Matild lehajtott fejjel ballagott az óvoda felé. Amióta a férje elköltözött tőlük, mindennap neki kellett a kisfiukért mennie. Régebben, amikor Tibi még nem ivott ilyen mértéktelenül, rendszerint ő hozta el Robikát az oviból, és mire Matild hazaért, a két "férfi" megfőzte a vacsorát, és meg is terített.
Egyszer csak a szél egy négyrét hajtott, színes papírt sodort felé. Matild röptében elkapta, előbb csak kíváncsian belepillantott, majd izgatottan olvasni kezdte. A történet, amely egy keresztény kiadó szórólapján állt, egy hétköznapi családról szólt, amelynek szépen, induló közös életét fokozatosan tönkretette a férj italozása. Amikor Matild ahhoz a részhez ért, hogy a férfi egyik este kivételesen józanul ment haza, és besietett a kisfiához, hogy jó éjt puszit adjon neki, a sorokat olvasva könnyek lepték el a szemét.

"Az apa betakargatta a gyereket, és homlokon csókolta, de a kisfiú szelesen kipattant az ágyból, és letérdelt az éjjeliszekrénye elé.
- Várj, apu, előbb imádkozom, ahogy anyu tanított - szólalt meg Ádám, és összekulcsolta két kis kezét. - Istenem, köszönöm, hogy ma is vigyáztál rám és a szüleimre. Kérlek, áldd meg őket és engem is!
Már majdnem befejezte, amikor eszébe jutott még valami. Szorosan lehunyta a szemét, és folytatta:
- És kérlek, Istenem, add, hogy olyan legyek, mint az apukám! Ámen!
A férfi megdöbbenve hallgatta a kisfia szívből jövő imádságát, és percekig nem tudott megszólalni. Ismét eligazította a gyerek takaróját, és csöndesen megvárta, amíg Ádám elaludt. Még sokáig ült az ágya szélén, és elérzékenyülve nézte a keskeny arcocskát, majd lekapcsolta a kis fali lámpát. A telihold fénye éppen oda esett, ahol az imént a gyerek térdelt. A férfi valami belső kényszernek engedve hirtelen térdre rogyott ugyanott, és - életében először - imára kulcsolta a kezét. A függöny hasadékán át felnézett az égre, majd az egészségesen szuszogó gyerekre, és mély sóhajjal így fohászkodott:
- Istenem, add, hogy olyan legyek, mint a kisfiam! Olyan tiszta, melegszívű, önzetlen... Add, hogy úgy tudjak szeretni, mint ő! Ámen!
Attól a naptól kezdve a férfi élete gyökeresen megváltozott. Többé nem járt el a kollégáival a kocsmába, hanem munka után egyenesen hazasietett a családjához. Ismét a felesége és a kisfia lett a legfontosabb az életében, és nem győzött hálát adni Istennek, amiért visszakapta régi, békés életét és a szeretteit."

Matild lassan leeresztette a kezét, zsebre vágta a papírlapot, és tűnődve folytatta az útját. Mire az óvodához ért, megszületett fejében a terv, amellyel - azt remélte - visszaszerezhetné a férjét. Persze nem az alkoholizáló, a cimborákkal kocsmázó Tibit, hanem azt, akibe beleszeretett hét évvel korábban, akihez feleségül ment, és akinek gyermeket szült.
A következő hétvégén, amikor Tibi eljött a kisfiáért, hogy elvigye magához két napra, Matild búcsúzáskor Robika kezébe csúsztatta a négyrét hajtott papírlapot, és a fülébe súgta:
- Este kérd meg aput, hogy esti mese helyett ezt a történetet olvassa fel neked, jó?
A kisfiú nagy szemekkel nézett rá, látszott rajta, hogy nem érti, miért olyan fontos ez az anyukájának, de azért szófogadóan bólintott.
Apa és fia a Margitszigeten töltötte a szombat délutánt, és mire hazaértek, mindketten kellemesen elfáradtak. Tibi beparancsolta a gyereket a fürdőszobába, ő pedig nekiállt vacsorát készíteni. Közben megivott két üveg sört, azonban arra vigyázott, hogy ne rúgjon be. Nem akarta, hogy a bíróság megvonja tőle a láthatást, hiszen szerette a kisfiát.
Vacsora után a férfi lefektette Robikát, gondosan betakarta, és már levette a polcról a kedvenc mesekönyvüket, amikor a kisfiú előhúzta a párnája alól a kissé gyűrött cédulát.
- Apa, ezt olvasd fel nekem!
Tibi hangosan és mély átéléssel olvasott - régen mindig könyvvel a kezében aludt el -, de a hangja többször is megremegett, amikor a történetben a saját családjuk életét vélte felismerni. Az utolsó szavakat egészen halkan ejtette ki, azután sokáig nem szólalt meg. Robika bezzeg nem bírta befogni a száját. Felült, és dühösen hadonászni kezdett.
- Nem értem Ádámot! Miért akar olyan lenni, mint az apukája? Hiszen alig látja, mert mindig későn jár haza. És sokat iszik... - A gyerek elbizonytalanodott. Szemlátomást nem tudta, mi rossz van abban, ha valaki sokat iszik, de azt érezte, hogy nem szép dolog.
- Ádám mindezek ellenére szereti az apukáját - suttogta a férfi, és könnybe lábadt a szeme.
- Én is szeretlek téged, apu, de én nem akarok olyan lenni, mint te! - folytatta könyörtelen őszinteséggel Robika. - Neked mindig büdös a szád a sörtől meg a cigitől, és mindig veszekszel anyuval! Ha nem innál és nem veszekednél, nem kellett volna elköltöznöd, és mindennap együtt lehetnénk!
Tibi csüggedten lehajtotta a fejét. Tudta, hogy mit vár tőle a kisfia, de nem ígérhette meg neki, hogy eztán másképp lesz, mert nem volt biztos benne, hogy képes lesz teljesen lemondani az alkoholról. Csupán azt érezte, hogy mindennél jobban szereti Robikát. Matildot sem akarta elveszíteni, hiszen jó felsége volt és valamikor nagyon szerették egymást. Márpedig az ilyen mély érzések nem múlnak el nyomtalanul.
Ekkor a férfi pillantása a papírlap aljára esett, ahol egy cím állt: Kékkereszt Iszákosmentő Misszió, Budapest, XXI. Alagi tér 12.
- Minden rendbe fog jönni, kisfiam - mondta Robikának, miután gyengéden megpuszilta.
Lekapcsolta a lámpát, és lábujjhegyen kiosont a szobából. Hosszas fontolgatás után úgy döntött, hétfőn reggel felkeresi a Kékkereszt Missziót, és segítséget kér, hogy le tudjon szokni az italról.
Aznap éjjel álmában újra egy család voltak ők hárman. Kéz a kézben sétáltak a Margitszigeten, középen Robika ugrándozott, és hangosan kacagott, amikor a szülei a magasba repítették...