A Himnusz szavait harsogva énekelve egy-egy nemzeti ünnep alkalmával mindig mocorogni kezd bennem az együvé tartozás, a nemzeti öntudat szellemiségének csodás varázsa. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok csiklandozták torkomat és hatoltak a lelkembe az elmúlt hét péntekén is. Úgy éreztem iskolánk ünnepi műsora közben, hogy odakint a templom falain túl a széttört világ tipródik, idebent azonban az ablakokon átszűrődő fény árnyékában egy darab béke és szabadság honol, mely köszönhető jelentős részben az 1848-as szabadságharc rab-bajnokainak. Minél többet magamba akartam szívni abból a fényből, ami a szószék előtt elhelyezkedő monumentális díszlet jelentőségéből áradt. Akarva-akaratlanul a műsor rádöbbentett e jelen kor és az ama dicsőséges idő között tátongó űr vagy éppenséggel szakadékra, amely áthidalhatatlan és betölthetetlen.
A múlt csillag-volta és napjaink sivársága, erkölcsi romlottsága és az összetartás jelenlétét bizonyító milliméternyi-halovány sugár hiánya; azaz mindkét, a dicső és fénytelen történelmi korszak is nemzeti színeink zászlaja alá tartozik, ahogy ezt a díszlet is tökéletesen szemlélteti. 160 évvel ezelőtt "föltámadott a tenger". Annak a nemzetnek a hullámai törtek az ég felé s vágytak egy szebb, igazabb és boldogabb jövőbe, akinek volt kereszténység-szelidítő Szent István királya, igazságos Mátyása, világrangú Balassija, reformszerető Széchenyije, Kölcseyje és számos olyan nagy embere, akik jelentős dolgokat tettek a hazáért.
Mint eddigi ismereteinkből tudjuk az egyes szám piros színe az erőt jelképezi, a több mint másfél évszázaddal ezelőtti magyarság erejét, tenni akarását, és vér nélküli győzelmét. A hatos szám fehér színe hűséget jelent. Mivel ez éppen középen helyezkedik el, arra a következtetésre juthatunk, hogy a 48-as események után minden évben hűséggel emlékeztünk meg. A két számban újabb mondanivalót is fellelhetünk. Az "egy kor" kétféle értelme és arany színe mutatja 1848 dicsőséges mivoltát. Az utolsó számjegy, a nulla zöld színe reménységet jelent s a belsejében gyászjelentésben hordozza a "ma" szót. "Ma nem tördel bilincset s börtönajtót lelkes tömeg" - hangzanak Juhász Gyula szavai, s talán éppen ebben rejlik a ma legnagyobb bűne is, amiért csak feketében jelenhet meg ez a szó. Csak szétszórva lobban fel egy-egy tüzecske, amely néhol még felháborodást is szít, s nem elég a nemzet újbóli felemelkedéséhez. Mindannyian érezzük, valami több kell! Több, a hétköznapi jaj-szavaknál, több, a csendes beletörődésnél és éterbe küldött hamis biztatásoknál! Nemzeti egységre van szüksége Magyarországnak, ami a nép hangjában rejlik. Hatalmas igazságot hordoz Petőfi megfogalmazása: "Azért nem győzött eddig is e hon, mert nem volt egy akaraton".
Fekete kokárdákkal tűzdelt 2008 áll szemben 1848 táblájának a francia forradalomból átvett magyar színekben pompázó kokárdáival. Ahhoz, hogy a jósolt sötét jövőnk ne teljesedjék be, a kicsi tüzeknek egy nagy lánggá kell összeállniuk, s mindazt, mi rossz és romlott ebben az országban elégetniük és új, friss jövő építésébe kezdeni! Magyarország ilyen súlyos mélységből való felemelkedéséhez mindannyiunkra szükség van. Rád és rám. Az utcán sétálókra, a fiatalokra a nyugdíjas idősekre és a szárnyaikat bontogató gyermekekre egyaránt. Hiszen mi mindannyian alkotjuk közösen ezt a népet.
A bajban pedig bátran merítsünk erőt a múltbeli nagy tettekből, s vigyük véghez, amit a haza és szívünk megkövetel. Végezetül, hadd zárjam soraimat Reményik Sándor gondolatával: "Ameddig piros lesz a vér, ameddig fehér lesz a hó, amíg zöldell a rét füve, lesz jel eszünkbe juttató".