HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49239

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: EdveronFeltöltés dátuma: 2008-03-16

A tökéletes világ... 1.rész

Fáradt voltam, a hőség kibírhatatlanul nehezedett rám. Már-már az utolsó lépéseket tettem meg társammal ebben a kihalt világban, amikor feltűnt a láthatáron egy kis zöld folt. Remény csillant mindkettőnk szemében és arra vettük utunkat. Egyre közelebb értünk a föld itt valahogy más volt, még szárazabb ezer és ezer barázda szelte át néhol pedig, mintha fel lett volna túrva szabálytalan halmokban magasodott a talajszint felé. Végre elértük. A szemünk elé táruló látvány hihetetlen volt egy apró településszerűség vert tanyát a sivatag közepén. A kis falu lakosai pedig csodálkozva néztek minket. Félve közelítettünk, a híd felé vettük utunkat, amely átívelt a falu előtti kis szakadékon, fura volt eddig észre se vettük, mintha csak közeledtünkre jelent volna meg. Elgondolkozva álltunk meg a kővel kirakott út felé, de hirtelen valami kellemes nyugalom öntött el minket, ilyet még sosem éreztem. Biztonságot, törődést és szeretetett sugárzott ez a hely az emberek mosolyogva, hívogatóan néztek ránk. Elcsábultunk és tettünk egy lépést és még egyet és még egyet. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a híd túloldalán állunk és a tájat csodáljuk. Amerre a szem ellát csak fák, és virágok ezreit láttuk és néhány zöldség és gabona ültetvényt, és mindennek a közepén kis házak, foglalták el előkelő helyüket. Egy közelben álldogáló emberhez fordultam és útbaigazítást kértem tőle, de ő nem felelt csak a házak felé mutogatott. Megpróbáltam egy másik embertől is segítséget kérni, de itt is csak hallgatást és mutogatást kaptam válaszul. Hát gondoltam miért is ne? Szóltam a társamnak, hogy induljunk ő még mindig a tájat csodálta. Felém fordult és bólintott. A városka felé csak erősödtek bennünk a híd lábánál érzékelt dolgok, ezért teljes nyugalommal és bizakodással lépkedtünk. A házak egyre nagyobbak lettek és az út hosszabb volt, mint gondoltuk volna, végül már láttuk, hogy ezek nem is házak, inkább paloták. Az a sok díszes épület, mintha csak egy reneszánsz kori festménybe kerültünk volna és az a sürgés a kővel kirakott utcákon, mégis oly csendes volt minden. Túlságosan is csöndes sehol egy hangos szó egy kis utcai veszekedés vagy bármi egy cipőcsosszanást se lehetett hallani, mindenki békésen menetelt. Közelről már észrevettük, hogy ez a zsúfoltság is szabályos az emberek nem kerülgették egymást mindenki ment a saját útján. Hirtelen egy keskeny út szabadult fel köztük, mintha hirtelen eszükbe jutott volna valami más tennivaló. A kis helyen egy lány alakja tűnt fel, egy teljesen átlagos kislánynak tűnt hosszú szőkésbarna haja volt, arca vidám volt és a gyermeki ártatlanság és őszinteség tükröződött rajta, de valami mégis elütött az átlagos jelzőtől. A tekintete. A szeme valahogy a zöld ezernyi árnyalatában pompázott és a színárnyalatok kis körönként változtak, de ez is fura volt, mint amikor a tó sima vizébe egy kavicsot dobunk és az érkezés helye körül fodrozódni kezd egyre köröket kialakítva. A kislány megállt előttünk, egyikünkről a másikunkra emelte tekintetét, mintha méregetne minket. Aztán biztos úgy döntött, hogy nem jelentünk veszélyt és kezünket megfogva bevezetett minket az egyik palotába, ott pedig egy erkélyszerűségre, amelyen kis fából készült párnázott székek és egy üveg asztal szolgált a vendégek fogadtatására. A lány leültetett minket és teát töltött nekünk az asztalon lévő kancsóból a mellette elhelyezett kis bögrékbe, persze ezek mind porcelánból készültek, látszott rajtuk, hogy nagyon értékesek, aranyozott szélük és az oldalukon festett motívumok csak úgy csillogtak a napfényben.
- Luna vagyok, ennek a világnak az őrzője, és ti kik vagytok idegenek?- kérdezte szelíd hangon a kislány.
- Engem Edveronnak hívnak a társamat, pedig Mearának.- feleltem.
- Üdv. - köszönt Meara is.
- A nevetek már tudom, hát üdvözöllek titeket itt.- mondta mosolyogva.
- Ne haragudj, de hol is lennénk mi most?- kérdeztem félénken.
- Hát még ezt se tudjátok?- kuncogott. - A tökéletes világba csöppentetek, itt minden békés és nyugodt, nincsenek háborúk, se éhezés, itt nem létezik az a szó, hogy rossz.
- De hát, akkor az a sivatag és a hőség odaát?- mondtam, és megrökönyödve néztem arra, ahonnan jöttünk.
- Minden világnak van egy jó és egy rossz oldala, a sors fintora, hogy ti épp a rossz oldalra érkeztetek.- felelte.
- A sivatag lenne az ellentéte ennek a kis területnek? Ha ez a világ annyira tökéletes, akkor ez lenne a tökéletesség ellentéte? Annyira nem is vészes.- elmélkedett Meara.
Az üresség és a halál neked nem elég taszító, ami ott várt volna rátok?- mondta kissé haragosan Luna.
- De, talán.- feleltük.
Elcsodálkoztam Luna hirtelen felindulásán. Most én kezdtem jobban szemügyre venni őt. Ruhája rendezett volt fodros fekete szoknyáján egy porszemet se lehetett látni, de még fehér felsőjén se, volt egy folt sem, és újra a tekintetén kezdtem el csodálkozni, amely most épp a lenti körforgást szemlélte, de hirtelen felém fordult és mélyen a szemembe nézett. Elpirulva elfordultam, valami megfogott benne, de nem tudtam, hogy mi az, valami olyan fura volt, abban, ahogy rám néz. Melegség áradt belőle, de a melegség mögött egy hang is feltűnt, ami elhomályosította elmém és feledtette velem minden kétkedő gondolatom. Meara lágyan oldalba lökött, úgy látszik túlságosan, elbambultam és nem vettem észre, hogy közben szólni szeretne. De, amikor szerettem volna ráfigyelni valahogy megint túlságosan is visszazuhantam a gondolataimba, és azon kaptam magam, hogy megint, azokat a szemeket nézem. A szem a lélek tükre, ezt sokszor hallottam már. Hát, ez a zöld örvénylés mögött mi rejtőzhet fogalmam nincs, vagy lehet, hogy tudom, de nem akarom beismerni magamnak. Az emberek a hídnál, a városban akár a gépek, és mindenki csak mosolyog az a tömeg, de mégis, oly szabályosan menetel mindenki. Luna szeme még vadabb örvénylésbe kezdett, el akartam fordulni, de most nem ment. Ájultan terültem el a földön. Kiabálásra ébredtem, egy puha vörös bársonykanapén feküdve. Elég morcosan, hiszen mi az, hogy felzargatnak egy "tökéletes világban". Felültem és a hang irányába fordultam, az ablak alól jött. Arra gondoltam, majd csak abba marad és visszapihentem, de csak nem lett csend. Idegesen feltápászkodtam és az ablakhoz mentem, kinézve rajta megláttam Mearát, aki a tömeggel kiabált, vagyis inkább csak ő kiabált az emberek csak nézték őt, azt, aki elállja az útjukat. Luna ismét meglepetés szerűen érkezett, Mea arcán félelem jelent meg. Nem értettem mi történik, de én is megijedtem éreztem. Lefutottam a lépcsőn, ki az ajtón és átöleltem. Úgy éreztem, kicsit megnyugszik.
- Mi baj? Miért kiabálsz? Hiszen, olyan nyugodt és szép itt minden ne törd meg a csendet t.- súgtam a fülébe.
Ellökött magától, egyensúlyomat elvesztve neki estem valakinek és mindketten a földön kötöttünk ki. Megfordultam és a kezemet nyújtottam, ekkor láttam meg, hogy pont Lunára estem. Nagyon haragosan nézett rám, szemeiből eltűnt minden nyugodtság és bennem is megszűnt a biztonságérzet.
- Hát már te is?- förmedt rám.
Én is? Nem értettem miért mondja ezt, mi én is?
- Sikerült visszahoznod őt, de most végetek ti is a szolgáim lesztek.- fordult Mearához.
Meara földre roskadt a tekintette a semmibe révedt, újra odarohantam hozzá.
- Mi a baj Mea?- a hangom suttogásként hagyta el torkom, melybe félelem markolt a látványtól, ami elém tárult. Azt az átlagos kislány, akit megismertünk most valahogy egyáltalán nem neveztem volna mindennapinak. Az örvénylő most már egész testéből áradt és a levegőt is beszennyezte, terjedt, és akit a bűvkörébe vont, az elveszett örökké.
- Menekülj.- nyöszörögte Mea.
- Nem hagylak itt.- feleltem, de már a könnyeimmel küszködtem és még most se értettem semmit az egészből. Az egyetlen, amit akartam, hogy minél távolabb ettől a helytől. Felkaptam a hátamra Meát és rohanni, kezdtem a sivatag felé, ennél még az is jobb. Futás közben csak arra koncentráltam, hogy el ne essek, mégis néha elvonta a figyelmem a táj. Megváltozott a fák csak ritkásan helyezkedtek el, a virágok se voltak olyan szépek, mint először, a napot felhők takarták el, megszűnt a varász, Luna békéjével együtt minden megingott ezen a helyen. A hídhoz érve, legalábbis oda, ahol a hídnak kellett volna lennie, de az sehol se volt, se az átmenet a sivatag és a település között. Most kezdtem megérteni a dolgokat, Luna volt az őrző, de mit őrzött ő? Nem a tökéletes világot az biztos, mert csak neki volt tökéletes a benne lévő emberek csak a boldogságot és biztonságot éreztek, de nem voltak önálló gondolataik, cselekedeteik mindent csak parancsra tettek. De belegondolva jó érzés lehetett, én is jól éreztem magam és ott is ragadtam volna, ha Mea szemét is megtévesztette volna ez a világ. De most mindennek vége a rossz és a jó egybefonódott, addig, amíg az őrző vissza nem nyeri higgadtságát, ha csak a többi ember nem kezd el kétkedni ez idő alatt. Most eldönthetik, hogy akarják folytatni a "tökéleteset" vagy a normális világot választják. Én a normálist választanám, de lehet csak, azért mert azt szoktam meg abban éltem le az életem. De lehet más, máshogy döntene. Mostanra már egész messze jutottam a várostól mivel a sivatag eltűnt, könnyebben haladtam. Elértem egy kis patakhoz, Meát lefektettem, levettem a pulcsimat és feje alá tettem.
- Na most nyugtunk lesz egy kicsit.- gondoltam magamban és én is lepihentem. Nyugtalanul aludtam a nap eseményei miatt, bár ez érhető. Halk dúdolásra keltem.
- Mea.- mosolyodtam el. Odamentem hozzá és átöleltem, olyan csodás volt ez az érzés és nem, olyan mű és ránk kényszeríttet, mint amit a varázs hatására éreztünk. Visszamosolygott.
- Na most mesélj csak, mi történt, amíg aludtam azon a kényelmes kis kanapén, mivel haragítottad magadra Lunát?- kérdeztem érdeklődve és közben a haját, simogattam.
- Ilyen édesen feltett kérdésre lehet nem felelni?- kuncogott fel és még jobban hozzám bújt.
- Háááát, nem.- mondtuk egyszerre és felnevettünk.
- Szóval.- kezdett bele. - Az egész akkor, kezdődött, amikor elájultál. Én azonnal odatérdeltem melléd és próbáltalak felébreszteni, de nem ment. Luna azt mondta biztos csak a hosszú út hatása és, hogy fektessünk le az egyik vendégszobában. Amíg pihentél, felajánlotta, hogy körbevezet a világában. Nagyon érdekes kis világ volt az már biztos. Az összes ember mosolyogva tért ki előlünk, látszott rajtuk, hogy boldogok és engem is kezdett bekebelezni ez a felhőtlen érzés, egyre könnyebbek lettek a lépteim és mosolyogva menetelten Luna mellett, aki elég furán nézett fel rám. A paloták gyönyörűek voltak és az előttük elterülő hatalmas kertek tele voltak szebbnél szebb virágokkal. Kiskoromban nagyon sokat jártam ki a falu melletti rétre, és itt a kertek látványa miatt újra előtört gyermeki énem. Lunára néztem csillogó szemekkel, mint régen édesanyámra, ő bólintott és én berohantam a virágok közé. Önfeledten futkároztam egy ideig, aztán elterültem a puha fűben, melynek lágy illata körüllengett, olyan csodás érzés volt.
- De, megnéztem volna, hogy ugrándozol.- szakadt fel a nevetés belőlem, már nem bírtam tovább tartani.
- Hé, ne vágj közbe, amikor mesélek.- hajolt felém, és egy csókkal elhallgatatott.- Hol is tartottam? Á, megvan. Csak feküdtem és az járt az eszemben milyen jó is itt. Aztán te is eszembe jutottál és elkezdtem virágot szedni neked, pár perc múlva már egy óriási csokorral a kezemben tértem vissza Lunához, aki még mindig ott állt, ahol hagytam. Megfogta a kezem és elindultunk visszafelé. Útközben belestem még pár kertbe, az egyikben egy ember ásott. Gondoltam biztos növényeket ültet, de hirtelen megláttam azt a mozdulatlan testet mellette, és rémülten felsikoltottam. Nem is a test volt a legbizarrabb, hanem az ember, aki mosollyal az arcán ásta a gödröt. Mintha jéghideg vízbe dobtak volna, a jókedvem eloszlott. Odarohantam a mozdulatlan testhez, felemeltem a kezét kerestem a pulzusát. A bőre még meleg volt, éppen segíteni akartam szerencsétlenen valahogy, de akkor ránéztem az arcára. Elejtettem a kezét és elállt a lélegzetem, az a mosoly kezdett az őrületbe kergetni, ami még halála pillanatán is ott virított az arcán.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
John von Sacchi
Regisztrált:
2006-03-09
Összes értékelés:
141
Időpont: 2008-04-19 23:39:00

Kedes Edveron,

huh......hol is kezdjem? igen az ember sokszor keresi a tökéletes világot, azt ahol nincs se bú, se bánat. de azt ahogy te is nagyon jól megírtad: valamit-valamiért...........tudod mit? ha eljő az időm azért én szeretnék mosolyogva meghalni.

néhány apró hibára azért felhívnám figyelmed:
1.zöldség és gabona ültetvényt, szerintem így lenne helyes: zöldség-.és gabonaültetvény
2. elütött az átlagos jelzőtől.......szerintem így jobb lenne: elütött az átlagostól
3.imitt-amott összekeverednek dolgok: T/2-vel kezded a mondatot és E/1-el fejezed be............kicsit tán érdemes lenne odafigyelned erre.

mindezeket alapulvéve is írásod nem sikerült rosszra..........sőt........érdeklődve várom további prózáidat


udv: john

Legutóbb történt

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) A piás Mikulás és az ő stábja című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)