Élek én?
Vagy csak múló káprázat az életem?
Rossz álom vagy sok-sok ábrándozás?
Játék vagyok? Vagy egy érző lélek?
Ki sejtelmes félhomályban,
egy eldugott szoba sarkában áll.
Előttem gomolygó fellegekbe burkolózó arcok,
melyek mögött aranyló napsugár,
Szemlélődök még a sarokból néhány percig,
míg a távolba eltűnnek, s már mind csak halovány.
Haloványak, akárcsak az arcom,
melyre kiül a gyilkos néma fájdalom
Játék lettem, s nem élek a létnek
csak eszközzé váltam egy csendes alkonyon.
Már nem tiltakozok, nem szólal a hangom,
így várom, hogy lassan múljék az idő
a szebb világ, ha egyszer végre eljő,
a letűnt éveknek, kék virágból,
koszorút fonok én, a nő.