A Rába partján egy idős pár állt. Összebújva, a késői őszi széltől tépett fák alatt. Az eget szürke felhők takarták, s néha egy-egy esőcsepp találkozott a levegőben kavargó elszáradt levelekkel.
A pár a folyót nézte. Ők még látták az öreg Rábát, mély és tiszta vizével, és emlékeztek a régi nyarakra, mikor a forró napokon nyugodtan mártózhattak a folyóban.
És ma: állnak a parton, és nézik a koszos vizet, amely fele akkora, mint hajdanán, s felszínén sárga habfoltok úsznak. Nézik az elkínzott folyót, ahogy lassan vánszorog Győr felé, hogy a Mosoni-Dunába ürítse minden mocskát.
- Már a folyó sem a régi.
A férfi mondta ezt. Inkább magának, mint feleségének, de a hangjában érződő keserűség és bánat mindenhez szólt. A megfeneklett stégnek a víznél, a kopasz fáknak a parton, a vijjogó sirályoknak a levegőben és az erőtlen napnak, valahol fenn, a felhők mögött.
- Jaj, Papa, hát már megint ilyeneken emészted magad?
- Megint? Mindig. Mindenhol csak a rombolás, a pusztítás. Szégyen, hogy mi lett ebből a világból.
- Ha szégyen, hát a mi szégyenünk is - mondta szelíden az asszony. Ő tudta, hogy férjét úgysem tudja meggyőzni. Túl sokszor rágták már át magukat ezen a vitán.
- Szégyen... Az egyetlen szégyenem, hogy rengeteg jót hagytam elpusztulni, amit kínkeserves munkával felépítettünk. A saját két kezünkkel - az utolsó szavaknál ökölbe szorult a balja.
- Jó? Ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Talán te? Vagy én? - a nő a fejét csóválta. - Nem, Papa! Azt hiszem, mindig is így volt ez. Jönnek az újak, a fiatalok, a gyerekeink, és felépítenek majd egy másik világot. Olyat, ami nekik tetszik, amilyet ők akarnak. Bízzunk benne, hogy sikerrel járnak. Igen, így volt ez mindig. A romokon mindig valami új, valami érték születik.
- Én már semmi értéket nem látok ebben a világban - morogta a férfi. Ráncos arca megkeményedett, ahogy a lepusztult folyómedren végignézett. Hallgattak egy ideig, majd a nő szólalt meg halkan
- Látod a folyó medrét? - kérdezte.
- Túl koszos a víz...
- Pedig ott van. Nem látjuk, de ott van. És mindegy, hogy a víz lassan hömpölyög, vagy vad hullámokat kavar felszínén egy vihar. A meder és a víz folyása örök és folytonos. Az élet is ilyen.
- Örök élet? - horkant fel gúnyosan a férfi.
- Az élet körforgása, az az örök.
Megint csak hallgatnak.
- De ezek a mai fiatalok... - kezdte volna a férfi.
- Nézd csak a vizet. Milyen nyugodt, milyen méltóságteljes, ahogy itt folyik. És ugyanez a víz nem sokkal ezelőtt még szikláról sziklára ugrált valahol a hegyekben, vadul, zabolátlanul.
- De...
- Nincs több de, Papa! Fogadd el, hogy a napok telnek, hogy a víz folyik, hogy a világ változik.
A túlparton egy fiatal pár tűnt fel. Nevetve, jókedvűen, egymás karjaiban. A nő arca felderült:
- Na látod! A szerelem már régen is ilyen volt. Mintha magunkat látnám évtizedekkel ezelőtt.
- Azért én sose fogdostalak így...
Elmosolyodnak. Sokáig állnak így. Egymásba karolva, a folyót nézve. Végül a férfi szólal meg:
- Nem tudsz meggyőzni.
- Nem is akarlak, Papa! Nem is akarlak...