meg elvétve egy-két nemi szerv. A szoba közepén volt egy kis faasztal, amit szinte teljesen elfoglalt egy hatalmas tálca. Innen lehetett a mindig friss teát kapni. Az asztal körül egy hosszú, és két kisebb fotel foglalt helyet, a szoba jobb oldalán meg egy ajtó volt. Ez az ajtó valamiért félelemmel töltötte el Alant. Idegenkedett tőle. Mintha tudat alatt tudná, micsoda borzalmak rejtőzhetnek a túloldalon. A félsötét megvilágításban - amilyen egy jazzklubban lenni szokott -, nem lehetett kivenni a színeket, csak a mintákat. Volt ott csíkos, kockás, körös és egyéb geometriai alakzat.
Deff udvariasan az ülő alkalmatosságok irányába mutatott, mire Alan végre önszántából indult meg és foglalt helyen az egyik - amint az később feltűnt neki - fölöttébb kényelmes egyszemélyes fotelben.
A Halál maga is helyet foglalt, majd megkérdezte:
- Teát?
Alan a csodálkozástól még mindig némán csak bólintani tudott. Megvárta, míg a halál kitölti a friss, illatozó gyümölcsteát, s mire megkapta a gőzölgő italt a koponya és keresztcsont mintás csészében, összeszedte bátorságát.
- Szóval... - kezdte a férfi - mi is ez a hely?
- A Váróterem - válaszolt Deff. A hanghordozásából ítélve, ha lett volna ajka, most minden bizonnyal mosolyra húzta volna.
- És... mire várunk?
- Na várjál - szólt Deff és letette a saját csészéjét az asztalra. - Tudod egyáltalán, hogy most mi a pálya? - kérdezte és szemüregeit Alan arcára szegezte.
- Hát...
- Nem "hát". Mondd csak ki! - unszolta a Kaszás.
- M-meg... haltam? Fordította kérdésbe a kijelentést Alan, félve a választól. Deff lecsapott az asztalra.
- Pontosan!
Alan úgy érezte, menten elájul. A Halál csettintett egyet, hogy a férfi figyelmét magára vonja.
- Még nem ittál a teádból. Kóstold meg!
A halott ember rossz előérzettel ugyan, de jó vendégként megtette, amire kérték. Amint az első korty lecsorgott a torkán, ezzel egy időben melegség áradt szét a testében és teljesen felébresztette őt.
- Ez milyen tea? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Bejön, mi? Gandhitól kaptam - dicsekedett Deff. - Ez volt a szíverősítője.
- Isteni! - mondta Alan csukott szemmel, miközben egy újabb korty csúszott le a torkán. Erről a szóról eszébe jutott valami. - Szóval miért is vagyok itt? - kérdezte, de amint feltette, figyelmét rögtön elvonta az élőzene. Ismerte a számot, amit játszottak. - Ő... - kezdte hitetlenkedve - Ray Charles??
- Személyesen - nyugtázta Deff.
Alan még pár percig ámult-bámult, majd visszafordult "vendéglátója" felé.
- Térjünk akkor a lényegre - szólt. Maga is meglepődött, mert úgy tetszett neki, mintha egész felbátorodott volna, de legalábbis nyugodtabban viselkedik.
- Ez itt a Várószoba - mondta Deff.
- Ezt már mondtad. Azt viszont még mindig nem, hogy mire várunk itt?
- Igyál még egy kortyot - javasolta inkább a Halál, s maga is így tett, hogy jó példát mutasson.
A halott férfi is szürcsölt egy kicsit, s szinte fizikailag érezte, ahogyan a félelem eltávozik tőle.
- Halott vagy, Fleebones - közölte tényszerűen Deff. Pár pillanatig mintha elmélázott volna, majd folytatta. - Szeretnék valamit mutatni neked.
- Ne már, előbb mondd el!
- Nem, majd utána. Ez fontosabb.
Deff felállt, s a színpad melletti ajtóhoz sétált, Alan szorosan követte. A Halál kinyitotta az ajtót és mind a ketten beléptek egy hatalmas, végtelennek tűnő szobába. A hosszú teremfolyosó két szélén egy-egy oszlopsor vonult végig, mindegyiken gyönyörű, díszes faragások. Maguk az oszlopok márványból készültek. Az ajtótól, amin beléptek, nem messze volt egy hatalmas homokóra.
- Minek ilyen hosszú folyosó, hogyha csak ez a homokóra van itt?
- Ez nem egy folyosó, de örülök, hogy sikerült átverni téged. Ami itt van az egy festmény és valójában egy kis teremben vagyunk.
Alan nem hitte el. Kételkedve elkezdett a terem másik oldala felé sétálni. Fogalma sem volt róla, hogy ha tényleg van ott fal, akkor mikor kezdődik, olyan élethű volt a kép, ha tényleg az volt. Valóban egy festmény volt, amint azt megtapasztalta. Orrát dörzsölve visszatért Deffhez, aki a homokórát nézte. Nézte, nézte, majd elkerekedtek a szemei.
- Ebben a homokórában emberek vannak? - kérdezte megrökönyödve.
- Bezony! A világ összes létező illetőjének kicsinyített mása itt van. És amint valaki átjut az alsó felére az órának... - mondatatát nem fejezte be, de nem is volt szükség rá. Alan azonnal rájött mi történik akkor azzal az emberrel. Ami érdekes volt azonban, hogy a Homokóra alja teljesen üres volt, ugyanis aki átjutott erre a felére, az nyomban kámforrá vált. A halott férfi meg is jegyezte eme észrevételét.
- Az azért van, hogy ne kelljen egy bazi nagy Homokórát venni - mondta Deff.
- És ezt most miért is mutattad meg nekem?
- Ja, azért, mert olyan fura nézni, ahogy össze vissza törik karjuk lábuk az embereknek ebben a Homokórában... csak tudni akartam ezzel kapcsolatban a te véleményedet is, mert kezdem azt hinni, hogy csak én vagyok ilyen perverz, hogy tetszik nekem.
- Igen, csak te vagy ilyen perverz- szólt Alan.
- Ó - hangzott el a Halál szájából, majd vállat vont. - Na mindegy, legalább én jól érzem magamat. No, menjünk vissza és üljünk le. Kérsz még egy kis teát? - kérdezte a Kaszás.
- Igen, kérek szépen.
Visszasétáltak a terembe, ahová először beléptek. Mikor a fotelokra ültek, Deff megszólalt.
- Mintha határozottabb lennél, Alan.
- Hála a teának, azt hiszem - kacsintott a megszólított.
- Nem - válaszolt Deff nyugodtan. Valószínűleg nyugodt mosolyra húzódott volna a szája, ha lett volna neki. - ha emlékszel, azt mondtam, hogy ez Gandhi szíverősítője volt.
- Emlékszem.
- Mindenkinek megvan a maga "szíverősítője, tudod? Raynek például a zongorája.
- Igen? - kérdezte szórakozottan a halott férfi két korty között. - Nekem mi a bátorítóm?
- Tudod honnan került ide ez a tálca a teáskészlettel?
- Fogalmam sincs.
- A mögötted lévő ajtó mögül.
- Á.
- A te kérdésedre visszatérve: a te szíverősítőd épp most jön elő. Ha hátrafordulsz, megpillanthatod.
Alan ráérősen megfordult, majd szemei elkerekedtek, s leesett állal dolgozta fel a tényt, hogy Dollar Bill jelent meg a résnyire kinyitott ajtónál. A kis Jack Russell terrier először körülnézett, majd beazonosítván gazdáját rögtön odaugrándozott mellé, felpattant a kanapéra és gazdája ölébe feküdt.
Alan a kutya látványára, közelségére, melegségére elfogta a régi érzés, ami csak ilyen alkalmakkor bukkant elő, ha Bill ott van vele: biztonságérzet. Ez idő alatt Deff mondandójának lényege is világossá vált számára.
- Szóval így értetted a "szíverősítőt"!
A Kaszás bólintott.
- Most pedig eljött az ideje, hogy bemenj azon az ajtón, ami eddig oly riasztónak tűnt.
- Mi van azon túl? - kérdezte Alan, de Deff nem válaszolt. Így hát a halott férfi felállt. Kicsit bizalmatlan volt még mindig, de ránézett kutyájára, megsimogatta, s tekintete visszasiklott az ajtóra, ahonnan az eb kijött. Magához ölelte Billt, és elszántan, de lassan megtette a fal és a fotel közötti néhány lépésnyi távolságot. Egyik kezét óvatosan ráhelyezte a kilincsre, komótosan, megfontoltan lenyomta, majd kitárta az ajtót.
Deff látta, ahogy Alan térdre esik. Pár pillanat múlva előtört a halott férfiból a végtelen, élő ember számára felfoghatatlan gyönyörűség, gyöngyöző kacaj formájában. Talán egy percig tarthatott ez az állapot. Ezek után Alan összeszedte magát egy kicsit, letörölt egy könnycseppet és átlépte a küszöböt. Az ajtó olyan halkan csukódott be, mintha attól félne, hogy összetöri a tökéletességet odaát.
- Hát igen. Az az ajtó valóban a halál misztikuma. Mindenki mást talál mögötte - szólt kissé csüggedten Deff.
- Te mit találtál a másik oldalon? - kérdezte hirtelen Ray.
- Annyit mondok... olyasmit, ami miatt úgy döntöttem, inkább itt maradok a Váróteremben.
- Mire vársz?
- Már én sem tudom... No, de elég a csevegésből, újabb jelentkező akadt. Elő a varázsitallal - mondta az utóbbi mondatot inkább magának.
Deff elővette laposüvegét, húzott egy jó nagy kortyot belőle, majd egy pár pillanatig elmerengve nézte üvegét.
- Nekem ez maradt az egyetlen "szíverősítő" - szólalt meg nemsokára. Zsebre tette a laposüveget, s kilépett azon a bejáraton, ahol nemrég Alant hozta át.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

oroszlán alkotást töltött fel Szél hátán fellegek címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Két temető II. befejező rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Két temető című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Hiába kereslek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Hiába kereslek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Hiába kereslek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Hová lettek? című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Hiába kereslek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)