Mikor könnyes éjszaka
mögé bújnak érzéseink,
némán mennek el
mellettünk a percek.
Sóhajok szállnak
csillagok között,
a fekete éjszaka
magányomba beköszön.

Megérinti lelkemet
a nincstovább.
Akkor majd elmondok valamit,
s talán megérted mennyire fáj,
hogy nem hívhatlak kedvesemnek.

Nekem a rózsából
csak a tövis jut,
virága, illata másé már.
Emlékkönyved cifra betűi
régen nem rólam szolnak
és nincs értelme
hűvös csoknak.

A vihar is csendesül,
csak apró lángja
világítja be a múltat,
beborít mindent a jég,
a hajnali harmat
és én reszketek a Nap tüzén.

Szívem halkan, fájon dobban,
keselyűk köröznek fejem felett,
hisz látják haldokló lelkemet
és széttépik menthetetlen.
Darabjai szanaszét hevernek,
felette varjak énekelnek
dicső himnuszt a halálnak.

Már hiába minden.
A kihűlt érzések nyomorában
hiába keresem, ami még megmaradt,
hisz a semmi megfoghatatlan.
Ami nincs, csak az az enyém,
a sohasem volt már nem lesz.
Értelmét veszti a minden,
mi voltál, mi lehettél volna.