HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-04-28

Havasi gyopár 72.

11.


Összefolynak a napok. De rég, volt is, Istenem! Mint egy álom zűrzavaros képei, úgy bukkannak fel emlékezetem homályából az egymást követő események. Mozaikképek, próbálom őket összerakni. 24-e van, reggel 7 óra. Öltözöm, indulok az iskolába. Azaz, hogy indulnék, a muter a küszöbről rángat vissza. Ordít, zeng tőle a ház. "Hová mész, te idióta! Nem hallod mi van odakint? Lőnek a városban, te meg ki akarsz menni?!"
"Dehogy lőnek" -feleselek, -"redőny vót a', muter, amit leeresztettek hirtelen."
Vitatkozok anyámmal, aki nem érti nagy nekibuzdulásomat, máskor alig lehet kirugdosni az ajtón, hogy ugyan menjek már, ugyan induljak már, el ne késsek, ma meg izgágáskodok. Kapja a kabátját, hogy elkísér. Pechemre ma délutános a Patyolatnál, van ideje kísérgetni. Röstellem módfelett, hogy a muter kísér iskolába, de mindenképpen látni akarom, mi van az utcán. Az iskola nincs messze, a Dob utcai általánosba járok, csak le kell sétálni a Tivadar utcán, átmenni a téren, végig szaladni a Csengery utcán és már ott is vagyok. Kilépünk a kapun, megyünk lefelé a tér irányába. Még a sarokig sem érünk, máris halljuk az egyes lövések éles csattanásait és a sorozatok semmi máshoz nem hasonlítható, elnyújtott recsegését. A utca, a tér kihalt. Átérünk a Csengery utcába. Olyan erős a tűz, és olyan közel van, hogy ijedtemben vállam közé húzom a nyakam. Valahonnan a fejünk fölül lőnek, de, hogy ki lő kire az, nem látszik. Iparkodunk előrefele a házak falához lapulva. No, a Posta oldalsó teher-bejáratánál besokall a muter.
"Gyerünk vissza Józsika" -vijjogja, "mert belénk lűnek"
Fogja a karomat, erősen szorítja, el ne szaladjak.
"Haggyon muter" -rángatom, "muszáj ma bemennem, megmondta a tancsi, ho' felelnem kék számtanybú."
"Egy tapodtat se tovább" -kiáltja, és tényleg megáll, és lecövekelek én is mellette, muszáj megállnom, annyira szorítja a csuklóm, hogy sziszegek a fájdalomtól. "Csak a sarkot kerüljük még meg" -könyörgök. "Ha bent leszek az iskolában, már biztonságban leszek"
Talán az ész érv hat, talán a muter is abban bízik, hogy a Dob utcában biztonságban leszünk, nem tudom, tovább megyünk. Befordulunk a Dob utcába. Ez a háztömb már az iskola tömbje. Futva érjük el a kaput, -zárva van.
"Tökkelütött" -ordítja magán kívül a muter. "De én is az vagyok! Na sipirc haza kisfiam, otthon majd számolunk!"

Látom Katit feljönni az emeletre, zöld lóden van rajta, vállán puska. Ez már déltájban történik. Valamelyik felnőtt, úgy emlékszem Eta néni, kitett egy rádiót az ablakba, azt hallgatják, köréje gyűlnek. "A kormány statáriumot rendelt el" -mondja a bemondó a hangszóróban, "a kijárási tilalom mindenkire vonatkozik, aki megszegi, a helyszínen agyonlövik."
Süt a nap, kellemes az idő, az árnyékok hosszúra nyúlnak a gangon.
"Csak egy percre ugrottam be" -hadarja Kati pirosra gyúlt arccal Eta néninek. A gömbölyű asszonyka persze most is a küszöbön ólálkodik, hírekre vadászik.
"Megyünk a Tisza Kálmán térre, megostromoljuk a Pártházat"
-A pártházat? -csodálkozik Eta néni.
"Igen, a Pártházat" -erősíti meg Kati. Leveszi a puskát és a konyha-ajtó mellé támasztja. "Odament reggel pár ember, forradalmárok, nemzetiszínű karszalaggal, fegyvertelenül. Tárgyalni akartak. Be akartak menni, hogy kiszabadítsák a pincéből a rabokat. Egész alagútrendszer van a Pártház alatt, úgy képzelgye, tele megkínzott emberekkel. Rájuk lőttek, ez volt a tárgyalás a szemét ávéhások részéről. Megölték őket. Most mi megyünk, de mi már fegyverrel megyünk, és, ha elkapjuk őket, jaj nekik!"
-Gyere, egyél egy kis bablevest, ippeg kész lett, -mondja Eta néni.
"Nem lehet" -hárítja el Kati, "mennem kell, sietnem kell. Tuggya mit? Egy keveset azért eszem"
Rám néz, én sóvárgó szemmel figyelem a fegyvert. Egy igazi felnőtt puska van ott a falhoz támasztva.
"Szeretnél egy ilyet te is" -kérdezi, -s fogja, és a kezembe nyomja a hosszú puskát.
"Nézd csak. Ez itt a kakas, ezt kék hátrahúzni, hogy lőni lehessen vele. Ez meg itt la, a ravasz. Vigyázz el ne ejtsd. Nehéz még e' neked"
Óvatosan kiveszi a kezemből és beviszi a konyhába. Szemei vörösek a kialvatlanságtól. Arcán elmaszatolt korom-folt. Utána sompolygok, figyelem minden mozdulatát, ahogy kanalazza a levest, ahogy majszolja a kenyeret, ahogy felpattan aztán és veti hátra hosszú szőke haját. Fogja a puskát, vállára kanyarintja, indul. Az ajtóból még visszaszól:
"Adunk a mocskoknak Eta néni, jól odapörkölünk nekik!"
Szalad a hosszú folyosón, el a Szemerédiék lakása előtt. Vállán a fegyver, hátán a kenyeres-zsák. Derékszíjján kézigránát fityeg. A lépcsőház bejáratánál megtorpan, hátrafordul, int.
A Dohány utca és az Alsóerdősor utca sarkán ácsorgok, pár órával későbbre járunk. A Tóth bácsi két ikerfiával vagyok a Ferivel és a Jocóval. Kiszöktünk, látni akarunk mindent, sőt, nem csak látni, de részt is akarunk venni mindenben, a forradalomban, legfőképpen abban, olyan jó balhé. Legfőképpen az, hogy lőnek, és hogy bejöttek az orosz tankok a városba. Az orosz tankokat mindenképpen látni akarjuk. Gyűlnek a nagyobb srácok is, már sokan vagyunk a kórház oldalán, a magas kőfal tövében. Köpködünk, káromkodunk. Valakinél cigi van, rágyújt, körbekínálja a dobozt. Trumcsák, egy nagypofájú hatodikos azt kiabálja, hogy fel kell robbantani egy ruszki tankot, keressünk egyet és robbantsuk fel. Azt mondja, ő tudja, hogyan kell csinálni.
"Csak benzinnel teli sörösüveg kell hozzá" -mondja. "Meg kék gyújtani az üveg száját, oszt odavágni a lánctalpak közzé, s már ég, mint a zsír!"
"Gyertek, csórunk naftát a nagyfatertől" -handabandázik egy másik hatodikos, az ő nevét nem tudom. "A nagyfater a pincében tartja egy pléh kannában, a mociho' kék neki. Sörösüveg, meg van a spájzban doszt."
Néhányan elmennek vele, mi maradunk. Látjuk ám egyszer csak, hogy az Ilkovits felől emberek jönnek, sokan vannak, körbefognak valakit és rugják, ütik-verik, cementtel dobálják, köpködik.
Közelebb óvakodunk, mi ez?
Most már, hogy elhagyták a Péterffy Sándor utcát jobban látszik, hogy mi történik. Velünk szembe jön a menet, letérünk az úttestre, futunk mellettük. Az ember, akit köpködnek, vernek félmeztelen, fejéből ömlik a vér. Nemzetiszínű- karszalagos, géppisztolyos fiatalok kisérik, fiúk, lányok. Talán csak hárman vannak, két fiú, és egy lány. Védenék a vérzőfejű, hátrakötözött karú embert, körbeveszik, megpróbálják testükkel fedezni, de minden ebbéli igyekezetük hiábavaló.
Ágrólszakadt rongyos emberek szaladnak, ordítanak, öklükkel hadonásznak, közelférkőznek hozzá, hol egy láb emelkedik fel és rúg oda, hol egy suháng csap le a fejek fölött. Csatornatöltelék, -mondanám ma azokról az emberekről. Alja-nép. Mondom is, mert tényleg azok, pedig lehet, hogy a maguk módján nekik van igazuk. A nép ítél azon a napon, és az elkeseredett, halálra hajszolt nép nem ismer könyörületet, -vele sem volt senki soha könyörületes.
"Ezek verték halálra a fijamat a Pártházban! Rohadt ávéhás" -síkítja egy leírhatatlanul rongyos, kóchajú asszony. Megy, rohan, köp és ordít. Felkap egy vakolatdarabot és odavágja. Nem talál el senkit, a bomba a kórház falán csattan.
"Kitéptétek a bátyám körmeit, leszaggattátok a golyóit" -kiabál valaki, ijesztő figura, csontos, vézna, hórihorgas alak, a zakó szára a könyöke alatt végződik, kezében lécdarab. Lóbálja, felugrik és fejbecsapja az ávóst. A férfi összeroskad, a földön fekszik. A lábak között megpillantom egy pillanatra, szín merő vér az egész felsőteste. Többen is rugdalják, a nemzetőrök nem bírnak a megvadult tömeggel. Már-már elborítja őket a piszkos hullám, nem sok hiányzik a targikus végkifejlethez. Az utca népe mindenképpen lincselni akar, egymást üvöltik túl: "verjétek agyon a disznót, verjétek agyon!" Az egyik karszallagos, sápadt, pattanásos kamasz, fején átvérzett kötés, lekapja a válláról a géppisztolyt, és a levegőbe lő. Karvaj-szemét végigvillantja a csőcseléken:
"Elég!" -kiáltja. "Bevisszük ezt az alakot a kórházba, kötözzék be, lássák el, aztán bíróság elé állítjuk. Ne nyúljon hozzá senki, mert Isten az atyám, lelövöm, aki még egyszer kezet emel rá!"
Vaskos férfi furakodik oda, mellét a géppisztolycsőnek feszíti.
"Ide lőjjél akkor bajtárs, ide lőj!"
Lompos asszony kapaszkodik a karjába, liheg, térdre esik.
"Pali, kérlek, ne! Pali gyere innen!
Elrángatja a köpcöst a fegyver elől, eltűnnek a tömegben. Hallom az ordítást, a túloldalról:
"Akasszuk fel ezt is, mint a többi gazembert! Lógassuk fel a lábánál fogva az első fára!"
Felrángatják a pacákot, viszik tovább. Amerre elhaladnak vércsík sötétlik az aszfalton. A házak ablakai a túloldalon nyitva vannak, az ablakokban bámészkodó emberek, nézik az ingyencirkuszt.
Megyünk tovább ruszki tankot keresni, elérjük az Alsóerdősor utca és a Rákóczi út sarkot. Az Ilkovits ablakai és a Divatcsarnok kirakata be van törve, géppisztolyos nemzetőrök őrködnek előtte.
"Világos", -mondom mai eszemmel, az egy tiszta forradalom volt, a nép forradalma, nem volt ott helye zabrálásnak. Gyermekfejjel persze nem ezt mondtam, én akkor valami igen cifrát mondtam, amit most sajna nem ismételhetek. Az a sok jó cucc a kirakatban! A kisautó, az én kisautóm! Nem tudtam felfogni, hogy ha egyszer mi győztünk, miért nem vehetjük el azt, amiért megharcoltunk?

Kimentünk az Emke elé. Elég nagy nehézségbe ütközött eljutni odáig, sűrűn volt rakva az utca emberrel. A villamos, a busz nem járt, autót sem láttunk. Mindenki arrafelé ment, amerre mink, a járdán, az úttesten és a villamos-síneken özönlött a népség-katonaság. A hangokból, kiabálásokból megtudtuk, mi van elől a kereszteződésben: a nagy Sztalin feküdt ott kiterítve, teherautó után kötötték érc testét, azzal húzták hosszú drótkötélen, vonszolták kivégzése színhelyére. Kicsik voltunk, a lábak között kölelebb furakodtunk. Négyen voltunk akkor ott, én négyre emlékszem, rajtam kívül a Tóth ikrek, és egy vézna lány a szomszéd házból, akkora, mint mi, Mariska, vagy Julcsika.
Végül már az első sorban guggoltunk, három méterre Sztálin csizmájától. Az a csizma lyukas volt, csákánnyal ütöttek lyukat rajta. Őrjöngő, nevető, veszettül ordibáló emberek csapkodták csákánnyal, fejszével, kisbaltával a szobrot. Akinek sikerült kihasítania egy darabot, az vércserikoltással felkapta, keblébe rejtette a kincset, s szaladt vele vissza, helyet adván más, mohó, feltüzelt ereklyegyűjtőnek. Demokratikus forradalom volt az a forradalom, mindenkinek járt a maga jussa.
Reménykedtem, egy lepattanó szilánkot én is elkaphatok, lesz nekem is saját, különbejáratú Sztalinom. Vércseként lestem a fejszecsapásokat, izmaim ugrásra készen megfeszültek. Tudtam, ha elérkezik a pillanat, igyekeznem kell majd, a Tóth fiúk, Julcsika-Marcsika ugyanarra aspiráltak, mint jómagam.
Nem sok kellett hozzá, hogy kerüljön egy darab. Már ugrottam volna, amikor éles, dobhártyát rekesztő fegyverropogás dübörgött végig a fejek felett. A tér másik oldalán, a Nemzeti Színház felőli oldalon álló páncélautó lőréseiben villogó sárga fénycsíkok. Körülöttem emberek zuhannak az úttestre, iszonyatos a káosz és a zűrzavar. Egymást törve, taposva menekül mindenki. Rohanok én is, elesek, valaki rámlép, de felugrom, mint a macska. Társaimat elvesztettem, se nem látok, se nem hallok. Fegyverzaj. A páncélautó egyre tüzel. Szorító, jeges rémület tör rám, hullámai elragadnak. Vakon süketen, vinnyogva, mint a megvert kutya, berohanok egy kapualjba. Sokan vagyunk, lihegünk, kifelé leskelődünk. A kereszteződés üres, nincs élő ember ott egy se, csak a véres halottak a földön...

Ez már egy másik nap. Kinn vagyunk a gangon, szól a rádió. A statárium érvényben van, a rádió egyre azt bömböli:
"Aki a kijárási tilalmat megszegi, az a helyszínen felkoncoltatik"
A kijárási tilalommal persze senki nem törődik, jönnek, mennek az emberek. A városban, a háztetők felett folyamatos a fegyverzaj. A régi rend emberei, a karhatalmisták tüzelnek a felkelőkre. A géppisztoly-sorozatok között egyes lövések éles csattanásait lehet hallani, és időnként távolabbról az ágyúk baljóslatú mély dörgését.
Jönnek, mennek a hírek. Valaki, hogy ki lehet arra már nem emlékszem, lihegve fut fel a lépcsőn és újságolja:
"Tudják mi történt a Kilián laktanyánál?
A lakók egy szempillantás alatt köréje gyűlnek.
"Mi?"
"Bevonultak az orosz tankok" -meséli a férfi, "egyenesen odáig vonultak, s megálltak a bezárt kapu előtt. A ruszki parancsnok beüzent a magyar parancsnoknak, valami Maléternek, hogy nyissák ki a kaput, adják meg magukat, különben végük.
Maléter visszaüzent: megtanácskozzuk, öt percet kérek. Az oroszok vártak. Parancsot kaptak, hogy csak a véső esetben tüzeljenek. A magyarok pedig, odabenn sebtében felállítottak két páncéltörő ágyút az udvaron. A lövegek csöve az Üllői út felé irányult. Kapuszárnyakat kinyitni, tüzelésre felkészülni, kiáltotta Maléter, majd aztán, amikor szabaddá vált a kilátás, tüzet vezényelt. A két, gyorstüzelő nehézlöveg egyszerre kezdett tüzelni, s mire a ruszkik észbe kaptak volna, rommá lőtték az elől álló harckocsikat, a többi meg ész nélkül takarodott vissza Vecsés felé, amerről bejöttek."
A férfi, valamelyik házbelinek a komája, szalad tovább a hírrel.
A rádió egyre bömböl Eta béni ablakpárkányán, most éppen ezt mondja:
"Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden órában"
Tóth úr tele szájjal röhög, az öklét rázza:
"Na, végre beismeritek disznók!"

Aztán másról beszél a rádió. Ez talán már egy másik napon történik. Lementünk reggel a muterral, hogy kenyeret vegyünk valahol, de minden üzlet zárva volt. Napok óta kocsonyát eszünk baracklekvárral még szerencse, hogy a muter annyi kocsonyát csinált, és a lekvár is halomban áll a spájzban a stelázsin. Nagy Imre nevét ismételgeti a rádió, erre világosan emlékszem, meg arra is, hogy azt mondja, most már minden rendben lesz, győzött a forradalom. Azt mondja, a forradalmárok adják le a fegyvereket, aki eddig meg eddig leadja, annak nem esik bántódása.
Elterjed a házban, hogy a Wesselényi utcai nagy pékség kinyitott, osztják a kenyeret. Rohan mindenki, én is a muterral. Mire odaérünk a sor már a Rottenbiller utcáig ér. A járda teli van szatyros emberekkel. Csípős hideg van, fázósan húzzuk össze magunkon a kabátot. A pékség boltíves kapualja alól emberek jönnek elő, hónuk alatt barnás-pirosra sütött szép, kétkilós veknik, ők az első szerencsések. Egyszerre csak, ahogy csoszogunk előre, Isten tudja honnan, mint a villám vág közibénk egy sorozat. Eldőlő emberek, szétrebbenő sorok. Vad, fejvesztett menekülés. A dobhártyám majd szétreped az üvöltéstől, a zajtól. A géppuska, fentről, valamelyik tetőről lőhet, egyre ugat. A muter kezemnél fogva rángat maga után, és testes termetét meghazudtoló fürgeséggel rohan visszafelé a Rottenbiller utca irányába. Mire a Munkás utca sarkához érünk a lövöldözés megszűnik. Lihegve megállunk, alaposan kifutottuk magunkat. Mivel visszmenni nem merünk, kenyér nélkül maradunk. Aztán anyám hoppá csak, felfedezi, hogy elől a Baros tér Debreceni szálló felőli részén teherautóról élelmet osztanak. A nép körbeveszi a teherautót. Mi is odarohanunk. Nagybajuszú parasztgazda, és serdülő leánykája adogatják lefele a platóról a szál kolbászokat, oldal-szalonnákat. Kapunk egyikből is, másikból is. Boldogan visszük haza. Kenyerünk ugyan nincs, de a baracklekvár mellé most már nem csak kocsonyát ehetünk /nap, mint nap kocsonyát enni nem nagy mulatság/ -hanem paraszt-kobászt és jó paprikás, fokhagymás abált szalonnát is.

Nagy Imre azt mondja a rádióban, most már győzött a forradalom, tegye le mindenki a fegyvert. Lehet, hogy vannak, akik nem hallgatnak rádiót, mert a lövöldözés egy percre nem szűnik. Az egyik földszinti lakó, Szőllősi bácsi a belső sarokból, ahol az átjáró van a viceházmesteri lakáshoz, Kati odujához elhatározza, hogy kimegy a kapu elé körülnézni. Felszól a gangra az Eta néni rádiója körül csoportosuló többi lakónak:
"Körbeszaglászom egy kicsit"
Tempósan, ráérősen ballag, kinyitja kaput, kidugja az orrát. Abban a pillanatban lövés csattan. Szőllősi bácsi támolyogva jön vissza. Arca falfehér, felkarjára szorított ujjai közül vér szivárog. Mire beér az udvar közepére jártányi ereje sincs, eldől, mint a zsák. Többen is rohannak segíteni. Vetkőztetik. "Nincs baj" -kiáltja fel az emeletre Szabó bácsi. "Mázlija van. Tiszta hús-lövés, nem ért csontot."

Nekem is van egy esetem. Benn ólálkodok Eta néni lakásában, /az ő lakásának ablakai a Szövetség utcára néznek, de a szobába a kinti lövöldözés miatt, már régóta nem tanácsos bemenni/ -óvatosan az ablakhoz lopózom, kinyitom. Kukucskálok, azaz, hogy csak kukucskálnék. Fület repesztő csattanás egész közelről, talán a szemben lévő ház egyik ablakából, és a fejem fölött az ablakkeretbe golyó vágódik szilánkosra szétcsapva a masszív keményfát. A pillanat tört része alatt vágom hasra magam. Laposkúszásban menekülök kifelé a konyha biztonságába.
Másnap újabb híreket kapunk.
"A Széna téren és a Corvin közben még harcok folynak", -mondja a hírhozó, -"a város többi része azonban csendes. Buszok, villamosok nem járnak, teherautókkal közlekednek az emberek, a teherautók folyvást járják a várost, lassítanak, ha valaki fel akar ugrani, vagy, ha megütögeti valaki a vezető-fülke tetejét, hogy leszállna."
Lassan, úgy néz ki, rend lesz mindenütt. Hogy mi jön majd ezután, senki nem tudja. A felnőttek latolgatnak.
"Az orosz csapatokat kivonják Magyarországról" -vélekedik valaki.
"Szabad választások lesznek és többpárt-rendszer" -tódítja egy másik.
Én persze nem értem miről beszélnek, 7 éves vagyok, egy nyílpuskát eszkábálok éppen, a tusa már kész va, most a ravasz rögzítésével bajmolódom. A szavakat hallom a szavak megmaradnak. Csak jóval később, amikor már Amerikában élek, csak akkor kezd tudatosodni, miről beszéltek a felnőttek a gangon.

November negyedike van. Ezt csak most utólag tudom, és mondom, hogy november volt, és negyedike volt az a nap, akkor fogalmam sem volt, nem érdekelt melyik hónapban voltunk és hányadika volt. Iskolába nem kellett járni, ez volt a lényeg, meg az, hogy került ideg a nyílpuskámra, már majdnem készen volt.
Kora reggel elkezdte mondani a rádió a híreket, majd nemsokra rá a női hangot megszakította egy feszült férfi hang és a férfi hang ezt mondta:
"Ma hajnalban a szovjet harckocsik megtámadták Budapestet. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Segítsetek...segítsetek..."
A ház lakói összeszaladtak, feszülten várták a fejleményeket. Távolról ágyúdörgés hallatszott. "Segítsetek...segítsetek..." ismételgette a férfi hang. Aztán elkezdtek özönleni a hírek. Jött a hírnök, a jólértesült pacák, akiről már tettem említést és izgatott hangon jelentette, hogy az oroszok leváltották a Gödöllő és Pécel környékén védelembe vont hadosztályokat, Szibériából átcsoportosított erőket dobtak át, és azok semmibe véve a magyar kormánnyal kötött megállapodást betörtek a fővárosba.
"Azt mondják róluk olyan sötétek, hogy azt se tudják, hol vannak. Azt hiszik a Szuezi csatornánál vannak és az angol csapatok ellen kell harcolniuk."
"Dajkamese" -kiabál le Szabó bácsi a harmadikról. "Csak nem dől be ilyeneknek? Még, hogy átálltak volna? Majd pont a ruszkik fognak átállni!"
"De igenis, hogy átálltak" -perlekedik a messziről jött ember. "Én tudom, hogy átálltak. Én a saját szememmel láttam a városban ruszki tankot, vörös csillag volt az oldalán, de magyar zászló lengett rajta. Iván meg kimászott belőle egyszer csak és összeölelkezett a felkelőkkel"
"Mesebeszéd" -legyint Szabó bácsi és bemegy a konyhába, és úgy bevágja az ajtót, csak úgy csattan.
Lenn vagyok az udvaron a Tóth gyerekekkel. Ez a tankos dolog minket is izgat. De jó lenne látni a tankokat. Egy pillanat alatt eldöntjük: megyünk és megnézzük őket. A kapu nyitva, a felnőttek ránk se hederítenek. Ódalgunk a kapu felé víg pofával, mintha minden rendben lenne, mintha csak arra akadt volna éppen dolgunk. Ki a kapun, aztán iszkiri lefelé. A Dohány utca sarkán összeakadunk egy ismerős cimborával, a mi sulinkba jár. Az Alsóerdősor utcában lakik, ha jól emlékszem a 6-ban, egy roggyant, lepusztult bérházban. Ő azt mondja, hogy látta a tankokat, a Rákóczi úton állnak halotti csendben. Szerinte a mieink. Szerinte azért jönnek be, hogy a belvárost és a parlamentet megvédjék. Csatlakozik hozzánk, egyre ismételgeti, majd ő megmutatja nekünk a tankokat. A Dohány utca és az Alsóerdősor utca sarkán messze elől megpillantjuk őket. A színük szörkés-zöld. Nincs mozgás körülöttük.
Óvatosságból nem megyünk nyíl egyenesen rájuk, teszünk egy kerülőt a Rózsák tere felé, elszaladunk a kórház oldalában a templom mellett, jobbra be a Péterfy Sándor utcába, majd balra, vissza az Alsóerdősorba újra. Most már közelebb vagyunk, jobban látunk, de azt, hogy a mieink-e vagy ruszkik, azt nem tudjuk kivenni. A falhoz lapulva araszolgatunk közelett a Tálos-féle kocsma mellett. Itt megállunk, behúzódunk egy mélyedésbe.
"Megnézem őket" -határozok néhány percnyi leskelődés után. Mennem kell, zabszem van a fenekemben. Oldalazva haladok a sarokig, az Ilkovitsig. Kikukucskálok. Uramfia! A tankok a Rákóczi út teljes szélességében végig állnak a Baross térig meg még azon is túl, a Kerepesi úton. Nézem őket, vajon a mieink-e, aztán észreveszem, amit elsőre izgalmamban nem tudtam, oldalukon a vörös csillagot. Felfigyelek arra, hogy a hozzám legközelebb álló harckocsi négyszögletes lőrésében egy fegyver sötét szeme engem figyel. Szívem akkorát ugrik, hogy majd szétüti a bordáimat. Mint egy némajáték béna főszereplője lassú, óvatos lépésekkel, a lehető legkevesebb észlelhető mozgással húzódok vissza az 1. számú ház kapualjába. Ebben a pillanatban megszólal egy magányos géppuska. Onnan, ahol állok, észlelem, hogy a Divatcsarnok felső emeletéről tüzel. Egy sorozat, még egy sorozat. Csönd lesz egy pillanatra, aztán elszabadul a pokol. Látom, ahogy a harckocsik lövegtornyai a célra fordulnak, láng csap ki az ágyúkból. Iszonyatos csattanások egymás után. A csattanások egybefolynak a becsapódások mély dörejével. Moccanni sem merek, a kapualjból nézem végig az égszakadást, földindulást. Látom, hogy az áruház Rákóczi út felé néző fala leomlik, és látom azt is, hogy ég, lángol az épület.
A Divatcsarnok három napon át égett. Az egyik éjszaka átlopózott Tóth bácsihoz a mi házunkba a Pesti Jakab bácsi, a sógor. Másnap ő mondta el a gangon, hogy már a 8-as számú ház is veszélyben van, a szemközti tűzfal annyira áttizzott, hogy a lakók csatárláncot alkotva éjjel-nappal vödrökből locsolják a negyedik emeletről és a tetőről. Pesti Jakab szerint a 8-ban az emberek leköltöztek a pincébe, a pincék át vannak fúrva a Dohány utcáig.

A Rákóczi út házait rommá lőtték az orosz tankok. Voltak házak, amelyek úgy néztek ki, mintha bomba-találatot kaptak volna. Annak a háznak a homlokfala, amelyben az órás-üzlet van, és a mellette lévőé, amelyikben a hentes van, félig leomlott, mint egy színházi díszletben látszottak a szobákban épen maradt bútorok, az egyik szobában egy színes ágyhuzattal letakart ágy fél lábbal kilógott az alatta tátongó mélység fölé.
A kisautónak, az én piros kisautómnak, csak a koromfeketére égett váza maradt meg.
Megkezdődött a fosztogatás. Prédára éhes siserehad lepte el az áruház környékét. A pincék színültig voltak vízzel. A rongyosok nem törődtek a vízzel és a novemberi hideggel, gatyára vetkőztek, és újra meg újra lemerültek egy-egy télikabátért, lábosért, gyúródeszkáért.
Mint gyerek, bejártam a várost. A Múzeum körút és a Bajcsy Zsilinszky út házai rommá voltak lőve. A járdát és az úttestet térd-magasságig borította a törmelék. Kiégett, lebillent löveg-tornyú tankok mindenfele. Az egyikből éppen akkor szedték ki az összezsugorodott, szénné égett holttestet, amikor a Tóth fiúkkal arra jártunk.

Felidéződnek az emlékek. A terasz alatt távolba veszően nyújtózik a kék, zöld, meleg, opálos óceán. Verem a klaviatúra billentyűzetét, néha feltekintek, kinézek a tengerre. Átfut rajtam, megborzongat a gondolat: tovább már nem halogathatom, el kell mondanom, mi lett Szemerédi Jánossal és Kassai Karolinával.

Be kell fejezzem a történetet.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2008-04-29 20:25:44

Igen, az utolsó fejezet következik! Most minden kiderül, ...ha kiderül

Köszönöm Rozália!


-én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2008-04-29 11:12:16

Jól összeszedegetted, mi minden történt akkoriban. Élethű ábrázolás. Jól veszem ki szavaidból, most már megtudjuk, mi történt Szemerédivel és Karolinával?
Rozália

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)