Ízléses borító és keményfedeles kiadás. Első látásra ez volt a benyomásom a Z-Press Kiadó tavaly megjelent könyvéről. Tíz oldal után pedig az, hogy a szerző német és bölcsész, és ez a kettő nagyban akadályozza a tudás átadásában.

Szerencsére idővel csökken a főként germán irodalomból vett példák tömkelege és az ember hozzászokik a nyelvezethez. Nem tudom megítélni, a fordító milyen munkát végzett, bizonyára jól tud németül, de a magyarságát még csiszolni kéne. A "szerző és szerzőnő" elkülönítés végig zavart, és úgy vélem illik tudni, hogy a Nobel-díjas orosz író nevének van meghonosodott magyar átirata a Solschenizyn helyett.

Mindezek ellenére a könyvet érdemes elolvasni, valóban tárgyalja az írástechnika főbb témáit.

Beszél a szerző személyéről, az életút, a környezet és az olvasás által nyert ihletről illetve tapasztalatokról. Mesél arról, mitől lesz hiteles egy karakter, mennyire mélyen érdemes kidolgozni a mellékszereplőket, és milyen történethez hány szereplő kell. Érdekes gondolat a nevek dallamának fontossága. Több fejezeten át tárgyalja az elbeszélő nézőpontját, és a történet és a szemszög kapcsolatát. A dramaturgia is nagy hangsúlyt kap, és nagy örömömre a nyelvről, mint eszközről is szó esik. A könyv végén találunk egy listát, amely segít a regény homályos pontjait kideríteni, és ami alapján megkezdhetjük az átírást. Végül szót ejt az első olvasók szerepéről, hasznáról illetve hátrányáról.

Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? A fiataloknak vagy teljesen kezdőknek nem. Hiába ábrázolnák grafikonon a cselekmény feszültségét, vagy tennék össze az ezernyi technikai részletet, csak saját magukat vetnék vissza a fejlődésben. Ellenben azok élvezni fogják, akik már megtalálták a saját hangjukat, tudják, mit akarnak írni és nagyjából azt is, hogy hogyan. Segít tudatosítani az ösztönösen használt eszközöket, és Gesing számos nézete továbbgondolásra készteti az embert.