1.

A falon a csempe elborzad koszosságában, a csap monoton csöpögése fájdalmasan hatol az emberi elmébe. A sarokban egy rozoga kád, mögötte egy kis mélyedés a falban. Egy kisfiú kuporog lihegve a kád mögött, riadt szeme tágra nyitva.
Pámpárá rárámpárám.
Párárárám, párám.
A kádban egy ember fekszik. Inkább hever. Karja hanyagul lóg ki a peremén, mintha épp lazulni akarna, egy forró fürdőt venni, csak éppen a torkán egy hatalmas lyuk tátong, ami azt jelzi, hogy valójában nem akar ő már semmit.
Párárárám, párám.
A léptek egyre hangosabbak. Nem gyorsan közelednek, inkább ráérősen, nyugalmat árasztva visszhangzanak a falakról. Egy férfi lép a fürdőszobába. A késen csak egy pillanatra csillan meg a mocskos ablakon beszűrődő egyetlen apró sugár, a penge hűs lapja szófogadón issza be a fényt; a kisfiú visszatartja lélegzetét. Két fekete cipőt lát, melyek egy öltönyös láb végződései, s tekintélyt parancsolón festenek az ócska, töredezett járólapon.
Pámpárá rárámpárám.
Párárárám, párám.
Dúdol. Kezében a kés, előtte a műve, keresi a szemtanút, és dúdol. Valami gyerekdalt, a kisfiú felismeri. Hallotta már a dallamot. Hol is? Talán múlt héten, mikor a nagymamánál volt. Vagy korábban. A fekete lábak körbeforogják a helyiséget. Lassan elindulnak kifelé, s ahogy távolodnak, úgy tér vissza az élet a kisfiúba.
Mindig ez van, mikor valami fontos dolog történik, ha valami miatt izgul. Múltkor a szülői értekezlet közben is, amíg megpróbált hallgatózni az ajtónál. Tüsszentenie kellett. Ahogy most is.
A fekete cipők kopogása elhallgat, a dúdolás némaságba fullad. A kisfiú szorosan behunyja a szemét. Egy mondókát hadar magában, hátha akkor máshol lehet. De nem lehet. Eltelik egy hosszú perc. Kinyitja a szemét, kissé homályosan lát, a szorítástól. Az első, amit megpillant, két fekete cipő a kád másik oldalán. Furcsa érzés keríti hatalmába, valami mintha megpróbálná kiszakítani a világból. Nem ellenkezik.

2.

Szemed, az a kék,
Nélküled mivé lennék
Sára
Te drága...

Nem. Ha ezt meghallja, kinevet. Miért nem tudok verset írni? Miért nem, mikor annyira szeretem, meghalnék érte nyomban. És nem tudom neki elmondani.
A nap lenyugvóban, a síneken csillog még utolsó erejével, a gaz a töltés mellett térdig ér, a fiú úgy sétál a sínek között, mint egy megbabonázott királyfi.
Talán nem kellett volna tegnap annyit inni, szörnyen fáj a fejem. De mit gondolnának rólam, ha nem volnék benne mindenben? Gyávának tartanának. Pedig nem vagyok gyáva. Csak ne lenne ilyen nehéz elmondani.
A távolban fekete pontként rajzolódik ki a semmiből a vonat, füstje felhővé dermed az égen, hernyó teste nyújtózik a kanyarokban, és közeledik, könyörtelenül. A fiú leszegett fejjel lépked, a külvilág megszűnt számára. Különös erő zuhan rá, és húzza, húzza. Hagyja magát elszédülni.
Sára, te drága...
A vonat elrobog.

3.

- Ez a rengeteg, színes gomb, milyen rettentően érdekes, nem gondolod? Áh, mindig elfelejtem, hogy te nem gondolkodsz. Bocsásd meg a figyelmetlenséget.
Olybá tűnik, az űrhajó a nagy, fekete semmiben lebeg. Egy férfi és egy majom megszabadulván a gravitációtól, élvezik a kísérlet velejáróit, lebegnek tehát ők is, köldökzsinóron kapcsolódva a hajóhoz. Csokoládét majszolnak.
- Nem ez mindennek a kezdete és a vége is egyszerre? - szól ismét a majom, mintegy magának mormogva a megállapításokat. - Egy tökéletes pillanat, az univerzum, a semmi, a minden. Bárcsak értenéd. Bárcsak tudnál beszélni. - vet szánakozó pillantást a férfira, akit látszólag teljes mértékben leköt a csokoládéja.
- Végre minden a helyén van! - elégedetten gyűri össze, és engedi kiszámíthatatlan útjára a csokipapírt a majom.
A férfi gondtalanul bámul ki a sötétségbe, bár a távolban mintha valami fényes pontot látna, de neki ennél fontosabb dolga van. A csokoládé. Azzal szöszmötöl, mikor valami hirtelen megrántja a köldökzsinórt. Zsibbadó érzés, és mintha egy láthatatlan kéz kötélként húzná, egyre csak húzná valami felé.

4.

A nap már a koszos épületek mögé húzódott, a majdnem üres szobában kevés a fény. A plafonról határozott cseppekben hullik alá a víz, a szőnyegen egész kis tó képződött már belőle, apró papírhajók versenyeznek rajta. Néma ringatózásuk szinte magától értetődő, az egyik oldalán felirat, féloldalas, de majdnem egészen kivehető: "halott lányt találtak a bio-parkban, a rendő", a másik a születési rovatból készült. Élet és halál vívja csatáját a szőnyegen.
Az ajtó közvetlen közelében fényes üveg van a falban, mögötte naptár, de nem működik valami jól. Az ablak mellett csupasz ágy, rajta egy öregember gubbaszt, felhúzott térdekkel, és valamit szorongat, ráncos kezében tartja, ragaszkodón. Egy távkapcsolót. Arcán egyszerre rajzolódik ki az aggodalom és az izgalom, hosszú szemöldöke fel-felszalad a homloka közepéig, mereven bámul előre. Aztán elmosolyodik.
Hirtelen feltárul az ajtó, egy fiatal nő viharzik be a szobába, illatcsíkot húz maga után, szőke haja lepedőként lebeg mögötte. A szobába lépve megtorpan, majd határozottan az öreghez lép, kezeit vállára kulcsolja, és rázni kezdi. Rázni, rázni, rázni.

A fürdőszobában még mindig ott áll a fekete cipő, a kisfiú szipogva rágja a szája szélét, a csap tovább csöpög. Már csak egy lépés.
A síneken ismét feltűnik a fiú, ábrándjaiba temetkezve bandukol, talán Sára is meg fogja érteni, ha egyszer elmondhatja neki. A vonat egyre csak távolodik.
Az űrhajó békésen lebeg, legénysége a helyén, a majom tovább fejtegeti az élet értelmét, elmélkedik a világról és a mindenségről, míg a férfi újabb szelet csokoládé után néz.

Rázza, rázza, rázza.
- Apa, nem látod, hogy úszik az egész lakás?! - kérdezi a nő, halántéka lüktet.
Az öreg, mintha eszmélne. Szorítása enged a távirányítón. Valami ismeretlen, hatalmas erőt érez végigszáguldani megfáradt testén. Szemét a lányára emeli, aki szigorúan förmed rá:
- Már megint a Holotévét nézed?!