Láttam a csillogó napnak elveszett sugarát
egy percre megpihenni távoli hegyek ormán,
mikor az ég csókolta tűzes korongját
elüzte a mindent átölelő fekete sötét némán.

Láttam a szerelmet, vadul felperzselt szíveket,
a tűzben lágyan keringőztek boldog lelkek,
összeforrva, míg a szemekben titkos fények
izzó parazsa táplálta az éltető, vad szerelmeket.

Láttam a tűzet kialudni, könnyáztatta sorsok
porba hullt pillangó tetemeit, iztelen csókok
muszáj-érintését arcokon, mire ráfagyott az utálat,
mikor magányba burkolódzott a bánat.

Láttam, hogy éjszaka lett, nagyon hideg,
a Nap már nem kelt fel soha többet,
csak egy csillag jött temetni a reményt,
mielőtt végleg eldobja a végtelentől kapott fényét.

Már nem látok semmit, csak érzem kínjaim,
hogy marnak belül, mint acélkarmok tépik vágyaim,
álmaim, már várom, hogy megtipor utolsó szavad,
és nem tudod, egy gyenge szív közben megszakad.