Újra eljött sajnos az idő, amikor le kell írnom az érzéseim. Ki kell írnom magamból a fájdalmam, mely nem biztosíték arra, hogy szűnni fog......megpróbálom.
Közel két évvel ezelőtt változtattam az életemen. Világot indultam látni, kipróbálni magam, kicsit kibújni azon felelősség alól, mely egy súlyosan beteg ember gondozása a hozzá tarozókra hárít. Amióta Apa elment ápoltalak, nem kevés olyan helyzettel szembe találva magam, melyek erőt és döntést igényeltek tőlem. Húszas éveiben az ember talán még túl bohó ahhoz, hogy száz százalékig helyt tudjon állni. Akkor már nagybeteg voltál......közel húsz éve volt kéretlen társad a Parkinson-kór. Nem tudtuk másképp megoldani ápolásod kint létem, csak úgy, hogy gondozóházba kerültél. Ők úgy hiszem minden tőlük telhetőt megtettek érted, ennek ellenére az idő előre haladtával ágyban fekvő beteg lettél. Én bár távol voltam tőled, mégsem múlt el úgy hét, hogy ne hívtalak volna fel. Legutoljára novemberben voltam otthon, s látni az örömöt az arcodon, hogy otthon vagy sokat adott nekem. Vissza kellett jönnöm. Épp egy karácsonyi előadás részese voltam, miközben haza telefonáltam...mondták: hívják hozzád az ügyeletet. Kérdeztem mi a baj? Mellkasi fájdalom. Az előadás alatt se hagyott nyugodni a gondolat, mi lehet veled? Majd megtudtam, hogy általános gyengeség miatt bent tartanak. Kaptál sok infúziót, meg gyógyszereket és bár pontosan nem emlékszem mikor, de visszakerültél a gondozóházba. Ez volt életem első olyan karácsonya, mikor nem mondhattam neked Boldog Karácsonyt Édesanya. Eltelt egy-két hónap úgy, hogy bár panaszkodtál általános gyengeségre, s hangod sem nagyon volt, pontosabban lett volna, de a kór magával ragadta akkor már. (a betegség előre haladtával minden létező izom görcsöktől szenved) Egy kedden próbáltalak hívni, nem válaszoltál a hívásomra. Így hívtam a gondozóházat. Mondták nekem, hogy újra kórházban vagy. Az egy külön történet lehetne, hogy miként leltem a nyomodra, mert a kórházban senki nem tudott rólad semmit. Hívtam Csabit is, kérdeztem tőle: miért nem szólt? Azt felelte: nem akartalak idegesíteni, nincs olyan rossz állapotban Anya. Hittem neki. Papának sem szóltunk jó ideig. Sokszor beszéltem orvosaiddal, akik azt vázolták fel előttem, hogy tekintve sokat fekszel elkerülhetetlen, hogy ne keletkezzenek előbb-utóbb felfekvések a testeden. Keletkeztek.
Ez nem kell, hogy feltétlenül azt jelentse a betegnek meg kell halnia, de lehetnek szövődmények. Vérmérgezés.....
Az orvos az első időkben, még bíztatott. Egyszerűen nem beszéltem többet akkor a kórházzal, mikor tudtam, hogy orvos még bent lehet....féltem.
Akkor már körvonalazódott bennem a gondolat, nincs mese, hazamegyek. Még felhívtam a kórházat, nővérrel beszéltem ki átadott egy üzenetet a főorvostól: az Édesanyja kéri, jöjjön haza, látni szeretné. Talán el szeretne búcsúzni......ugye, a szavaknak milyen súlya van?
Még aznap lefoglaltam a jegyet haza. Pénteken hajnalban indult a gépem.
A reptéren Gábor várt.(egy barát kit nem régről ismerek és ki az első perctől Testvérnek szólít.) Avval fogadott, hogy Testvér te remegsz. Észrevette. Én meg meghallottam: Testvér.....új értelmet, kapott ez a szó számomra.(köszönöm Testvér) Hazavitt. Feljött egy kávéra, majd sietett tova párjáért, Anikóért. Én ettem néhány falatot Keresztanyunál, majd elindultam a kórházba. Először rossz kórterembe mentem be, s volt ott egy hölgy, akiről azt hittem Te vagy. Sokkoló érzés volt látni a gyomorszonda kilógó részét, a kórház és a betegek állapotát. Majd megtaláltam a jó kórtermet.
Második sokk.
Neked is volt szondád, nagyon hamar letettem arról, hogy az általam hozott általad annyira szeretett pogácsát oda adjam neked. Törékeny testeden megannyi kötés, kis kezeden a beszúrt infúziók nyoma, lilás sebhelyei és duzzanatai. Úgy tűnt alszol.
Majd felébredtél, s tudtad, ki vagyok...hogyne tudtad volna, hisz nem beteg voltál, nem bolond. Mosolyogtál rám, majd visszaaludtál. Én simogattam kezed, de inkább csak néztelek és zakatoltam. Féltem, így nem is maradtam soká.......nem tudtam maradni. Hazafele, vettem egy kétdecis konyakot és sört. Nem lennél rám büszke, én sem voltam magamra de a konyakot azt hiszem alkoholistákat megszégyenítő gyorsasággal ittam meg.
Tudom nem megoldás, de abban a delériumos állapotomban legalább nem gondolkodtam.
Megfogalmazódott bennem egy gondolat a szívemből és az eszemből: lélekben elengedtelek.....a többi rajtad múlik.
Sírtam.
Az elkövetkező néhány napban is rendre bejártam hozzád, soká mégsem maradtam el, minden alkalommal megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajtam.
Vittem Neked kubut, a kedvenc italod.......hátha tudok veled itatni egy kicsit, hogy még utoljára érezhesd a szádban az ízét.......felébredtél, végigmértél a szemeddel és tudtam, el akarod raktározni az arcom.....odaátra, ha majd a hídra kell lépj. Nem volt hangod mégis amikor megkérdezted tőled, hogy szeretsz-e és kértem tőled pislants egyet, ha igen....Te hangok nélkül kimondtad, elsuttogtad. Leolvastam a szádról. Majd ittál két kortyot a kedvencedből.(Nekem)
Vasárnap Papával az Édesapáddal bent voltunk nálad. Tudtam orvosod is akkor ügyel. Kerestem Őt és mikor megtaláltam, mondtam neki, nem vagyok se, vak se bolond, tisztán látok, de még bízom........erre Ő: már ne tegye. Néhány nap, talán egy hét és nem leszel velünk.
Papát lekísértem a buszmegállóba, majd vissza hozzád. Majd ugyan az a félelem győzött le...mennem kellett. Nem vagyok hívő, mégis templomba akartam menni, beszélni egy atyával......zárva volt. Hétfőn is Nálad voltam, aznap nem voltál olyan nyugodt álmodban, mint annak előtte, kétszer éreztem azt, most hagysz itt......nem tetted. Belém hasított a felismerés, a tudatalattim, aznap elmész....megpihensz. Indulnom kellett, a nővérek kérdezték szeretnék-e egy nyugtatót, azt feleltem nem köszönöm, tiszta fej és tiszta tudat kell. Hazafele sikerült Bertalan atyával beszélnem, kértem mondjon egy imát értünk, érted. Majd átmentem Gabiékhoz, megetetett és beszélgettünk.....jó szavakat kaptam....megértést. Majd Mártustól érkezett sms, érdeklődött hogylétünk felől.....időm már nem volt válaszolni.....Csaba hívott. Hívták a kórházból.....megpihentél. Mondtam Gabiéknak mi történt....kérdezték nyugtató.......nem köszönöm...csak menni akarok. Gabi hazavitt. Sokáig beszélgettünk, ott volt Dani is. Talán így jó. Átmentem Keresztanyuékhoz, már nem bírtam sírni. Belül sírtam könnyek nélkül. Még este sok embert azok közül kik ismertek és szerettek értesítettünk. Kedd reggel Csabival elkezdtük intézni a hivatalos dolgokat, majd Papához mentem. A dolgok oroszlánrésze így is Csabira maradt. Szerdán utaztam vissza otthonról, haza.......jobb volt belevetnem magam a munkába.....fájnak a gondolatok.....az újra és újra lejátszódó képek. Tudom, Te mindig óvtál minket, s ezután is vigyázó szemed rajtunk. Már Édesapával együtt fentről, az angyalok közül vezettek minket a helyes úton tovább.

ÉDESANYA: MÍG ÉLÜNK, NEM FELEDÜNK, HIÁNYOD LEÍRHATATLAN.

"Pihenj, te drága szív,
már megszűntél dobogni.
Szerető jóságod nem tudjuk feledni,
Mert elfelejteni Téged soha nem lehet.
Csak meg kell tanulnunkEzután élni. NÉLKÜLED!"


Ezúton szeretném mindenkinek megköszönni az értem, értünk tetteket, azt, hogy mellettünk álltak, álltatok a bajban. Köszönet tehát: Nagyapának, Csabinak, Keresztanyunak, Kereszttestvéreimnek, Timinek, V.Janinak, P.Janinak Ildinek,, Gabinak és családjának, Mártinak, Testvérnek és Anikónak, Lilikének, a Gondozóház dolgozóinak, T-né Csöpinek......és mindenkinek aki fájdalmunkban osztozik.

IN MEMORIAM I-NÉ N.M.(1939.06.08-2008.02.18.)