(Így megyünk Európába?)

Sarkvidéki hideg szél fújt azon a tavaszi napon, de én útrakeltem, nem maradhattam a jó meleg lakásban. Vácról hazafelé autóbusszal, néztem a szép Nógrád megyei tájat. Az út mentén mindenhol gondos emberi kezekkel telepített erdők, kis patakok sietnek az Ipoly folyóba. Még nem éled a természet, az erdők fái nem zöldellnek, szürke, egyhangú - lenne - a táj.
De inkább lenne egyhangú addig, míg a jó meleg tavaszi napsugár kihajtja a rügyeket - gondoltam magamban. Ugyanis mindenütt, ahová a szem ellát, gondosan becsomagolt színes nejlonzacskókban, vagy csak úgy kiöntve tarka szeméthalmok bontják meg a rendet, a hideg szél meg görgeti, fújja távolabbi tájakra a hulladékot, a papírokat... Akkor, ha kihajt a fű, legalább eltakarná a szemetet.
S ekkor eszembe jut az IBUSZ által, 1975-ben szervezett utazás. Hagy idézzem az útról megörökített soraimat.

"Pozsonyt érintve hagytuk el a Dunát. Innen Csehszlovákián keresztül vágtatott velünk a szerelvény, s nemsokára megláttuk az Elba folyócskát, amely haladásunkkal egyfolytában szélesedett... A Prágai medencén át vitt útunk, ahol már nagy folyóként hömpölygött a sínek mellett, s futott Észak felé, hogy a tenger ölelő karjaiban vegyüljön el a sós tengervízzel.
Tisztára takarított mezőkön keresztül haladtunk. A vonat ablakából csodáltuk a tájat. Nekünk azért tűnt föl, mert Magyarországon amerre jártunk, mindenütt kidobált szeméthalmokkal találkozunk városok-falvak határában, erdők-mezők útjai mellett. Itt pedig vonatunk ablakán kinézve, mindenütt tiszta mezők, útszélek, s koraősz lévén, még minden tiszta és üde zöld volt. Ezért már az odafelé vezető út is emlékezetes és nagyon megkapó volt számunkra."

Miért van az, hogy kis hazánkban akkor is, most is, szemét az útszélén, szemét a patakparton, szemét az erdőszélen, mindenfelé... A város tele van különféle szemét- és csikktartóval, sokan mégis ott dobják el, ahol éppen vannak. A lépcsőházban a gyerekek virágládákba dobják a csokipapírt, papír-zsebkendőt, felnőttek a csikket, a cigarettadobozt, a nejlonzacskót, némely felnőtt pedig az emeletről kiöntözi az ételmaradékot...
Miért van az, hogy nálunk nem lehet megtanítani már kiskorukban a gyerekeket arra, hogy a szemetet soha, sehol nem szabad szétdobálni? Ugyanis ha beléjük rögződne, nem tennének úgy, mint társasházunk udvarában a szomszédos gimnázium tizenéves diákjai.

Mostanában a városban szorgos kezek rendszeresen dolgoznak a közterületeken, összeszedik a rendetlen emberek által eldobált hulladékot. Először történt, hogy az udvarunkat (közterület) gyönyörűen kitakarították. Összeszedték a hulladékot, kisöpörtek. Jó érzés volt kinézni a folyosóról.

S mi történik? Ide járnak (nem tudhatom, de remélem, nem engedéllyel) a gimnázium diákjai, s mivel őket sem nevelték (sem otthon, sem az iskolában) arra, hogy szemetelni nem szabad, szétdobálnak mindent: padok mellett, rossz időben házunk kapualjának védelmében szívják a cigarettát, s ki tudná megmondani, még mit, utánuk ott marad a szeméthalom: cigarettásdoboz, csikk és csokipapír, s egyéb szemét. Hiába kérjük őket, hiába szólunk rájuk, hogy gyűjtsék össze, ne dobálják el, meg sem hallják.
Szép lenne a város, a mező, ha mindnyájan vigyáznánk a tisztaságra.
Miért van az, hogy idegenben meg tudják őrizni a természet tisztaságát, - nálunk miért nem lehet?
Így megyünk Európába, így fogadjuk a hozzánk érkező embereket, szemétkupacokkal?"

Ezt írtam "Illetékeseknek" még 2003. április 8-án. Mondhatnám, nem volt foganatja.

Ismét tollat ragadtam 2004. szeptember 16-án, a helyi sajtóban NYÍLT LEVÉLBEN tettem szóvá a következőket:
Örömmel olvastam a GY. HÍREK 6. számában nyilatkozatot, hogy a papírhulladék-gyűjtők mellé hamarosan kikerülnek a műanyag-palackok gyűjtésére alkalmas konténerek is. Eddig ugyanis a hulladékpapír nagy része gyakran - másodlagos felhasználási lehetőség nélkül - a szemetes-kukákba vándorolt.
Ezért mindnyájan örültünk a társasház udvarában elhelyezett papírhulladék-gyűjtőnek. Az itt lakókon kívül az üzletek és a környék kis utcáiban lakók is ide hordják a fölöslegessé vált papírhulladékot.
Sajnos nem először fordul ellő, hogy nem cserélik rendszeresen a konténert. Most például három hete ott áll teletömködve, a tetejére, és mellérakva sok papír, és hordja a szél mindenhová.
Már többször megkerestük személyesen, telefonon a Kft. Illetékeseit, és kértük intézkedésre, eddig eredmény nélkül. Most ezúton szeretném tolmácsolni társasházunkban élők gondját, és kérését.
Hatvanhat család lakik itt, - az alagsorban üzletek működnek (ahol sok doboz és papír válik fölöslegessé), kevésnek bizonyul egy konténer, még ha rendszeresen elszállítanák is. Ha megtelik a hulladékgyűjtő, akkor a szeméttárolóba dobálják az értékes papírhulladékot is, ezért a konténerek nem töltik be eredeti szerepüket.
Kérjük, hogy épületünknek a másik lépcsőháza mellé is helyezzenek ki további konténereket, s gondoskodjanak azok rendszeres ürítéséről!

Most 2006. júniusát írjuk. Nem helyeztek ki újabb papírhulladék-gyűjtőt, és az egyetlen konténert legalább másfél hónapja nem cserélték ki. Az udvart szépen, rendesen takarítják a köztisztaság emberei, de mindhiába, olyan az udvar (ez is közterület), mint egy szeméttelep, mert a papírkonténer tetején - mellette és mindenütt - kupacokban, tasakokban, szétdobálva dobozok és papírhalmok "díszítik" házunktáját. Mellette áll a szeméttároló konténer, azt rendszeresen hetenként két alkalommal kiürítik. Ugyanott dolgoznak azok is, akiknek kötelessége - volna - a papírgyűjtők cserélése. Azt miért nem lehetne - amint megtelik - ugyanúgy cserélni, vagy üríteni?
Nem tudom, miért kell az arra hivatott szerveket munkájuk végzésére nógatni? Miért kell kérni, könyörögni, hogy elvégezzék rendesen, rendszeresen azt, amire hivatottak? - teszem föl most már a költői kérdést immár magamnak. - Így megyünk Európába?