Hajnali, füstös lét zugában,
Kékes cigaretta-köd rejtekén:
Italba mártott főm dugába
Dől, bár múltam árnyait fejteném.

Őrült képek kúsznak köröttem,
Mind bús életem egy-egy darabja...
Szédülök, míg lelkem törötten
Zuhan, s ajkát búsan harapja.

Egy zöld szem úszik főm tükrébe,
Horizontig hajolva szívemben;
Akár főm magányos tündére,
Hazugságokat bújt a nevemben...

Lelke maszkjaként múltban élek,
És apró mécsesként pislákolok,
Úgy hiszem, már semmit nem érek,
Elvágtattak felettem a korok...

Reszketek, míg a nagyvilág rút
Táncot rángva, üvöltve ordibál;
Lelkem fel nem eszmélt mély kút,
Míg zajban áll egy csillagközi bál.

Lassan fejem éjbe hanyatlik,
Bár ködös válaszok adnak vigaszt...
Lelkem mégis többre vágyik,
Eldobott minden jót, s igazt...