HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-03-25

Havasi gyopár 66.

5.



János órája megállt, nem tudták mennyi az idő. Azt azért sejtették, hogy éjfél már elmúlt, hallották a falusi templom harangját jóval korábban, ahogy elütötte a tizenkettőt. A teherautó nem volt ott a Kis Matróz előtt, és a társaságból sem láttak senkit. A kikötő környéke kihalt volt, az ostornyeles lámpák az oszlopok tetején körben, pókhálós, csalóka fényt árasztottak.
-Te, ezek elmentek, -mondta Karolina vidáman, és egyúttal összeborzongva.
-Fázom. Mit csináljunk most?
János lekapta válláról a panyókára vetett pulóvert és a lány vállára terítette. Keze közben hozzáért Karolina meztelen bőréhez, ez volt az első érintés azóta, hogy a táncparketten a táncot abbahagyták.
-Nem tudom. De tudom. Induljunk el. Valahogy csak haza kell jutnunk. Bírod a gyaloglást?
-Naná, hogy bírom! -vágott vissza hősködve Karolina. -Legalább kimelegszünk. Hány kilométerre vagyunk, mit gondolsz?
-Húsz? Huszonöt?
-Csak nem? Jézusom! Reggel lesz, mire Pusztaszemesre érünk.
Elindultak, szaporán szedték a lábukat. A vasúti átjáróban le volt eresztve a sorompó. Tehervonat dübörgött el előttük, szele kátrányízű porfelhőt röpített szét a pályatest két oldalán. Átkeltek a síneken, cipőjük ütemesen kopogott az aszfalt kövén. Amikor már átértek János váratlanul így szólt Karolinához:
-Nem messze van innen az a hely, ahol József Attila a vonat elé vetette magát. Tudtad, hogy itt halt meg?
A lány megtorpant, és János arcába nézett. -Komolyan mondod?
-Halál komolyan.
-Honnan tudod hol volt?
-Tudom, mert olvastam valahol, hogy ettől az átjárótól ötven-száz méterre történt, a község határában.
-Menjünk oda, nézzük meg!
Szemerédi csodálkozva pillantott Karolinára, komolyan gondolja-e, a lány, hogy az éjszaka kellős közepén, amikor sietős lenne a táborba visszatérni, ilyen kitérőt akar tenni.
-Menjünk oda! -mondta Karolina. -Kérlek!
Elindultak a sínek között, János ment elől, Karolina mögötte. János keresett valami jelet, ami megmutatná, hol történt a tragédia. Maga sem tudta, mit kell keresnie, de ösztönei azt súgták, lesz ott valami, amiről felismeri. Jókora utat megtettek talpfáról talpfára lépdelve, fejüket leszegve. Nem ötvenet, hanem legalább négyszer ötvenet, vagy négyszer százat. Egyszer csak megállt egy helyen és azt mondta:
-Valahol itt történt.
-Miből gondolod? -kérdezte Karolina. Hátulról beleütközött Jánosba, s megbotolván valami zúzalék-kő darabon, hogy el ne essen, megkapta János vállát és belecsimpaszkodott.
Ez volt a második érintés közöttük, amióta a táncot a Vigadóban abbahagyták. Szemerédi később mindkét érintésre nagyon világosan emlékezett.
Vadmacska aztán gyorsan el is eresztette azt a vállat és egy kurta, zavart "boccs"-al hátralépett.
-Nem tudom, hogy honnan tudom, -mormolta János. -Megérzés. Várj csak egy pillanatra! -tette hozzá, és körbe kémlelt a töltés oldalában.
A fiú keresgélt, jobbra-balra nézett, aztán oldalra mutatott, le a sínek mellé, és ime, megpillantották azt, amiért odamentek. A jelzőkő apró halmán kicsi koszorú sötétlett, rajta tenyérnyi széles szalag. Oda guggoltak elé, megpróbálták elolvasni az írást, ám olyan sötét volt, hogy nem tudták kisilabizálni.

"Nincsen apám sem anyám
se Istenem se hazám
se bölcsőm se szemfedőm
se csókom se szeretőm"

-idézte halkan, majdnem suttogva Szemerédi János, és Kassai Karolina a Radnóti ecloga egy sorával válaszolt:
"Nem menekült el a drága Attila sem, csak nemet intett folyton a rendre, s ki sajnálja mondd, hogy így belepusztult?"
Hallgattak. Csend volt, csak a tücskök ciripeltek veszettül.
-Itt van eltemetve a községi temetőben, az országúton túl, -jegyezte meg hosszú hallgatást követően Szemerédi. -Egyszer, még ittlétünk alatt elmehetnénk oda, és megnézhetnénk.
-Benne vagyok, -suttogta megrendülten Karolina. -Egyszer eljövünk Zitával és Csebával, meg a többiekkel, akik akarnak jönni, és megnézzük a sírt.

Visszafordultak, visszamentek az átjáróhoz. Átkeltek a kereszteződésen, elhagyták a DISZ ifjúsági táborának ormótlan kocka-épületeit. Beszélgettek ahogy mentek, mindenféle apró dolog az eszükbe jutott, hol János kapott bele a Karolina által kimondott szóba, hol pedig Karolina vágott nevetve János félszavába.
A falu kacskaringós főutcája kihalt, és sötét volt, két oldalt, az utat határoló vizesárkok mellett fehértörzsű óriás-platánok álltak, lombkoronájuk beárnyékolta a tiszta, csillagos eget. A kertekben, udvarokban amerre elhaladtak vadul ugattak a kutyák, de senki nem ébredt fel, senki nem nyitott rájuk ablakot, kaput, ki jár ott az éjszaka sötétjében? Jó sokat mentek már előre az enyhén emelkedő utca közepén, amikor az egyik kanyar után megpillantották balkéz felől a község templomát. Nem túl nagy, egyhajós épület volt, fehér fala, cikornyás tornya vastagon, szilárdan meredt az ég felé.
-Lejöhetnénk a jövő vasárnap misére, -mutatott rá a templom holdfényben világító tömbjére Karolina, s szemeit Jánosra vetette, mit szól hozzá János, s János a szemektől elbűvölten, megbabonázva gondolkodás nélkül válaszolt:
-Igen, persze, hogyne.
-És akkor megtanítalak majd imádkozni.
Mintha icipicikét csúfondáros lett volna Karolina hangja, ám a fiú nem hallotta ki belőle a csúfondárosságot, vagy csak úgy tett, mintha nem hallotta volna ki, s nyomban visszaigazolta a lány szavát:
-Az, jó lesz, mert én már elfelejtettem az imákat, amelyeket gyermekkoromban a nagyanyámtól hallottam.

Kiértek az országúthoz és ráfordultak. Remélték, megtalálják a leágazást, a földutat, ami Teleki felé vezet, és így is történt, János, aki jól tudott tájékozódni /nem úgy, mint Joe Kaposi, e könyv írója/, egyszerre csak belebökött a sötétbe, "ott van, ni" és tényleg ott volt az utolsó ház mögött balra a földút.
Menetek, erős tempóban gyalogoltak a földúton. A Hold, a csillagok kékes fénnyel ragyogtak felettük.
Jócskán bévül voltak már a Dombvidékben, de a szó nem fogyott el ajkaikról. Előkerült újra az emberi kapcsolatok témája, János feszegette-e, vagy Karolina találta ki, ha kérdezték volna később tőlük, biztos nem tudták volna megmondani.

-Miért van az, hogy egy-egy barátság néha olyan nehezen, annyi félreértés, kétely, vargabetű után tud csak kibontakozni, -tette fel a kérdést a fiú. -Itt van például a Cseba és a Zita esete, bocs, hogy megint ezt hozom fel. Egyik pillanatban úgy tűnik, hogy jóban vannak, minden rendben van köztük, aztán meg azt látja az ember, hogy szinte szóba sem állnak egymással. Ma is például. Láttad, a hajón mi történt? Zita lefeküdt a hajóágyra, és amikor a Cseba mellé ült, egyszerűen lerúgta maga mellől. Szegény Cseba, ha, ha, ha!
-Nem mellé ült, hanem mellé feküdt, -helyesbített Vadmacska. -Az, nagy, nagy különbség ám. Nem mindegy, hogy odaül, vagy odafekszik, annyi ember előtt. Ha például én feküdtem volna le, és a Tószegi odavetődik mellém, úgy, ahogy a te barátod odavetődött Zita mellé, nyugi bele, én is ugyanezt tettem volna.
János nem merte megkérdezni, hogy: "és akkor mit tettél volna, ha én fekszem le melléd?" -ehelyett ezt kérdezte: -Mondd csak, hogy vagy te Tószegivel? Mi van köztetek?
Karolina megállt, megállt János is. Nagyon közel álltak egymáshoz, néhány centi lehetett csak a távolság. Majdnem megérintették egymást, annyira közel voltak.
-Mi lenne? Semmi, nincs. Roland csak egy jópofa fickó. Szeretek vele dumcsizni. Halálira mókás tag. Ennyi, és nem több.
Szemerédi János borzalmasan nagy zavarban volt, egyik lábáról a másikra nehezedett.
-De jó, hogy ezt mondod! -De nagy kő esett le a szívemről. Azt hittem...azt hittem...
-Mit?
-Azt, hogy,... mindegy, nem érdekes. Pfű de melegem van. Nagyon gyorsan jöttünk. Szóval csak oda akartam kilyukadni, az előbb, hogy a barátságok gyakran elég rögös úton járnak, és hogy...
Elakadt, nem tudta folytatni. Álltak egymással szemben, a Hold fénye ezüst-köntösbe öltöztette őket. Karolina feje búbján megcsillant a kő, a hajpánt közepén.
-Megyünk akkor? -kérdezte a lány, egy végtelenül hossszúra nyúlt pillanat után rebbenő sóhajjal.
-Mehetünk, -mormolta Szemerédi János. -Igen, induljunk tovább, sok még az út, ami előttünk áll.
Gyalogoltak tovább, mentek a kanyargós földúton a Dombság délnyugati peremén. Most már a látrányi határban jártak, de persze nekik fogalmuk sem volt róla, hogy ott járnak, arról se, az-e a jó út, amelyiken mennek? A levegő lehűlt és kristály-tiszta lett. Az egész táj ezüst fényben fürdött, mintha Andersen-elképzelte ezüst-országában jártak volna.
-A félelmeink miatt van, -mondta Karolina. -Mindennek a félelem az oka.
-A félelmeink miatt? Hogy érted? Miféle az a félelem, amiről beszélsz?
-Félünk magunktól, félünk a másiktól, -mondta a lány. -Gyerekkorunkból hozzuk magunkkal a félelmet. Gondolj bele, mi mindentől fél a kisgyermek: a sötéttől, a zajtól, a körülötte mozgó hatalmas alakoktól, az álmában felbukkanó ijesztő képektől, kísértetektől, szellemektől, az éjszaka árnyaitól.
-Ez igaz, -ismerte el Szemerédi, -de még mindig nem értem...
-Várj, nem jutottam még a végére. A félelmek, igen, gyermekkori félelmeink hozzák később azt, hogy felnőve rosszhiszeművé válunk, nem tudunk megbízni egymásban, eleve a rosszat, a gonoszat tételezzük fel a másik emberről. Igazából magunktól félünk. Előre félünk attól, ami még be sem következett, attól, hogy a másik ember átver, becsap, megszégyenít minket. Velem is előfordult már, olyasmi például, hogy nem tudtam elérni valakit telefonon. Napokon keresztül kerestem, kicsengett, de az illető nem vette fel. Én akkor arra gondoltam, kihúzta a telefont, nem akar velem beszélni, s magamban elmondtam mindennek és megfogadtam, soha többé az életben nem állok szóba vele. Később kiderült, rossz volt a telefonja. Képzeld el azt az égést. Emlékszem, hetekig hozzá se szóltam, ha láttam, hogy jön, inkább átmentem az utca másik oldalára. Pedig csak félreértés volt.
János lelassította lépteit és a lányhoz fordulva, tréfás szemrehányással a hangjában felkiáltott.
-Szóval ilyen vagy?! Jó tudnom, milyen vagy!
Karolina elnevette magát, aztán így folytatta:
-Pár hete majdnem összevesztem Zitával. Én voltam a hibás akkor is. Kérdezett tőlem valamit, tökmindegy mit, valami egyszerű, hétköznapi dolgot. Azt kérdezte, kimegyek-e vele az atlétikaedzésre, vagy inkább a könyv mellett kotlok. Egyáltalán nem volt semmi félreérthető, vagy bántó benne, inkább vicces volt, ahogy kérdezte. Én mégis felkaptam a vizet. A vizsgaidőszak közepén voltunk, és azt hittem, lesajnál, mert hogy állandóan a könyv mellett csücsülök. Rossz napom volt aznap, rémesen aludtam, tudod, vannak ilyen éjszakák. Szóval neki estem és valami olyasmit mondtam, hogy mit törődik ő azzal, hogy mit csinálok, az én dolgom, amit csinálok, ne üsse bele az orrát. Már, ahogy kimondtam, megbántam. Később rájöttem, ez is a félelem miatt volt. Mitől féltem? Igazából meg sem tudom magyarázni. Féltem, hogy kinevet, és tényleg lesajnál, hogy azt mondja majd: könyvmoly vagyok. Féltem, hogy nem tudom megmagyarázni neki, mi az igazi ok, ami miatt nem akarok elmenni az edzésre. Pedig volt egy igazi okom,...de azt....azt...neki sem akartam elmondani. És attól is féltem, mit suttognak majd a többiek a hátam mögött, ha meglátnak karikás szemmel, gyűrött arccal. Tudod milyenek az emberek, rögtön elkezdenek kombinálni.
-Igen, az általad vázolt miskulanciát én is ismerem, -mondta János. -Velem is előfordult már ilyesmi. Valaki pletykált rólam valamit, ami nem is volt igaz, illetve...hogy is mondjam, nem úgy volt igaz, ahogy előadta. És akinek elmondta, aki egyébként rajta volt az előjegyzési listámon, megharagudott rám, azóta sem áll szóba velem.
Karolina lelassított és meg is állt. Kis hupli tetején állt, így szeme majdnem egyvonalban volt János szemével. Huncut fény gyúlt a szemébe, ahogy rákérdezett:
-Szóval nálad a nők előjegyzési listán vannak?
-Fiúról van szó, -mosolygott fanyarul János. -Az egyik régi barátomról van szó.
-És, mi volt az a pletyka, vagy micsoda, ami a hátad mögött elhangzott?
Szemerédi elhárító mozdulatott tett. Látszott rajta, nem szívesen beszél a dologról.
-Hagyjuk, -mondta. -Nem érdekes.

Mentek, erdő sötétlett mellettük fenn a domb tetején. Nagyon messziről kutyaugatás hallatszott. Úgy érezték, órák óta vándorolnak. Közel jártak már Makkoshoz, de ők nem tudták, fogalmuk sem volt róla. Idő és tér elveszett számukra, egyiket sem érzékelték.
A beszélgetés csapongott a témák között, de most már folyamatos volt, ráéreztek az ízére, milyen jó egymással beszélgetni. Ha az egyik abbahagyta valahol, a másik elkezdte újra máshol, így folyt a szó. Egy ideig azt latolgatták, mit tegyenek majd, ha elérik Makkost. Szemerédi javasolta, maradjon ott Karolina reggelig. Jó ötletnek látszott, a lányok tábora még legalább tíz kilométernyire volt onnan. János már majdnem meggyőze Karolinát, hogy ez a legjobb megoldás. A lány elalszik majd az ő ágyán, -győzködte, -ő meg kerít egy pokrócot, az neki bőven, de bőven megteszi, leteríti két emeletes ágy közzé, és kész. Ahogy tovább szőtték-fonták a szót, kezdték belátni, nem is olyan jó az ötlet, mert mi lesz reggel, amikor jön a Kovács: veri majd a tam-tamot, ha meglátja Karolinát a fiúk sátorában és az még a legkevesebb!
-Akkor nincs más hátra, mint előre, -szögezte le Szemerédi János. -Át kell mennnünk Pusztaszemesre! Pósa bácsi meghalt, vége a mesének!
-Csak nekem kell átmennem, -figyelmeztette Karolina. Te Makkoson már otthon leszel, lefekhetsz ott, ha odaérünk, csak bemész a sátorba, és már alszol is. Nem muszáj velem jönnöd, én nem félek a sötétben, ha meg tudtam tenni idáig húszegynéhány kilométert, azt a tízet már kibírom.
A fiú tiltakozott, nagyon eltökéltnek látszott. Méghogy Karolina egyedül menjen! Micsoda gondolat!
-Szó sem lehet róla, -szögezte le. -Ha szükséges, erőnek erejével veled megyek. Belecsimpaszkodom a szoknyádba, úgy megyek.
-De neked akkor még vissza is kell jönnöd ide újra!
-Nem számít, -türelmetlenkedett Szemerédi. -Hogy is képzelhettél olyasmit, hogy engedem, hogy egyedül bolyongj nekem itt a pusztában!
Megint más témák jöttek, könyvekről folyt a szó, nagyokat nevetve elemezték az ismert szerzők műveit. Fáradtak már jócskán, fájt a lábuk, a hátuk, a derekuk, mégsem álltak meg pihenni és nem panaszkodott egyikőjük sem.
A csapongó szó visszakanyarodott az emberi félelmekhez, a barátsághoz, a kapcsolatokhoz.
-Mit lehet tenni Karolina? -forszírozta a fiú. -Mondd, mit lehet tenni, hogy a barátságok ne fussanak zátonyra?
-Bízni kell a másikban!
Karolina halkan beszélt, de nagyon határozottan csengett a hangja.
-Felül kell emelkedni a félelmen. És ha nem félünk, akkor sikerülhet azt is elérni, hogy őszinték legyünk a másikhoz. És, ha őszinték vagyunk, a félreértések is elkerülhetők lesznek. És akkor...akkor...
Nem magukról beszélgettek, nem az ő barátságuk volt a téma. Általánosságban beszélgettek csak a barátságról, hogy másoknak mit kell tenniük, hogy mások, hogyan győzhetik le a félelmet, és hogyan lehetnek őszinték egymáshoz.
-Isten segít benne, -mondta teljes hévvel Karolina, -csak kérni kell Őt. A félelmet nem a bátorság, hanem a szeretet győzi le. Igen, János, a szeretet. Ez a dolog kulcsa.
Témát váltottak, szóba került a lövészet, János dícsérte Karolinát, hogy milyen jól lő, és Karolina azt felelte: alig várja már a géppisztolyos lövészetet, szerinte az még izgibb lesz. És tovább és tovább, folyt a szó vég nekül, és fogyott talpuk alatt az út.
Egyszer csak, ahogy mentek, mendegéltek, hogy-hogy nem, azt mondja bandukolás közben a János:
-Jó firmák vagytok ti lányok! Szépen kitárgyaltok minket, férfiakat a mosdóban!
Ingerkedő hangon mondta, amit mondott, az erős iramú gyaloglástól köztudott, oldódnak a feszültségek: megfigyelhető ez, az olyan esetekben, mint amilyen eset volt az ő esetük a Balaton-parttal, a hosszú gyaloglással és a Dombsággal. Igen, megfigyelhető miként oldódnak a feszültségek, ha sportol, gyalogol az ember, s ahogy oldódnak, hogyan lesz a téma egyre ledérebb, s a hangnem egyre könnyelműbb.
-Igenis, -vágott vissza a lány derűsen, jókedvűen. -Miért ne tennénk! Annyit értek csak, ti férfiak, mint alma a piacon, vagy lóvásáron a ló. A lovakat is kitárgyalják, nem, milyen szép a fülük, milyen szép a farkuk!
-Szép vagy, -nevetett János. -Szép kislány vagy te babám.
-Én nem vagyok ilyen, -tiltakozott nevetve Karolina. -Én nem ismerem ezeket a dolgokat. Nekem még udvarolni sem udvarolt úgy komolyabban soha senki. És...én...
Elhallgatott, elharapta a szót, János meg erre nem tudott hirtelenjében mit mondani, pedig, ó, mennyi mindent mondhatott volna, Joe Kaposi tudja, mennyi mindent mondhatott volna!!
-Szeretnék valamit kérdezni, -kezdte aztán újra Karolina. -Ne haragudj érte, hogy megkérdezem, csak kíváncsi vagyok valamire. Te jobban ismered a dörgést...igaz lehet az, amiről a lányok a mosdóban beszélgetnek, már, tudniillik, hogy tényleg azok a dolgok történnek fiúk és lányok között...tudod milyen dolgok?!
Iszonyatos zavarban volt Karolina, szemét hol Jánosra szegezte, hol elkapta, és ismét a földet fürkészte. Megállt egyszer csak egy bokor sötét árnya mellett, tapodtat sem mozdult, s János is megállt azon a helyen.
-Én nem tudom, hogy miket mesélnek a lányok a mosdóban, -incselkedett Szemerédi János. -Miket mesélnek a lányok, Karolina?
Karolina továbbra is a földet nézte, fel nem emelte volna a szemét a világ minden kincséért.
-Hát, hogy is mondjam, ...hogy szóval...szóval, hogy a lányok és a fiúk simogatják egmást mindenütt...ott is...tudod hol,...azokon a helyeken...és közben...és közben...mondd, igaz lehet ez?
-Szórul szóra, -mondta a fiú. -Sőt. Még más is van.
-Más?
-Igen, persze.
-Akkor tehát nem lódítanak?
-Nem, Karolina, nem lóditanak!
A lány most nézett csak fel, két tiszta szép szemét felemelte és Jánosra függesztette.
-Nem haragszol...? -nézett rá édes-nagy komolysággal.
-Dehogy haragszom...
-Kíváncsi csak lehet az ember, nem? -lehelte Karolina, és a feje megcsuklott megint, mint liliom szára a viharban.
Szemerédi Jánost alighanem csak az illem tartotta vissza attól, hogy hangosan fel ne kacagjon. Annyira édes volt Karolina, félénkségével, tudatlanságával, kíváncsiságával. Egymással szemben álltak, a Hold koszorút font a fejük fölé. Annyira esendő, annyira kiszolgáltatott volt, ahogy azt mondta:
"Kíváncsi csak lehet az ember, nem?"
A lány most teljes alakkal János felé fordult, két karja az oldala mellett lógott, két tenyerét kifele fordította. Lassan, nagyon lassan emelte fel újra a szemét. Szembe nézett Szemerédi Jánossal, hosszan kitartóan néztett rá. Nem mozdultak, nem szóltak egy árva szót sem, csak a két szem beszélt, ékesszólóbban beszélt, mintha ajkaik beszéltek volna. Szemerédi János tudta, hogy amíg él emlékezni fog erre a pillanatra, Karolina nézésére, esendő testtartására, kifordított tenyerére.
Motorbicikli közeledett az úton, először a berregést jutott el a fülükhöz, aztán egy perccel később a kanyarból kibukkanva már a lámpa is látszódott, ahogy himbálózik fel-le a dimbes-dombos terepen.
Pillanattal később a jármű megállt mellettük és Tószegi ugrott le a nyeregből.
-Hát tik?! -reccsentett rájuk szinte nyersen. -Hol a csudába vagytok? Megjártam már értetek Szemest oda vissza és a Dombságot.
-A másik úton jöttünk ki a faluból, -szabadkozott Kassai Karolina. -Azon, ami a régi falun vezet keresztül. Ott kerülhettük el egymást.
-Ugorjatok fel, -vicsorgott rájuk Tószegi. -Karolina te az oldalkocsiba, János, te meg ide mögém. Hazaviszlek benneteket. Előbb lerakjuk Jánost Makkoson, aztán elviszem Karolinát Pusztaszemesre.

-Nem mehetnék én is veletek Pusztaszemesre? -kérdezte János, midőn felmászott a nyeregbe Tószegi mögé. -Nem bánnám, ha én is elkísérhetném Karolinát!
Tószegi hátrafordult és tréfásan megfenyegette a mutatóujjával.
Na, na, Szemerédi, na, na! Ne akard halmozni az élvezeteket. Különben is alig van benzinem.
Karolina már az oldalkocsiban ült, onnan szólt fel.
-Szállj csak ki nyugodtan Makkoson, -mondta Jánosnak. -Semmi gond. Félórával előbb kerülsz ágyba, mint én. Tószegi majd vigyáz rám az úton.




Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2008-03-26 13:21:09

Köszönöm kedves Rozália!

Örülök, hogy elolvastad. és annak is, hogy nem okoztam csalódást.

Üdvözlettel: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-03-26 13:11:42

Szia!
Csak ismételni tudom magam, ez a rész is nagyon jó.
Szeretettel: Rozália
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2008-03-25 18:16:53

Köszönöm Colhicum, nagyon örülök, hogy elolvastad!

Szia: én

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)