HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1861

Írás összesen: 48116

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: DoreenFeltöltés dátuma: 2008-03-18

Princess von Meerbach, avagy: Még nincs vége! (7)

A temető

- Visszamegyek! Most azonnal! - Hebegte sarkon fordulva.
- Dehogy mész! - Tartottam vissza, belekapva a pulóverébe, s közben majdnem elejtettük szerencsétlen Rudolfot.
- Dehogynem!
- Elég! - Vetett véget a vitának Giselle. S várakozva nézett ránk, megnyugodtunk-e? - Ha szerencsénk van, még nem foglalkoznak velük. Nappal pedig bujkálni fognak - szögezte le, ám barátomat ez korántsem hatotta meg.
- Honnét veszed? Vadásznak ránk, és ha úgy fordulna a dolog, szerintem nem riadnának vissza tőle, hogy a szüleimet is felhasználják!
- Bízz bennem, kérlek. Tudom, mit beszélek - felelte higgadtan a lány. - Pirkadatra visszavonulnak... Bármit is terveznek, éjjel fogják végrehajtani.
- Ó, csodás! Ha nem tűnt volna fel, éjjel van! - Mordult rá a fiú. - Nem várom meg, míg megzsarolnak, vagy még rosszabbat tesznek - jelentette ki szigorúan, s kissé talán félve is, majd hozzám fordult: - Ugye te is így gondolod? Muszáj kihoznunk őket!
- Tudom, Attila, - vallottam az őszintét - de ha nem hallgatunk Giselle - re, még sokkal rosszabbul is járhatunk, mint egyébként!
- Higgyétek el, amíg nem találják ki, hogyan bosszuljanak meg, addig a szüleid csak másodlagosak lesznek - erősítette meg a hercegnő szelíden, de Attila még ezután sem tört meg.
- Hát, ahogy legutóbb észrevettem, nem kell ehhez sok idő! - Azzal megragadta a csuklómat, és a hercegnő felé mutatta. Giselle a gyér fényben vetett néhány szánakozó pillantást a hegekre. Szemeiben furcsa csillogás ült.
- Ti ketten sokkal nagyobb veszélyben vagytok - mondta aggódva. - Ha most visszamész, a prédájukká válsz. Gerhart minden bizonnyal utánunk kutat. Két megoldás van - tette hozzá kis gondolkodás után. - Vagy jössz velünk tovább, vagy elrejtőzöl, hogy ha ránk is találnak, ne legyünk együtt, mert ezzel meglékeljük a tervüket - azt hittem, rosszul hallok.
- Képes lennél megkockáztatni ezt? És ha elfogják? - Visszhangoztam elképedve.
- Várj...igaza van! - Intett le Attila. - Elrejtőzöm, és értesítem a szüleimet a bajról - bökött a zsebében lapuló mobiltelefonra. - Addig ti tovább mentek. Közben tartjuk a kapcsolatot. Ha gáz van, csörgetlek. Kisebb a gond, ha külön kapnak el minket, minta együtt, mert addig húzzuk az időt, érted? - Győzködött. Fejbekólintott a hirtelen ötlet, de láttam rajta, hogy ezúttal nem zökkenthetem ki.
- Figyelj rám - kért a hercegnő. - Az az érzésem, bármi is készül ellenünk, mindannyian kellünk hozzá, vagy legalábbis ti biztosan. Arra számítanak, hogy együtt maradunk, és valószínű, hogy erre építik a továbbiakat is. Ha csak egyikünk is kiválik, az máris időnyerés - mély bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem. Giselle óvatosan átvette Attilától a "terhet", és belekarolt Rudolfba.
- Remélem, tudod, mit vállalsz. Ügyelj, hogy ne kapjanak el - emlékeztette a lány. Még mielőtt útnak eresztette volna, hasonlóan, mint egy órája, szoknyazsebébe nyúlt. Először egy kis fiolát vett elő, majd két hegyes, tüskeszerű tárgyat. - Ha bajba jutnál, ezekkel egy ideig kihúzod. Az üvegből csak cseppents párat a támadódra, a vadrózsaszálkát pedig mélyen a bőre alá kell bökni - adta az utasítást. Barátom elvette az apró segédeszközöket.
- Köszönöm - motyogta, s utoljára hozzám lépett. - Nyugi, tudok magamra vigyázni - s megölelt.
- Remélem is! - Néztem, amint távolodik, s eltűnik a domboldal lejtőjén, a völgy szíve felé tartva. Miközben elindultunk, valami befészkelte magát a fejembe. Mire való a fiola és a két tüske? Miért gondolja Giselle, hogy Rolf én Gina nappal fedezékbe vonul, s miért éjjel támadnának? Miért...? Mialatt mentünk, egyre biztosabb lettem valamiben. - Csak még azt nem tudtam, féljek-e tőle, vagy bízza benne?

Attila távozása óta egyre nyugtalanabbá váltam. Gyakran hátranéztem, igaz tudtam, hogy attól még nem fogom látni. Mindannyiszor halkan átkoztam magam. Hogy lehettem ekkora idióta, hogy képes voltam idejönni? Ha én nem megyek bele, akkor most nem kerülünk ide. No nem éppen jelen útitársaimmal volt gondom, ugyan! Végül is kit zavar, ha az éj közepén egy több, mint 200 éve halott hercegnővel mászkál, egy majdnem önkívületben lévő pasas táraságában? Engem aztán nem. Csak a körülmények aggasztottak. Mellesleg Giselle még mindig ne árulta el, hová sietünk. És ha odaérünk, mit fogunk tenni, ha még azt sem tudjuk, mi vár ránk?! Megannyi válaszra váró kérdés kavargott bennem, és úgy sejtettem, többségükre a hercegnő hivatott felelni.
- Giselle! - Fújtattam kimerülten. - Áruld el végre, hová viszel minket - a lány lesütötte a szemét.
- Mindent elmondok, ha eljön az ideje. Nem ez az egyetlen, amit még nem tudsz. Sajnos mindent ti sem tudtatok kideríteni a családomról...
- Ha azt akarod, hogy továbbra is bízzak benned, el kell mondanod, amit fontosnak tartasz. Máskülönben nem értem, miért szöktettél meg bennünket!!! - Hatalmasat sóhajtva a sötéten csillogó égre bámult, mintha onnét várna segítséget.
- A rituálé előtt...Rolf milyen tárgyat használt? Mivel tudott visszahozni minket, a véreteken kívül? - Szólta aztán.
- Egy...csont volt. Hegyes csontdarab - emlékeztem. A hercegnő csinos arcán árnyék suhant át. Éreztem, hogy ez jelent valamit. - Az baj? - Mire borúsan megvonta a vállát.
- Elég gondot okozhat, ha jók sejtéseim. Csak egy helyről hozhatta, mégpedig a temetőből! - A mondatra elakadt a lélegzetem.
- Tessék?! A te... na ne! Ugye nem? Csak nem akarsz a...? - Hűltem el. Giselle értetlenül felhúzta a szemöldökét.
- Attól tartok, de. Meg kell bizonyosodnunk róla, jóra gondolok-e. Sok minden érthetőbb lesz ezáltal. Nem mindegy, miféle csont volt az - oktatott ki. - Le kell mennünk a családi sírkamrába - Nem láttam értelmét vitatkozni. Ő volt az, aki fel tudta mérni a helyzetet... hát persze...

A rozsdamarta, éjsötét vaskapu, melyet két, cifrán faragott kőoszlop fogott közre, gőgösen magasodott fölénk. Súlyos kilincse egy finoman megmunkált oroszlán szájából nyúlt ki. A kapu mögött kikavicsozott út vitt tovább, míg kétoldalt sírok, kisebb sírkertek, korabeli urnák állítottak emléket az örök nyugalomra tért nemeseknek. Több, mint félórás kutatás után megtaláltuk a Meerbach temetőt. Az egészen apró sírhalmoktól kezdve, mindenféle méretű nyughely előfordult. Giselle zaj nélkül benyitott, s miután Rudolfot is bevonszoltuk, gondosan becsukta a kaput. Jól láthatóan nem ugráltam örömömben a hely láttán, de nem szóltam egy szót sem.
- Merre tovább? - Suttogtam. A hercegnő a temetőt fürkészte. Beható tekintetével mintha átlátta volna a sötétet.
- Egyelőre csak előre - mondta, s intett, hogy induljunk. Elsétáltunk a durva kősírok között. Lopva rápillantottam néha egy-egy kőemlékre. A még kivehető évszámok között 1400'-as évekbeli darabot is találtam. Némely részen, melyet nem ápoltak gondosan, elburjánzott az aljnövényzet, s különféle bokrok, fák emelkedtek ki a földből, félelmetes árnyékot vetve elénk. Giselle beterelt a sírok közé. Elhaladtunk egy vaskos gesztenyefa mellett.
- Ne félj, közel járunk - mondta. A herceg feljajdult. Úgy tűnt végre kezdi felfogni, mi zajlik körülötte. Futólag rápillantottam. Nagyokat pislogott maga elé, s hol rám, hol Giselle-re tévedt a tekintete. Megkönnyebbülten rámosolyogtam. További sírhelyek közé érkeztünk meg. Arcukat kezükbe temető, vagy épp imádkozó kőangyalok díszlettek egyes helyeken. Giselle egy mozdulattal magával húzott.
- Megérkeztünk, gyere- szólt gyorsan. Csak ekkor vettem észre a tőlünk nem is olyan messze lévő, fekete sírboltot. Nagyobb részét befedte a felfelé kúszó borostyán. Szélesre és magasra építették. Homlokzata díszes háromszöget mintázott, a felvésett névvel: EDELSBURG. Ezek szerint Ginát is ide helyezték halála után. Érdekes... Néhány lépcsőfok vitt fel az üveges ajtóig. Bentről fények szűrődtek ki, jelezvén, hogy nemrég járt itt valaki. A hercegnő lenyomta a kilincset. Ezalatt lelkiekben felkészültem a legrosszabbra. Tudtam, mit rejt egy efféle sírbolt. S amint megtettük bent az első pár lépést, gyanúm beigazolódott. Első látásra egy hatalmas, ókori templomra emlékeztetett, aminek oszlopok tartották meg a belső felét. Mindegyik mellett háromágú vasgyertyatartó állt. A falakra merőlegesen méternyi magas kőasztalok pihentek. S azokon, halotti lepel alatt a több száz éve álomba szenderült Meerbach-Edelsburg leszármazottak. Kezdeti viszolygásom már a gyomromban éreztem. Nem csak a látvány, hanem a levegőben terjengő, állott, lebomlott testek szaga, s maga a tudat, hogy velük vagyok összezárva, is taszított. Rudolfot gyengéden a falhoz ültettük. Giselle alaposan végigkémlelte a helyiséget.
- Maradj vele. Megkeresem Ginát - mutatott a hercegre. A hercegnő végigjárta a csarnokot, emlékek után kutatva. - Félelmetes - mondta. - Így csak egyszer láttam ezt a helyet...mikor idehoztuk a testvérem.
- Ha valahol ti is köztük vagytok, akkor mégis hogyan tudunk hozzátok érni? Hogyan tudtok testet ölteni? - Tűnődtem hangosan. Ez eddig fel sem vetődött bennem.
- Amit belőlem látsz, az a lelkem. Érinthetsz, megfoghatsz, de az nem a hús-vér test. Rolf és Gina is ugyanígy képes az élők között mozogni. Azonban ez átmeneti állapot. Ha nem szereznek maguknak testet, ami fölött véglegesen uralkodhatnak, rövid időn belül vissza kell térniük a holtak birodalmába...és nekem is.
- Újra meg kell szállniuk valakit?
- Igen.
- De hát, Gina sem tudta megtartani az irányítást a magyar lány fölött. Ő maga monda, hogy a lelke fellázadt - méltatlankodtam. Giselle egy hosszú percig csak bámult rám. Idegesen fészkelődött, mint aki döntésképtelen. Hallgatásunkat halk, túlvilági hörgés törte meg. Rudolf köhögve kapkodott levegőért. A kezem után nyúlt, s szájával értelmetlen szavakat formált. Rémülten leguggoltam hozzá, és letöröltem homlokáról a hideg verítéket.
- Mondani akar valamit - sandítottam a hercegnőre, aki rögtön mellettünk termett.
- Nézz rám, Rudolf. Mit akarsz mondani? - Maga felé fordította a férfi fejét. Amaz megmarkolta a lány kézfejét, és közel hajolt hozzá.
- Test...kell nekik...Dorine...vér és a...méreg...és a fiú...is. A méreg...a mérget akarja...használni - zihálta hevesen. Minden kiejtett szava maga volt a fájdalom. - Giselle segíts...ne engedd! - Fáradtan megérintette a hercegnő kétségbeesett arcát. - Mondd el...muszáj - majd szapora levegővételek közepett Giselle vállára hanyatlott a feje. A lány hálásan megdörzsölte Rudolf hátát.
- Köszönöm - duruzsolta. Ezután tekintetét belefúrta az enyémbe. - Mindent értek - ezzel egyedül volt.
- Tehát? Milyen vér? És miért? Mit kell elmondanod?- Számonkérésem csak most vette kezdetét. Semmit sem értettem, és összezavartak a herceg kusza szavai. Úgy döntöttem, ezután nem hagyom magam. Giselle vagy bevall mindent, vagy én szedem ki belőle. - Honnét tudja Rudolf, hogy mit akarnak?
- Egész egyszerű - vonta meg a vállát. - Rolf megszállta, de közben tudatánál volt, és így tud mindent... Figyelj, elmondom, amit tudnod kell, de ígérd meg, hogy nem teszel semmi ostobaságot. Nem ítélkezel! Nem akarlak megijeszteni, de hidd el, ez már nem játék! - Figyelmeztetett. Komolyan figyeltem.
- Rendben. Mondd! - Összeszedte a gondolatait. Cseppnyi kételkedést éreztem felőle, de Rudolf erőtlen biccentése megoldotta a nyelvét.
- Hallanod kell a családi vérvonalról. Azzal kezdődött minden, s a miatt kellett átélned azokat...a szörnyűségeket. A családunk egészen átlagos volt, míg frigy által nem kerültünk véri kapcsolatba a Báthoryakkal. Az ő leszármazottjuk volt az a bizonyos Báthory Erzsébet, akit később vámpírizmussal vádoltak, s ítéltek el - a gyanú felsikoltott bennem! Lehetséges lenne, hogy Giselle...?
- Több száz szűz vérének kiontásáért kellett felelnie. Ez, a vérhez való szenvedélyes kötődés sajnos ránk is átöröklődött. Nem lételemként szolgált, hanem sokkal rosszabb! Fajtánk kedvtelésből ontotta ki, és ízlelte meg! - A szívem kalapálni kezdett, mindemellett arcom undorodó grimaszba torzult. Végig gyanítottam! A rituálé! A Noszlopy kastélyban történtek, az Attilának adott "fegyverek", és a határozott meggyőződés az éjszakai támadásról! Minden összevágott! Ám a hercegnő még nem fejezte be...
- Igen, most már biztos sejted, mik vagyunk...de én nem...én soha nem éltem vele! Mindig is megvetettem. Gina persze rajongott az adottságaiért, és belevitte Rolfot is - szomorodott el. - Érted már? - Szótlanul bólintottam. - Van más is, amit el kell mondanom. Ez még önmagában semmi... Nem egyszerű vámpírok vagyunk: Lélekvámpírok. A testünk meghal, de a lelkünk csak elalszik. Ahhoz, hogy élni tudjunk megint, meg kell szállnunk egy embert. Előtte pedig vérét kell vennünk az áldozatnak, máskülönben Gina hibájába esünk. Ezután teljesen uralható a test. Amíg ez nem történik meg, sebezhetőek vagyunk, de ha birtoklunk valakit, akkor nem használ ellenünk se karó, se szenteltvíz...semmi! Rudolf szerint te és Attila kelletek nekik, hogy rajtatok végezzék el ezt az utolsó, végérvényes szertartás!

..kicsit hosszú, de ha már ezt olvasod, ügyes vagy :)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) A Locsoló(k)nak... című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A Locsoló(k)nak... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Nagypénteken című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odafent című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Nagypénteken című alkotáshoz

Etelvaria bejegyzést írt a(z) Mogorva motoros című alkotáshoz

Etelvaria alkotást töltött fel A pizzafutár címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Hiába minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Végkép(p) című alkotáshoz

Daniel alkotást töltött fel Bátya úr tündöklése címmel a várólistára

oroszlán alkotást töltött fel Hiába minden címmel

Finta Kata bejegyzést írt a(z) V á r t a l a k című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)