HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 31

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49209

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2008-05-21

A távoli rokon


Tudjátok, az élet tele van furcsa történetekkel. És nem figyelünk ezekre oda, mert nincs benne erőszak, szexualitás, botrány, vagy éppen valamilyen, egyáltalán; akármilyen tragédia. Mert ehhez szoktattak hozzá minket a tévéadók, a szennylapok. Kiürültünk, szép lassan, mint egy ajándékokkal teli vászonzsák a Mikulásnapi ünnepség végén. Az ajándékok az élményeink, suta történeteink, a zsák meg az életünk. De most megosztok veletek egy ilyen ritka történetet, akár tetszik, akár nem!
Mad szokásos hétvégi sétájára indult egy vacogós novemberi reggelen. Első útja az újságoshoz, második a kocsmába vezetett. Itt felszólított minden élőt és halottat, hogy neki kell egy asztal, egy szék, valamint sör és pálinka. A pincérnő karikás szemmel kérdezte: - Hogy, s mint?- azzal letette a poharakat asztalára. Matildnak hívták. Festett szőke haj, olcsó rúzs, megereszkedett mellek, feszes ruha, kivillanó harisnya, krémektől ráncos kéz. Járása feszélyezett volt, illata dohos parfümtől szagos, teste orgazmus-mentes éjszakától csalódott. Tekintetében benne volt nem titkolt üzenete, miszerint manapság nehéz jó pasikat találni, egyik bénább, mint a másik, csak egy gyors kefélés, és máris alszanak, vagy éppen odébbállnak, vagy a legrosszabb, hogy nem is jön össze. Rágyújtott a pult mögött és Mad-et nézte. Amaz kiterítette az újságot, és szokásos kacagással vette tudomásul az amúgy igen rossz híreket. Mindig kinevette a cikkben szereplő áldozatokat, nemzeteket, nem értette, miért viseltetik a Föld népessége ilyen szánalmas módon a sorsa iránt. Megérdemlik! - szokta mondogatni két korty közben.
Miután elvégezte reggeli teendőit a kocsmában, fizetett, kicsikart egy mosolyt a pincérnőnek, cserébe mormogást kapott, de ez inkább szólt a kevés borravalónak, mint szerény személyének. Kint hideg telepedett mindenre, de a Nap jótékonyan sütkérezett a felhők között. Melegséget ontott magából, bár ezt a Föld innenső részén élők nem nagyon érezték. Tél volt.
Nem akart még hazamenni. Akkor biztos kell valamit csinálnom, motyogta maga elé. Összehúzta kabátját és leült egy padra. Már ott sütette arcát egy idős néni. Látásból ismerte, mindig szokta látni, ahogy ül, csak ül, mintha folyton várna valakit. De soha nem jött senki, legalábbis Mad még nem látta más társaságában. Öreg volt, már nagyon öreg. Vastag szemüveget, kérges bőrt, olcsó műszőrme bundát, semmibe vesző tekintetet, és fájó sorsot viselt. Kezei remegtek, feje szintúgy. Szája néha kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de végül mégsem szólt. Furcsa módon, mindig valahová felfelé nézett, keresett valamit az égen és csak sóhajtozott.
Mad észrevett valamit. Egy fehér botot, melyet eddig soha nem látott. Most is takarásban volt, a pad szélén a betontalp mellett pihent. Köhintett egyet. Nem tudta miért. Jött magától. A néni felé fordította a fejét. Elmosolyodott, szeme körül gödröcskék nyíltak, arca egyszeriben kivirult, pirospozsgás lett.
- Hát eljöttél? - kérdezte kedves hangon. Mad nem felelt azonnal. Kétségbe esett, hogy most mit tegyen. Mondja azt, hogy igen, de ő speciel egy vadidegen, aki nélkülöz jelenleg minden emberi méltóságot, tulajdonságot, erényt? Hogy nem sikerül neki semmi? Hogy olyanokat szeret, mármint nőket, akik azt nem viszonozzák, ellenben mennyien szeretik, akiktől meg ő húzódik el? Hogy egy senki, egy átlag, nincs kocsija, telke, vagyona? Hogy álmai soha nem válnak valóra? A nénire nézett. Megsajnálta. Nagymamája jutott eszébe, akit annyira szeretett, és aki őt is nagyon szerette. Most mit tegyek? - kérdezte magától. Legyek egy álcázott ismerős, vagy nem is, inkább egy távoli rokon? Belenézett a néni üres szemébe. Kék volt és tompa.
- Igen, eljöttem - felelte hirtelen. Nem volt visszaút. Nem is értette, hogyan jöttek ki a szavak.
- Úgy örülök, édesem! Annyit vártam már! Te vagy a legkedvesebb unokám! - szája sírásba görbült, könnyek záporoztak arcán. Teste reszketett. Kezeit kitárta, és Mad annyira jámbor és zavarodott volt, hogy átölelte, és megsimogatta a néni hátát.
- Jól van, jól, van, ne sírj! Már itt vagyok, most itt vagyok.
Sokáig csak így ültek a padon, átölelve, sírva. Mad fejében az járt, hogy most ezt már végig kell csinálnia. Nem visszakozhat. Eljátssza a rég látott unokát. Hiszen úgysem ismeri fel, nem látja, sőt, ezek szerint nagyon rég nem találkoztak, elvileg akármit mondhat, szabad kezet kap a meséléshez. De mit mondjak? - kérdezte magában. Még soha nem hazudtam - tette hozzá hallhatatlan belső hangja.
- Már nagyon hiányoztál - szólt nagy nehezen a néni. - Megöregedtem. Nincsenek már meg a barátnőim, mind kint vannak a temetőben. De olyan messze van, nem bírok kimenni egyedül. Itt szoktam üldögélni. Várni téged. De soha nem jött senki. - elhallgatott, mélyet sóhajtott, egészen mélyet. - Nem voltunk egy minta család, tudom, sokat veszekedtünk. A fiam..., hát, tudod, milyen az apád, makacs, önfejű. És édesanyád halála után szétment minden. Azt mondta a szomszédom, hogy darabjaira hullott a család, az élet. Lehet, igaza van. Én meg csak itt ültem, és vártam, és éreztem, hogy egyszer eljössz, mert te olyan jó gyerek voltál mindig. - elmosolyodott - De mit beszélek itt össze-vissza? Rád vagyok kíváncsi! - Mad megijedt, azt hitte, csak hallgatnia kell, és nem pedig előadni a "hogyan verjünk át egy magányos, öreg nénit" drámát. Zavarodottságában a szája szélét harapdálta.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte a néni. És Mad fejében a mondatok, melyek eddig sem voltak valami rendezettek, szép lassan összeálltak, formát alkottak, hogy egyszer az életében egy igazán jót tegyen egy magányos idegennek.
- Hát... ööö... tanultam, aztán kimentem külföldre dolgozni, pár év után hazajöttem, megházasodtam, és...
- Megnősültél? Édes aranyom! Végre valahára! - vágott közbe a néni. Mad éppen folytatni akarta, hogy azóta elvált, úgy könnyebb neki a füllentés, elvégre mindig el- és otthagyták. - Vannak gyerekek? - kérdezte már-már esedezve, pozitív választ várva a néni.
- Igen... van... két... két gyermekünk. Egy fiú és egy lány. Meséljek róluk? - kérdezte Mad.
- Igen!- nevetett fel a néni. Kezei megmarkolták Mad kezét.
- Hát, szóval, a fiút úgy hívják, hogy Albert, a lányt meg Amandának. Tíz és tizennégy évesek. Nagyon virgoncak. Talpraesettek, tele vannak tervekkel. Albert fizikus szeretne lenni, Amanda fényképész és festő. Ne kérdezd, miért, szerintem ők sem tudják. És képzeld, Albert olyan jó tanuló, hogy azt javasolták az iskolában, hogy lépjen feljebb két osztállyal, különben visszafogják a többiek. Amanda meg nagyon tehetséges, gyönyörű képeket készít, egyik szebb, mint a másik. Már néhány felvétele megjelent egy fotós magazinban. Az egyik, és ez nagyon fog tetszeni, egy gólyát ábrázol, amint szétterülő szárnyaival leszálláshoz készülődik a tóparton, nem messze a házunktól. És félhomály van, napfelkelte. Elképesztő, miket tud az a lány! Ja, nem is mondtam, a házunk két éve készült el, saját asztalost fogadtunk, ő csinálta a bútorokat, a lépcsőket, feleségem, Anna rendezte be a házat, díszítette fel függönyökkel, virágokkal, képekkel, bár azt hiszem, hamarosan a lányunk képeit kell kiaggatni, annyira szépek. Kérdezték a lurkók, hát a nagyival mi van? Mondtam, hogy kutatok utánad, azt hittem még a régi címen laksz, de végre megtaláltalak, és most itt vagyok, mesélek. - fogta meg a néni kezét. Amaz egy pillanatra megfeszült, gondolkodott, de nem szólt. Rámosolygott Mad -re, biccentett egyet, így kérte, folytassa.
- Annával kint ismerkedtem meg. Pincérnőként dolgozott egy pub - ban, ahogyan ők nevezik a kultúrált kocsmákat. Én meg a metróépítésnél melóztam, közben verseket irogattam, próbáltam elérni, hogy megjelenjenek valahol, de a legtöbb helyen válaszra sem méltattak. Egyszer, képzeld, Anna meglátta, mit teszek-veszek a sör és unicum mellett asz asztalon, éppen firkáltam pár sort, ő meg odalépett, elvette a papírt, ami legfelül volt, elolvasta, és azt mondta, hogy nagyon tetszik neki. Hát így ismerkedtünk meg. Aztán udvarolgattam neki, tudod, én régimódi vagyok e tekintetben, hála neked, hogy annyit foglalkoztál velem! - megsimogatta a kérges kezet. - De minden elmúlik egyszer, ugye, és hát összeköltöztünk, és nagyon jól passzolunk egymáshoz. - Mad messze nézett. Hópihék hulltak arcára. - Olyan, amilyennek egy nőt, egy feleséget elképzeltem mindig is. Kedves, szórakoztató, érzékeny. Szeret olvasni, imádja a szép és beszédes dolgokat; festményt, szobrot, fényképeket; és nem utolsósorban szereti nézni a szumózó birkózókat a tévében. Ez nagyon nagy előnnyel bír nálam! - nevetett Mad. - Szoktunk otthon is így birkózni, a gyerekek meg csak kacagnak. Aztán ők is beszállnak. És akkor már mindannyian kacagunk. - szünetet tartott. - Tudod, azt szeretem Annában, hogy annyira érzékeny és őszinte. Mindig számíthatok rá. Sosem hagyna cserben, nem szégyellne, nem bántana. És szeret nevetni, játszani. Ő sem akar még megöregedni, ahogyan én sem. Azt hiszem, megfogtam Isten lábát, érted, Mama? - a néni bólogatott, szemei boldogok voltak. Apró könnycseppek ereszkedtek alá, ahogyan hallgatta régen látott unokáját. Megint csak biccentett, és megszorította egy picit Mad kezét, hogy folytassa az elmaradt éveket.
- Tudom, most dühös vagy egy kicsit, de, de tudom, amiért ennyi ideig nem jelentkeztem, de kérlek, ne haragudj! Ha hazamegyek, elmesélem, hogy találkoztunk. Biztos örülni fognak! Anna kérdezte is, hogy milyen a mamád? Én meg meséltem a gyerekkoromról. Hogy sokat játszottál velem, vittél a játszótérre. Emlékszel, egyszer leestem a hintáról, és bevertem a fejem. Nagyon megijedtél. Mindketten féltünk, mit fog mondani anyu és apu. De kimagyaráztuk! Jól elhitettünk velük egy kitalált történetet. - nevetett Mad. Egy ilyet, mint ezt itt, tette hozzá magában. - Tavaly négyesben mentünk a Vidámparkba, képzeld, majdnem minden olyan nagy és félelmetes lett! Hogy én mennyire féltem felülni az átfordulós hullámvasútra! Bezzeg a kölkök, azok több menetet is kisírtak. Tegnap moziban voltunk, valami bugyuta vígjátékot néztünk. Annának tetszett. Szeretem, ahogyan nevet. Belülről jön neki a vidámság, érted? És most nagyon jó nekünk, boldogok vagyunk, terveket akarunk megvalósítani. Én szeretnék egy vitorlást, hogy élvezzem a hullámokat, a szelet, a szabadságot. Azt, amit az első felfedezők éreztek. Anna tovább szeretné gyarapítani a kerti virágok, jegenyék számát, no, és persze, a kerti törpék számát. Annyira aranyosak, bár nekem némelyik kicsit giccsesnek tűnik. De hát elfogadom Anna hóbortját, ő is mindig mellettem áll. És a gyerekek! Hát lesz mit tanulniuk, főleg a fiamnak. Fizikus. Most mondd, mit szólsz? Képes lesz éjszakánként képleteket fejtegetni, meg elméleteket gyártani. Amanda meg él-hal a színekért, a fényképekért. Kiállításokat szeretne majd, vendégsereget, dicsőséget. És mindehhez van elég anyagi fedezetünk is, hála a kinti munkának. Szóval, jól mennek a dolgok. Nagyon boldog vagyok. - elvette tekintetét Mad a felhőkről. - De lassan ideje indulnom, még képesek, és nem várnak meg az ebéddel. Nem baj, Mama?
- Nem kis unokám - súgta a néni. - Nem baj.
- Majd jövök máskor is, elhozom a lurkókat, meglátod, milyen édesek!
- Rendben. Már nagyon várom.
- És majd egyszer eljössz hozzánk. Meglátod, milyen szép házban lakunk. Megcsodálhatod Anna virágait, és kerti törpéit. Nagy kertünk van ám!
- Elhiszem - mondta a néni.
- Tudom - felelte Mad. - Nagyon jó volt neked elmondani mindent, nagyi! Köszönöm!
- Én köszönöm fiam! Jól esett, hogy meghallgathattalak.
- Akkor jó. - Mad feszengett. Boldog volt és üres, mint egy kiszáradt belsejű, repedezett falú váza. Elmondta a néninek, milyennek szeretné látni az életét. Kicsordultak könnyei. Szipogott.
- Ne sírj! - kérte a néni. De már ő is könnyezett. Ilyen egy délelőtt volt ez. A könnyek dele jött el. Sós cseppek tengere.
- Jó. És most megyek - mondta Mad. Felállt, kezeivel sután kalimpált.
- Jó. Menj... fiam...- felelte a néni. Mad felé tárta kezeit, átölelték egymást. Újra és most szorosabban. A néni megsimogatta Mad arcát, próbálta letörölni a férfikönnyeket. Azokat igen nehéz. Majdnem lehetetlen feladat. És szép lassan kibújtak egymás öleléséből, csak a kezük tartotta a másik tenyerét. A néni felnézett a hófödte felhőkbe, s szép lassan magához vette öreg és érdes és fáradt kezét. Mikor a két kéz önálló lett, az utolsó pillanatban volt egy rezzenés, egy parányi szikra.
Ebben a szikrában, rezdülésben az volt benne, hogy: de jó volt veled beszélgetni idegen, nemes lélekre vall, hogy meghallgattuk egymást, hogy elmesélted vágyaidat, és meg ittam szavaidat, pedig tudtam, hogy te nem vagy az unokám, mert az igazi tudta volna, hogy mindig is itt laktam. De nem haragszom, mert ha csak percekre is, de boldoggá tettél, és az igazság az, hogy én már soha nem láthatom az unokámat, mert soha nem fog eljönni, és nagyon hálás vagyok ezekért a percekért, te idegen, te... te... távoli rokon!



Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
ifj. Szabó G. István
Regisztrált:
2006-12-14
Összes értékelés:
56
Időpont: 2013-04-01 20:23:15

Nagyon köszönöm a dicsérő szavakat! A terveim...hát, ebben az országban a tervek sokszor csak tervek maradnak...de ezzel együtt élek...mert muszáj, ez a küldetésem...és csak írom, amit látok, amit érzek...

Üdv:
István/Pisti
Alkotó
Kate Chrysso
Regisztrált:
2011-07-27
Összes értékelés:
115
Időpont: 2013-04-01 17:22:04

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Még egy kis igyekezet, és a terveidet már túl is szárnyaltad.
üdv.
K.
Alkotó
Regisztrált:
2008-01-20
Összes értékelés:
492
Időpont: 2012-11-18 11:19:20

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Ez szép volt. Igazán megható.

Üdv.: Phoenix

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Suhanó árnyak című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Téli világ címmel

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Eltöprengek című alkotáshoz

Hayal alkotást töltött fel Újrakezdés címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Találkozunk című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Felolvasó esten című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Kellevélbe csavart gombócok. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Túl korán című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/3 című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/3 című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) szakadárok című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)