HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-04-08

Havasi gyopár 69.

8.




Fel kell idézzek egy másik beszélgetést is, ez is azokban a napokban zajlódott. Csetényi Barna oldalát fúrta a kíváncsiság, mi van akkor most Szemerédi Jánossal és Kassai Karolinával? Furcsa szituáció volt: gondosan kerülték, hogy egymásra nézzenek, és mégis, Csetényi, ez a kiváló megfigyelőképességgel rendelkező kettős-státuszú "agent" elkapott egyszer-egyszer egy lopva odavetett pillantást, ahogy egyik titokban a másikra nézett.
-Na, most akkor mi a helyzet? -kérdezte kajánul magában, harmadnapra rá, hogy Kökény Anita és Szemerédi János szakítottak egymással, és János a filozófia előadáson Csetényi szeme láttára megint arra felé lőtte tekintetének nyilait, amerre Vadmacska ücsörgött csoporttársaival.
-Megkérdezem, mi van, -határozta el, s az elhatározást tett követte, az előadást követő szünetben egyenesen nekiszegezte a kérdést Szemerédi mellének:
-Na, akkor regéld csak el tagom, hogy mi az ábra?!
János akkorát csuklott a kérdés hallatán, hogy az arra haladó Taág Teréz ijedtében félreugrott.
Nem is tudott hirtelenjében felelni, nézett elkerekedő szemekkel Csetényire, ádámcsutkája fel-alá járt.
-Még mindig bele vagy esve, mi? -próbált segíteni a kis eminens.
-Én?! -János az "énnél" többet nem tudott kinyögni.
-Láttam, megint odanéztél!
-Dehogy néztem!
-Szemi!
-Jól van, na, odanéztem egy pillanatra. Mi van abban?
Gyüszmékeltek előre a folyosón, a hallgatók csoportjai között. Szemerédi Jánosnak lassan megeredt a nyelve.
-Odanéztem, igen, odanéztem. Menjünk arrébb Cseba, sokan vannak itt. Odanéztem, mert...te ezt úgysem érted. Én most már úgy vagyok ezzel az egész dologgal, hogy nem érdekel. Nem igaz, nem vagyok úgy vele. Azért is néztem oda. De, tudnod kell, én már végképp leszámoltam azzal, hogy akár csak annyi közünk is legyen valaha egymáshoz, hogy azt mondhassuk: jó ismerősök vagyunk. Azt hiszem....végképp elromlott minden...és, hogy elromlott, abban én vagyok a hibás. Számtalanszor átgondoltam. Álmatlan éjszakákat hánykolódtam végig, egyre azon töprengve, hol rontottam el, mit kellett volna tennem. Olyan közel volt a lehetőség, hogy barátok legyünk. Ott, lenn a Balatonon volt egy nap, amikor azt gondoltam, azt hittem...de aztán...amikor ő annak a napnak éjszakáján azt mondta: "Tószegi majd vigyáz rám"...eh, bolond voltam...minden összetörött...úgy viselkedtem azt követően, mint aki bedilizett.

Sétáltak a folyosón, kerülgették a szembe jövőket. Csetényi nem akart közbevágni, pedig lettek volna kérdései, meg szerette volna kérdezni: "miért nem beszélted meg vele, ahelyett, hogy dúlni-fúlni kezdtél?"

-Az iránta érzett szeretetem átcsapott gyűlöletbe. Amikor kiejtettem magamban a nevét, átokszót kapcsoltam hozzá. Bennem égett a neve, és leírhatatlan becsmérlő kifejezések tolultak mellé. Neked öregem, fogalmad sincs arról milyen ez. Beszélnek a papok a pokolról, az emésztő lángról, és a lángokban sínylődő, elátkozott lelkekről. Hülyeség. Mit tudják a papok, milyen a pokol, nem voltak még ott! Nem ismerik az igazi poklot, a marcangoló ürességet, a kínnal égő gyötrelmet, ami az ember szívében megtelepszik. A pokol kénköves tüze ehhez képest egyenesen kéjhömpöly. Ott csak ég az ember...mi van abban, a francba is! Olyan...olyan...ez öregem...nem tudom elmondani, hogy milyen. Olyan, mintha szét akarna szakadni az ember az ürességtől...mintha...egész egyszerűen összeroppantaná a belső vákum...Iszonyatosan fáj a belül lévő semmi Cseba, iszonyatosan! Nézed a világot, amit azelőtt ismertél, és mást látsz a helyén: az ismerős házak helyett házakat látsz, amelyek színre, formára nem különböznek korábbi életed házaitól, de semmi közöd nincs hozzájuk, semmi közöd a rohadt, szertészét szálló utcához, az utca átkozott fényeihez, idétlen hangjaihoz, az elszáguldó ismeretlen autókhoz, a buszhoz, a villamoshoz, az idegen fákhoz, idegen emberekhez, akik rád köszöntgetnek. Kísértetként bolyongsz köd-ország elillanó kulisszái között. Olyan ez...várjál...olyan...

Az erőlködéstől, hogy kifejezze magát százfelé szaladtak szeme sarkában a finom, pókhálószerű ráncok. Szemmel láthatóan rettenetesen küszködött. Csetényi részvétlen-együttérzéssel szemlélte, ahogy a keze meglebben, ahogy a szája torz vigyorba fut, és saját, Molnár Zita iránt érzett reménytelen szerelme jutott az eszébe.
-Megy az ember utcán, -folytatta akadozva, meg-megállva a beszédben Szemerédi, -leblokkol a Kiskörút és a Rákóczi út sarkán, bámul kifelé a képéből, ....látja maga előtt az egész rohadék filmet, melyhez semmi de semmi köze nincs,.... amit annyira rühell, hogy legszívesebben azonnal magába fojtana az egész, mit sem érő rohadék életével együtt. ...Egy álom által elvégezni mind...a szív keservét..a test eredendő, természetes megrázkódtatásait...utált szerelme kínját...igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés ez szépen ki lett találva, tudott az a középkori kis kopasz, hah: utált szerelme kínját!

Szemerédi János ízlelgette a szót: "utált szerelme kínját", s egy arra haladó elsőéves nevetve így szólt a társaihoz: -hallottátok mit mondott a tag?! Ez jó! Ez eredeti! Az anyja kínját? Azt mondta volna? Kölkök, micsoda régimódi kifejezéseket tudnak ezek az öregek...!
Baktattak végig a hosszú folyosón a lépcsőházig, ott megfordultak, és elindultak visszafelé.

-Végigjártam a helyeket, ahol együtt voltunk, amerre együtt jártunk, a Rákóczi utat, a Múzeum kertet, a Dunapartot, a Kiskörutat Cseba. Gyötrelmes volt. Nem bírtam szabadulni az emlékektől. Heteken keresztül vergődtem...reája toltam minden felelőséget, rá hárítottam, őt hibáztattam a balsorsomért. Azt mondtam magamban, ha olyan nagyon jó barátom volt ő nekem, mint ahogy állította, nem azt kellett volna tennie, hogy odajön hozzám, és megkérdezi: akarok-e valamit Kökény Anitától, vagy mi? Azt mondtam magamban: nyilvánvalóan azért nem jött oda, és nem kérdezte meg, mert nem érdekeltem őt, -őt Tószegi érdekelte, vagy a kis Fodor, vagy mit tudom én ki. Aztán, amikor már ki tudja hányadszor álltam meg a könyvesbolt előtt, amely előtt egyszer télen beszélgettünk, hirtelen rámtört egy érzés. Nem is hirtelen, a francba is, rosszul mondom, egy regényben talán megállná a helyét a "hirtelen" kifejezés, de bennem ténylegesen már napokkal előbb elkezdett érlelődni. Hogy mondjam el neked? Lassan kezdett változni valami belül, mint amikor a jégpáncél megolvad tavasszal, és a jég alól kibukkan a föld nyers, nedves, barna színe. Feljött bennem egy érzés és a torkomat fojtogatta. Azt mondatta velem: "Ne bánd, hogy megtörtént, ami megtörtént. A Végzet győzött, és felette nincs hatalmad. Ami megtörtént azt többé jóvátenni nem lehet. Közted és közte örökre vége mindennek. De egyvalami mégis megmaradt neked, az emlék megmaradt, s ezért az emlékért érdemes élni. Amit tőle kaptál, hogy szerethetted: felbecsülhetetlen érték, tudod előre, egész életeden végigkísér majd. Olyan leszel ezentúl, mint a tengereket járó hajós, távolról fogod szeretni őt, a közös emlékeket fogod szeretni, és az ég és a tenger összemosódó horizontjai között felbukkanó álomképet: szép szemét, piros ajkát, puhán vállára hulló haját elefántcsont ragyogású bőrét, keblének pihegését, csípőjének ívelését, gömbölyűségét karjának méz édességét szavának, gyenge pírját arcának."

-Huh, -mondta Csetényi. -Értem. Nagyon kemény. De mondd csak tagom,...mi van azzal a lánnyal, akiről meséltél, mondd csak, aki a házatokban lakik?!
Szemerédi megtorpant, mintha falnak ütközött volna. A kérdés visszahozta a valóságba. Arca sápadt volt, szájaszéle rángatózott. Pislogó, kialvatlanságtól vörös szemét Csetényire emelte, végigvizsgálta barátja arcát, mintha meg akarna győződni róla, tényleg Csetényivel beszélget-e?
-Házmester Katival?
-Mit tudom én, hogy hívják! Igen...Házmester Katival!
-Bekrapekozott.
-Micsoda?
-Mondom, -ismételte meg mélán Szemerédi, -beújjított valakit. Állítólag...Eta néni azt mesélte, már jegyet is váltottak.
Mentek tovább. A szünetnek vége lett, a hallgatók betódultak az előadóba. Most már csak ők ketten rótták a folyosókat. Hosszú egyenletes léptekkel haladtak előre, mint az az ember, akinek úti célja van, aki oda kar érni valahova. Úgy mentek, mint a katonák, lépést tartva, egymáshoz igazodva. Őrült egy menet volt, ezt én teszem hozzá, így utólag, őrült volt mindkét fiú, egyikük sem tartozott az átlagemberek sorába.
-Bánod? -kérdezte Csetényi Barna.
Szemerédi nem válszolt azonnal, olyan sokára válaszolt, hogy az apró termetű ügynök már azt hitte nem is fog válaszolni.
-Nem, -mondta végül, kissé erőltetetten préselve ki magából a "nem" szót. -Kati jó barátom volt, és különben jó volt vele, de ennyi, nem több.
-Na, na!
-Holtbiztos, Cseba!

Körbe járták már az épületet, lementek a lépcsőházban a földszíntre, majd feljöttek egy másikban újra az első emeletre. Nézték a tanszékek előtt kifüggesztett hirdetőtáblákat, a folyosó-fordulóban lévő cserepes filodendront, Lenin, Sztálin és Rákosi képeit, de nem látták őket, a tárgyak látókörükön kívül maradtak. A történelem tanszékről kijött egy lány, kisírt szemét dörzsölgette keze fejével. Rájuk nézett, amikor mellé értek, viszonozták a pillantást, aztán mentek tovább.
-Hé, tik ott! -szólt utánuk a síró lány, -hé, ti, figyeljetek csak!
Nem fordultak meg, nem néztek hátra. A lány könnyfoltoktól maszatos arcával elmaradt mögöttük. Mentek, mérték a távolságot. Lépteik ütemesen kopogtak a kihalt folyosón, a tükörfényes kövön.
Maguk sem tudták, hogyan kerültek ki az utcára, de egyszer csak azon kapták magukat, kinn vannak a Múzeum-körúton, lépkednek a sárguló lombú fák alatt. Az ég olyan kék volt aznap, amilyen kék csak lehet szeptember végén délidőben. Mentek a fák lombsátra alatt, egyenletes hosszú léptekkel haladtak előre. Peregtek az ágakról a sárga, barna, rozsda-vörös levelek, a könnyű szél beléjük kapott és megforgatta őket. Emberek jöttek velük szemben, észre sem vették. Villamosok csörömpöltek el a síneken, autók tülköltek, nem jutott el a tudatukig. Folytatták a témát, amit még bent az Egyetem szürke, komor falai között elkezdtek. Beszélgettek, ám ez igencsak egyoldalú társalgás volt, jobbára Szemerédi beszélt, két kegyetlenül hosszú év minden keserűsége kikivánkozott belőle.
-Soha nem volt igazán esélye, -mondta, -hogy Karolina és én egymásra találjunk. Vak voltam, öregem, nem láttam az orromnál messzebb. Hogyan is képzelhettem, hogy ő, a hívő katolikus lélek és én a megrögzött Isten-tagadó, majd barátok leszünk?! Agyamra ment a jólét Cseba, komolyan mondom agyamra ment. Azt gondoltam, amikor a szemébe néztem...azt hittem...készpénznek vehetem a szólás-mondást, hogy a szem a lélek tükre...szép szemébe néztem, és elhittem, hogy mindazon dolgok felett, amelyek elválasztanak egymástól minket, van egy felülálló dolog, ami mindent ver, mindennél magasabban áll. Bár ne hittem volna azoknak a szemeknek! Most már tudom, a női szemek hazudnak. Karolina tekintete legfeljebb csak felületes érdeklődést fejezett ki, a többit én...igen Cseba, a többit én képzeltem hozzá. Persze Karolina nem tehet róla, hogy olyan szép szeme van. Bár ne lenne olyan szép szeme, ...bár soha ne láttam volna azokat a szemeket!
Már a Tolbuhin körúton jártak. Elhagyták a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem főbejáratát, mentek tovább a Dimitrov tér irányába. Feltűnt elől a Szabadság híd magasra ívelő tartópillére, tetején a kiterjesztett szárnyú turulmadárral. Leértek a rakpartra, lementek a lépcsőkön a Matróz csárdához. Megálltak a Duna parton, nézték a víz sodorvonalának fényes pászmáit, s a híd lába körül forgó lusta, nagy örvényeket.

-Szóval Házmester Kati, ahogy te nevezed, tagom, férjhez megy?

Csetényi csak úgy hányavetin lökte oda a szót, úgy kérdezte, minta egészen addig Házmester Katiról beszélgettek volna.
János ránézett, szemében értetlenség tükröződött.
-Mit bánom én, mit csinál, Cseba, -mondta, -mi az ördögöt akarsz mindig a Házmester Katival?
-Mondanom kell valamit, Szemi, -szólt Csetényi Barna, és cipője orrát nézte. -Ezért is hoztalak le ide a Duna-partra. Itt biztos nem hall meg minket senki. Nem Vadmacskáról, s nem is Házmester Katiról akarok veled beszélni, hanem annál sokkal fontosabbról.
-Fontosabbról? Ugyan miről?!
Csetényi felemelte a fejét és egyenesen Szemerédi János szemébe nézett.
-János, most olyan titkot árulok el, amit nem lenne szabad elmondanom. Nem is akartam...nem beszéltem volna róla soha, most azonban olyan helyzet állt elő, hogy muszáj szólnom. Ha bárkinek is elárulod, amiről most szó lesz, meg kell öljelek! Én amerikai titkosügynök vagyok.
-Tessék?!
Szemerédiből féktelen erővel tört ki a hahota. Minden elfojtott feszültsége benne volt ebben a bugyborékoló nevetésben. Hosszú időbe tellett, míg magához tért, és könnytől nedves szemét Csetényire vetve megismételte a kérdést:
-Tessék? Miről regélsz, tagom?
-Titkosügynök vagyok, -mondta komoran Cetényi Barna. -Igen, így van, hiába röhögsz. Hallgass végig...el kell mondanom mindent...nagyon fontos.
Szemerédi tett egy tétova mozdulatot, megrebbent a keze, megrándulta lába, mintha ott akarta volna hagyni a barátját.
-Maradj és hallgass végig!
Keményen, parancsolóan hangzott a szó Csetényi Barna szájából. Fekete szeme izzott, lángokat vetett, ahogy Szemerédire lőtte sugarát.
-Kettős ügynök vagyok. Először a kommunisták szerveztek be, még 18 éves sem voltam. Kellett nekik egy abszolút megbízható ember, aki a diákok mozgolódásairól, hangulatáról tájékoztatja a hatóságokat. No, nálam megbízhatóbbat nem találhattak. Családi hátterem volt az ajánlólevél, nagybátyám híre, neve, hősi halála önmagáért beszéltek. Na, igen. Csetényi Tibor Bandéra Rosás volt, Madrid alatt esett el. A németek itt vetették be először új, titkos fegyverüket, a Messzersmitt Bf 109 E-t. Ez a repülőgép sokkal jobb volt, mint a szovjet gyártmányú Rata, amivel a köztársaságiak harcoltak. Tibor bácsit a Messzerek lőtték le, égő géppel csapódott a földbe. Őtőle, az "ős" kommunistától datálódnak a családi hagyományok. Kell-e annál jobb ajánlólevél, hogy az ember kémelhárító legyen egy feltötekvő, gátlástalan, fiatal kommunista rezsimben, mintsem, hogy nagybátyja a híres Vörös Brigádban harcolt a fasiszták ellen?
Tudtak rólam mindent...mindenkiről tudnak mindent. Ismerték a képességeimet..és egyszer, amikor iskolából jőve leszálltam a troliról odajött hozzám egy bőrkabátos ember és azt mondta, szeretne velem beszélni. Elregélte szépen, mire kellek én nekik, aztán válaszút elé állított: elvállalom, vagy megölnek, mint olyat, aki sokat tud, és veszélyes lehet. Elvállaltam Szemi, mit tehettem volna. Nem mondtam el annak az embernek, és másnak se soha, hogy a bratyó csak egy kalandvágyó fiatal ürge volt, egy igazi madárember, aki mindenképpen repülni akart, és harcolni, mindegy melyik oldalon...harcolni és repülni. A Vörös Brigádokba pont az ilyen forróvérű, halni kész, fiatal gyerekeket keresték. Egy toborzóirodán keresztül került Bécsből Spanyolországba. Végigharcolta a polgárháborút, karcolás sem esett soha a gépén, ameddig a németek be nem vetették az új madarat. Ő az én legendás "ősöm" az ős-kommunista Csetényi Tibor.
-De akkor, hogy lehet...
-Várj, mondom tovább!
Csetényi nagyon határozott kézmozdulattal állította le Szemerédi Jánost. -Most jön a lényeg. Két éve dolgoztam már nekik...tudom, mit akarsz kérdezni...nem dobtam fel soha senkit...nem is ez volt a feladatom, nekem átfogó képet kellett adnom, nem személyekre vadászni, egyszer, ez is az utcán történt, itt nem messze a Kálvin téren, megállítottt egy ipse, szintén bőrkabátos, már előre röhögtem magamban, hogy árnyékra vetődik. Odajött, azt mondta beszélni akar velem. Előadta a nagy halált, tudja, ki vagyok én, ésatöbi, ésatöbbi, és ajánlatott tett, dolgozzak nekik, mármint a CIA-nak. Azt mondta, nem akar befolyásolni, ha igent mondok határtalan távlatok nyílnak meg előttem, de, ha nemet mondok, ki kell iktassanak, mert túl sokat tudok és veszélyes lehetek.
Szemerédi hülledezett.
-És te, és te?
-Igent mondtam, -bólogatott Csetényi Barna. -Tudod Szemi, először is nem akartam meghalni, a meghalás számomra nem volt vonzó perspektíva. Másrészt meg arra gondoltam...arra gondoltam...így talán jobban tudok segíteni a mieinken.
-A mieinken?
Szemerédi kérdéséből kitetszett, hogy a fiú most már végképp nem ért semmit.
-A Krisztus szerelmére, Cseba! A mieinken? Kik azok a "mieink"
-A magyar érzelmű magyarok, -vágta ki Csetényi Barna. -Azok, akik nem akanak internacionalizmust, akik...akik úgy gondolkodnak...
-Hogyan, az anyád szentségét?!
-Úgy, mint...mint...Kassai Karolina és Molnár Zita.
-És úgy mint a kis Fodor?
-Igen, úgy, mint Fodor Géza.
Szemerédi János szembefordult a fejjel alacsonyabb Csetényi Barnával, farkasszemet nézett vele.
-Folytasd, -mondta, -siess, érj a végére, mielőtt még hányni kezdek!
Csetényi furcsa fintort vágott. Hangja úgy dobogott, mint a gyászmenet lovainak patkója a temetőben.
-Nyeld vissza tagom. Lesz még időd hányni. Most jön a java. Hol is tartottam?
Tétovázva a homlokához nyúlt, körbe tekintett a bágyadt fényben fürdő tájon. A folyón velük szemben apró motoros bárka küzdött az árral, majdnem elérte már a hidat, fehéren fortyogott lapos tükre mögött a víz. A Duna piszkos barna hullámaiban szemét és hordalék sodródott, hánykolódott, megforgott, majd tovább úszott. Távolabb, a Műegyetem előtt, és még lejjebb, Soroksár irányába halvány-kéknek látszott a folyó tükre, képeslapokon lehet csak annyira kéknek látni, mint amilyen azon az őszi napon volt.
-Hol tartottam? -kérdezte még egyszer Csetényi Barna. -Meg van, tudom már. Valami nagyon fontos dolgot akarok mondani Szemi. Említettem az előbb, hogy nekem nem az volt a feladatom, hogy feldobjak embereket. Nem is tettem, minek tettem volna? Ám történt valami...tudnod kell róla...mindannyiunkat érint. Tudnod kell, hogy nem én vagyok az egyedüli megfigyelő. Velem párhuzamosan mások is dolgoznak. Nos, hogy is mondjam, egyikőjük odáig jutott, hogy konkrét nevekkel, a kapcsolatok teljes vertikumát tudta prezentálni. Arra készült, hogy feldobja az egész társaságot, a műegyetemista srácokat, Fodor Gézát, Pázmándi Alexet, Kassai Karolinát, Molnár Zitát a 7-es és 9-es csoportbélieket. A te neved is szóba került, kérdőjellel, de szóba került. Te is gyanús lettél. Sürgősen lépnem kellett, fel kellett áldozzak valakit...hogy a többieket megmenthessem. A kis Fodorra esett a választásom. Azt mondtam, és a jelentésemben is azt írtam le, ő a feje az egész szervezkedésnek, a többiek jószándékú, megtévesztett emberek, akiket át lehet nevelni, ésatöbbi. Azt írtam, ha Fodor Gézát kivesszük, a szervezet magától összeomlik...ne nézz így rám kérlek...

-Pázmándival is te bántál el? -kérdezte hitetlenkedve és utálkozva Szemerédi.

-Meg kellett tennem, -hajtotta le a fejét a vézna, kicsi fiú. -A szituáció ugyanaz volt. Ha nem léptem volna meg, ezek pillanatokon belül eljutottak volna közös barátainkig. Szörnyű, és rettenetes, amit vele műveltek ezek a barbár állatok... jobban jár volna szegény, ha én végzek vele egy pisztolygolyóval...

-Ez minden? -Szemrédi előre görnyedt, mintha tényleg hányni készülne.

-Nem, van még valami. A Fodor kikapcsolás hozott néhány hónap haladékot. A Pázmándié már csak néhány hetet. Nem hülyék ám ők se, ne képzeld, hogy hülyék lennének. Javasoltam, likvidálják a két műegyetemistát, a Keresztes Frigyes nevezetűt, meg a Némethet. Nem hallgattak rám. Szakmai szempontból igazuk volt, ez a két tag a kapocs, általuk lehet eljutni a mieinkhez. Eszük ágában sincs idő előtt levágni az aranytojást tojó tyúkocskát. Hiába tanácsoltam ezerszer, hogy a fejeseket szedjék ki, ők most már máshogy gondolkodnak. Megváltoztatták a koncepciót. Az új módszer lényege a félelemkeltés. Alulról és középről vesznek ki embereket, és látványosan kivégzik őket. Keresztesen és Némethen keresztül eljutnak a mi kis bandánkig, már el is jutottak...még mindig nem érted?
Elhallgatott hirtelen, elharapta a szót, aztán hozzátette:
-Mindezt azért mondtam el, János, mert most ismét válaszút elé kerültem, és nem tudom, mit tegyek?

-Menj innen, -mondta Szemerédi János. -Menj a büdös jó francba! Te egy szörnyeteg vagy! Nem tudtam...fogalmam sem volt arról, hogy a mi tiszta forradalmunk ilyen sötét alakokat is ki tud termelni...hogy ilyen aljas módszerek is vannak. Kommunista ügynök vagy, embereket gyilkoltatsz és...és ..kommunistákat és nem kommunistákat, minket, mindannyiunkat eladsz az amerikaiaknak. A te mocskos kis sztorid felnyitotta a szememet...Sok még a tennivaló, de majd győzzük, majd megharcolunk a megtisztulásért...
Eredj innen. Nekem soha a büdös életben nem lesz több beszélni valóm, veled!

Szemerédi János, maga sem volt tudatában, ugyanazokat a szavakat használta, amiket Kassai Karolina a tábor utolsó napjainak egyikén neki mondott. Állt szoborrá merevedve, vádló tekintetét nem tudta levenni Csetényi Barnáról. A szőke fiú lassan megfordult és elindult a lépcsősor felé. Pár lépést tett előre, aztán megállt, és visszanézett. Arca szomorúnak, kiismerhetetlennek, magányosnak tűnt.

-Meg foglak ölni Szemerédi János, -mondta alvadt vérként lehulló szavakkal, -meg kell hogy öljelek!

Azután, hogy Csetényi elment, Szemerédi sokáig sétált még ott a rakparton. Sétált fel és alá és fütyürészet közben, hangosan, hamisan:
"Fáklyavivők kezén csörög a bilincs, izzik a vas, de ki szítsa az nincs. Kezünkben lángoló, tűzszínű zászló, vezess az éjjek éjjén át, vezess a harcra, sok sápadt arcra, derítsd a hajnal bíborát"
Fütyült és ment, hosszú léptekkel járta a rakpart kockakövét.
A Matróz Csárdában söröző léha diákok csodálkozó szemmel néztek szélesvállú, robosztus figurája után.



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-04-10 08:25:27

Köszönöm kedves Colhicum. Örülök, hogy még mindíg itt vagy velem!

Szia: én

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)