Hajnalodott.Csend borult a kis városra.
Nusi érezte,hogy eljött az idő. Régóta betegeskedett már, évek óta. De fájdalmát enyhítette, hogy ezek a kedves emberek, a gazdái befogadták.Enni adtak neki, volt saját doboza, szerették...
De most már el kell hagynia őket. És a fiát, Miót is.
Nusi elindult a kamra felé. Szerencsére nyitva hagyták az ajtót. Mintha gazdái sejtették volna, hogy mire kerül sor.
Macskáknál nem szokás búcsúzkodni.Ő sem akart hát így tenni.Hosszú út vár rá. Erőt kell hozzá gyűjtenie.
Belépett a kamrába. Sötét volt ott, ő mégis jól látott. És ezúttal ezt nem csak kiváló macskaszemének köszönhette...
Továbbra is csend volt. Ez megnyugtatta.
Gazdáira gondolt,még utoljára. Aztán mennie kellett,nem maradhatott. Hosszú út vár rá...

Mikor fölkeltem,nem gondoltam különösebben semmire. Hiszen ez is ugyanolyan napp lesz , mint a többi...Hát nem így lett. Mikor beléptem a konyhába, csönd fogadott.Nusi elment. Örökre...
Sejtettem, hogy ez lesz. Számítottam rá. Mégis, annyira elszomorított.
Az utóbbi időben sokat beszéltünk erről, hogy mi lesz,ha... De sose mondtuk ki a mondat végét. Csak utaltunk rá.
Talán jobb így neki. Hisz beteg volt, nyugtatgattam magam. Mégsem tudtam beletörődni.
Még mindig emlékszem szürke bundájára, zöld cicaszemére...
De hogy is lehetne elfelejteni? Hisz ő volt az első macskánk.

Ennek már két éve, hogy Nusi örökre elment. De azt hiszem teljesen mégsem hagyott el minket.Hisz a szívünben tovább él...