Mindketten a földön ültünk, és gondolkoztunk, mivel válthatnánk meg a világot. Aztán rájöttünk, hogy ez nem fog menni. Nem tudjuk megmenteni a haldoklókat, nem tudjuk meggyógyítani a betegeket és nem tudjuk feltámasztani a halottakat. Pedig olyan sokat próbálkoztunk, mégsem sikerült.

A falakra néztünk, ahol minden olyan szép volt, olyan csodálatos, amit korábban nem tudtuk elképzelni. Ott minden tervünk megvalósult, s bármire képesek voltunk, ha kellőképpen koncentráltunk. Néha egészen úgy éreztük, hogy nincs is szükségünk igazi életünkre, mivel abban a másikban olyan jól elvoltunk. A világ közben változott. Tőlünk függetlenül fordult magába, lélegzett lusta unottságában. Belélegezte a kreativitást, erőt, s közönyt fújt az emberekre. Egyre szürkébb köpönyeget tekert magára, nehézkesen köhécselt. Olykor megrázta magát, orra vérezni kezdett, homlokán súlyos nemtörődömség-csöppek gördültek végig. Haldoklott.

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor leültem a fal elé, és többé nem tudtam tőle elszakadni. A béklyó láthatatlan láncai vékony csuklóm köré tekeredtek, de én büszkén ráztam bilincs-karkötőmet. Csilingelő ezüst ékszert láttam benne, amit bármikor lecsatolhattam volna - szabad akaratomból -, ha úgy akarom. De dacos gyerekként ragaszkodtam hozzá. Nem kellett már cukormázas fánk színes konfettikkel teleszórva, sem olvadozó csokoládé-mocsárba ragadt mogyoró kavicsok. Fogaim vacogtak. Lecsupaszított életem remegett a külső támpont karók nélkül. Azt hittem jól lesz az úgy, csillámporba mártott ujjakkal megrajzolni a jövőt, kerek szemekkel bámulni a folyton formálódó, végtelen falat. Napsugarakat festettem élénk, vibráló filcekkel, morzsolódó krétacsonkokkal. Ha elfogytak, húsommal váltottam vérbe fúló naplementébe. A színek nem hatottak. Bár ragyogott az egész felület, a keserűség idővel kifacsart, sápadt citrom réteket teremtett. Hiányzott a Nap meleg ölelése. A csalódottság, hogy nem tudom megteremteni, ürességet jelentett. Kegyetlen ítélet magadat semminek érezve mégis létezni.

Azon a télen még esett a hó. Most nem esik. Csak fagyott kavicsok vannak, s alkalmanként a háztetőkről lenyúló jégfogak megmarnak egy- két arra járót. Láttam már ilyet.
Valami vöröses téglaszín szőnyegen ült, amikor odamentem hozzá. Rámnézett, majd ismét a falra. Látszott rajta mennyire szereti. Attól a naptól kezdve egyre ritkábban jártam kint. A kávézóba hagyott csészémre azóta rászáradt a mozgékony jelenem. Múltba dermedtek az utolsó falatból kiváló morzsák, körben elpárolgott életek teáznak. Már túl erős lenne nekik a fekete. Még a végén ismét megmozdulnának. Könnyebb az örökkévalóság párnái közé huppani, s onnan soha fel nem kelni.
A fal közelében megbénultak tagjaim, feszült figyelemmel követtem a lehetetlenség sírjaiból feltámadó, ügyetlenül botladozó szellemlényeket. Tántorogva járó csont sziluettjeik megijesztettek. Félve nyújtottam feléjük kezemet, hogy el ne essenek. Forró karamellt kínáltam otthont idéző pöttyös bögrékben, s vártam azt a csillanást szemükben, mely azt jelentette volna, hogy felismerték: visszatértünk. De a melegséget kifújta belőlük egykori távozásuk végérvényesnek hitt ítélete. Mindenki szerint az volt, csak mi nem tudtuk elfogadni.
Olyan ostobának éreztem magam.

Kint magukba szívták a szmog fenséges zamatát, egymást sárba lökték, maguk köré cellákat építettek. Csontjaik látványa nem riasztott meg, mivel tudtuk, amit látunk csak rossz álom. Más nem lehet. De szemeim elől le kellett törölnöm hamis szivárványomat. Nem voltak ők olyan rosszak, de amiben bűnösnek találtattak - ítéletem szerint -, abban én is az voltam.
Amióta erről beszéltem neki, valami megváltozott. Fejfák sorakoztak előttünk, mik a vágyainkat hirdették. Én azt hittem, hogy amit csinálunk az végső soron jó, van értelme. Azt hittem, lehet ezt így is csinálni. Tüdőnek képzelve elmémet lélegezni, bezárkózni egy szobába, s almákat majszolni minden más helyett. Ő megmondta, tudta, hogy ez lesz. A falakon látta sírjainkat. Szikkadt sütemény tornyok között növekedett örökélet-almafánk. Néha még emlékszem milyen volt régen. Kakaót kortyolni gyermeklétben.

Az idő múlását már nem érzékelem. Némán ránézek, s nem törődve a belőle áradó hullaszaggal, átölelem. Azt hiszem, a halált a falaknál is jobban szereti. Egész lénye mosollyá változott.