HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49107

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2008-05-23

És akkor mi van?

Stephen G. Taylor Jr.




És akkor mi
Van?


1. fejezet



"A világ hosszú történetében egyetlen
tény sem annyira megdöbbentő, mint a
lakóinak széles körű és ismételt kiirtása"

Charles Darwin





A könyvben szereplő személyek minden bizonnyal
a képzeletem szülöttei, bár éppenséggel
lehetnének élők is, hacsak tényleg nem azok.






" Láttuk a holdat amint zsebre vágták
láttuk együtt a csillagok halálát
láttuk amint vízen jár s eljut a napba
míg megmártózik az ősragyogásban
sok kérdést kiokádtunk
s válaszra vártunk. "



Lou Reed : Power And Glory

Fordította: Göbölyös N. László









Figyeljetek!
Kezdetben vala a merő semmi. Senki nem volt sehol, minden semmi volt. A semmi csuda fehéren csillogott, a történelem és a vajúdás feketítette be az örökké múló Idő lomha csoszogása alatt. Továbbá minden, vagyis az egész hatalmas mozdulatlanság hangtalanul, lakatlanul, ármánykodás nélkül lebegett szerte; csak néha-néha remegett meg, és ilyenkor a csend homályosan ülte meg a Világmindenséget. Természetesen ebben a stádiumban nem léteztek az alább felsoroltak: szivárvány és mosógép, Isten és ember, tengeri papagájhal és bűzös borz, televízió és automobil, mustárgáz és automata lőfegyver, Hugo parfüm és üzleti vacsora, abortusz és temetés, építőkocka és óvó néni, kúpcsiga és végbélrák, toll és papíros, aszkorbinsav és árpasör, csikló és mellbimbó, telefon és rádió, szerelem és gügyögés, meg őszi avar, meg holdkelte, meg záporeső és fájdalom és elmúlás... és így tovább.
Az idilli állapotot csupán csak apró neszezések zavarták meg; parányi atomok járták szerelmetes táncukat a csillogó halóban, pusziszkodásuk cuppogva repdesett a végtelenség széles dunnája alatt.
És sóhajok cikáztak szanaszét vala.
Nyögdécselt örömében a Világmindenség.
Élvezett örömében a Világmindenség.
A virgonc atomok pedig tovább csintalankodtak lüktetve és tűzforrón. A lüktetéstől csillogott a haló oly vakítón. A mámoros érzés majd' szétvetette a nagy semmit, borvörösen bugyogott a nyögések áradata alatt izzadva, csutakosan, mígnem a kéj csiklandozó simogatását tovább nem tűrvén, egyszeriben felrobbant.
Ejakulált a Világmindenség.
Atomok milliárdjai száguldoztak robogva-zakatolva, hihetetlen sebességgel belakva az irdatlan teret, mely lassacskán testet öltött. Örvénylő gázfelhők karcsúsodtak ki imitt-amott, atomok hatoltak egymásba robbanássorozatok kíséretében, galaxisok spiráloztak pompázatos szivárvány-kavalkádban, s dermedt szél hagyta maga mögött hosszú, vékony szálú ködfelhőit. A születő univerzumokban üstökösök záporoztak, ők voltak a fülsüketítő reccsenéssel összemosódott fortyogó bolygók hordalékai; besározott hólabdák. Máshol felfúvódott csillagok omlottak magukba, hogy hátrahagyják a léttelenség titokzatos, fényre éhes pontjait, a fekete lyukakat. Mindeközben születő csillagok gyújtották be gigantikus erőművüket, hogy hidrogénkészletükből a magfúzió segedelmével héliumot képezzenek, ezáltal szórva szét a fényt a körülöttük kerengő csecsszopó bolygókra. Zengett-bongott a haló, kakofónia tespedett rá világok milliárdjaira.
A végtelenségben már csendben és láthatatlanul dolgozott a négy erő, mely mindennek az alapját képezte. A tömegvonzás, mely egyben tartotta az egész hóbelevancot, az elektromágnesesség, mely a fénnyel hivatott szövetkezni, valamint a hol gyengébb, hol erősebb nukleáris erő, melyek parányi atomok belsejében dohogtak buzgón. Bizony, üres kályha sem melegít!
Így teremtődött meg az anyag vala.
Ráadásul senki nem tudta, ki gyújtotta be ennyire vakmerőn a kazánt, ki tartotta a mécsest milliószor millió részecskék násza felett. De nektek most elárulom: én voltam. Viszont figyelembe véve a jelenkor rohanó és gyűjtögető és zaklatott emberét, ezt így nem merem teljes egészében kijelenteni, mivelhogy egyes népcsoportok ezt az információt meglehetős ingerlékenységgel, továbbá értetlenséggel, nemkülönben elméjük zavarodottságával fogadnák, úgyhogy kitaláltam valakit, aki elviszi a balhét.
És lőn Kellően Hányaveti Isten.
Képződött mindenféle ágas-bogas képzeletből, csillogó és hamvas emlékekből, pislákoló reményekből, kérdő szempillantásokból. Ő volt az anyagon kívüliség egyetlen szimbóluma, s vált ily módon mindannyiunk számára tömeggel és térfogattal és bölcsességgel felruházott tanítóvá.
Miután megteremtődött, nekilátott munkálkodni. Elsőként azt kívánta, hogy álljon előtte a majdani - lángeszű indiai építőmesterek híres munkája -, a Tadzs Mahal pontos mása. És az épület ott állt. Pompásan, csillogón, tekintet vonzón mind az öt kupolájával és minaretszerű tornyaival. Homlokzata előtt medence nyúlt el kecsesen, két oldalát sötét ciprusok szegélyezték. A magas talapzat miatt az volt Kellően Hányaveti Isten érzése, mintha a műremek a levegőben lebegne súlytalanul. Az épület fehér felületét kívül-belül firenzei mozaik díszítette, két oldalán melléképületek álltak; egy mecset és egy ünnepi gyülekezőhely. Elégedetten vette tudomásul, hogy milyen jól választott. Mivel már eleve a lépcsősor tetején érte a jelenés, ezért a gyaloglás kényes mozzanatait hátrahagyta, mint ősz a rozsdabarna leveleit.
Kellően Hányaveti Isten belépett, és tudomást sem véve a káprázatos falakról, bejárta a csodás termeket és folyosókat alkalmas helység után kutatva, ahol is megfelelő komolysággal merenghet a Világmindenség dolgain. Miután megtalálta az alagsori sírboltot, benne a márványkoporsóval és a színes kőberakással díszített márványkerítéssel, ezt dörmögte maga elé egykedvűen: - Ez lesz az én irodám!
Így lett hát az iroda, mely sok-sokmillió évvel később a homo sapiens névvel elhíresült állatfaj egyik, ha nem a legfontosabb helyszínévé vált, és leginkább a társadalmi rendjükben elfoglalt helyzetüket hivatott szemléltetni. Az alacsony beosztású homo sapiensek irodái gyatra belsővel rendelkeztek: egy-két olcsó, vékony farostlemezből készült asztal, kemény háttámlás, fémvázas székek, papír reluxa a gyártelepre néző ablakban, poros művirágok a párkányon, ócska asztali számítógép mátrixnyomtatóval, továbbá cikkcakk mintás olívazöld linóleum padlóval, hozzá ötvenhárom éves, szószátyár, káromkodós titkárnővel. A magasabb beosztás ellenben igényesebb belsőt is jelentett, ami állhatott külön erre a célra készített márványmintás irodabútorokból, bőrbevonatú gurulós székekből, egzotikus örökzöld növényekből, melyek frissen mosott leveleiket egészen a mennyezetig lógatták. Aztán az ilyen irodák felszerelése volt többek között a legújabb Intel számítógép lézer-nyomtatóval, bársonyfüggöny a felhőkarcoló angolkertjére néző ablakán, bőrkanapé a fáradságos percek kiheverésére, továbbá egy feltűnően szőke, kék szemű, hosszú és borotvált lábú, 95 cm mellbőséggel rendelkező hajadon titkárnő. Egyébiránt ő is használhatta a bőrkanapét, csak nem a fáradságos percek kiheverésére, hanem sóhajtozásra és nyögdécselésre. Ilyen alkalmakkor az iroda tulajdonosa a párzásnak, mint biológiai tevékenységnek a műveletét gyakorolta beosztottjával hevesen, sietve, faliórát böngészve.
Na, de! Vissza a Tadzs Mahalhoz!
Kellően Hányaveti Isten irodája a fentiektől módfelett eltérő holmikkal volt ellátva, úgymint: márványkandalló, arany gyertyatartók, rajtuk szelíden hunyorgó vastag gyertyákkal, lila bársonnyal kárpitozott pamlag, nehéz bőrfotelek - mint valami őrszemek - a rubintüveg szentélyablakok alatt, drágakövekkel díszített utazóládikák, rézveretes mahagóni íróasztal őzgida lábakkal, szilvakék selyemfüggönyök a bejárati ajtó fölé aggatva, s ugyanitt egy juhászlámpa álldogált ; muskátli-piros üveggömbjéből úgy lógtak a csillámló prizmaüvegek, mint eresz alatt fagyos jégcsapok csizmaropogtató téli éjszakán.
Csupa-csupa drága és ritka és pompát hirdető kellék lepte el az ovális termet. Pedig Kellően Hányaveti Isten már akkor tudta, amit a homo sapiens évezredek múltán se, nevezetesen azt, hogy semmi, az égvilágon semmi értékkel, tömeggel, térfogattal rendelkező mesterséges, vagy a természet által megformált eszköz nem múlhatja felül, nem élheti túl az élőlények legbelső, kimondhatatlanul sokat érő gondolatait, álmait, emlékeit, tapasztalásait. Az elmúlás után úgysem marad más hátra, csak meghasadt szívek, üvegszemű könnyek, mély gondolatok a közös együttlétekről, és valami egészen megmagyarázhatatlan érzés: pillanatokig fellángoló hiányérzet és a mögötte megbúvó figyelmeztetés.
Kellően Hányaveti Isten azonban merő szórakozásból lelte kedvét a pompás tárgyak látványában. Élvezte az általuk felkínált luxust. Azt azért tényleg nem lehetett állítani róla, hogy fel akart volna vágni bárki előtt, mivel még nem volt ki előtt felvágnia. Így továbbra is azzal múlatta az idejét, hogy kényelmét szolgáló dolgokat teremtett. Volt már neki egy 220 literes hűtőszekrénye - néhai Lindének örök hála! -, egy sarokkádja arany csapokkal díszítve, teázó asztalkája gyönyörű herendi porcelánkészlettel, 120 csatornás tévéje Nicam sztereo hangzással, aztán volt egy szép, antik bárszekrénye, benne: szilvapálinka butéliában, bourbon kockamintás, téglaszerű üvegben, kékfrankos fűzöld flaskában, unicum a szokásos gömbjében, tokaji fehérbor füstszürke amforában, pár üveg Heineken, és volt egy kézzel faragott szivardoboza, melynek mélyében különleges zamatú barna dohányrudak feküdtek.
Kellően Hányaveti Isten elégedetten nézett körül. Számtalan dolgot teremtett a mai nap, bele is fáradt rendesen. Leült a pamlagra. Előzőleg töltött magának egy nagy pohár bourbont pár jégkockával. Nyugodtan kortyolgatott. Nem volt mitől félnie. Így hát nem is félt. Viszont rágyújtott egy szivarra. Füstjének orvosságszaga volt, mintha a dohányt sokáig pácolták volna fanyar gyógyfüvek főzetében. A hamuszürke köd átölelte. Mezítelenül hevert a pamlagon elnyúlva, mint Surda vérnyomásesés közben.
Teste az alábbi felszereléseket tartalmazta, melyek a későbbiek folyamán minden hím homo sapiens szériatartozéka lesz: egy fej, egy törzs, két láb, két kéz, két fül, két szem, négyszer öt ujj, egy orr, egy köldök, egy száj, harminckettő fog, dús szőrzet a lábakon és a mellkason, kettőszáz-nyolc darab csont, öt-hat liter cinóber árnyalatú vér, másfél négyzetméter bőrfelszín, hozzávetőlegesen ezernégyszáz köbcentiméter agyvelő, nyugalmi állapotban nyolc és fél centiméter hosszú hímvessző herezacskóval, egy végbélnyílás, továbbá az ő esetében keskeny körszakáll és rozsdabarna hajkorona.
Az irodát ellepte a finom szivarfüst, girbegurba gomolyagok kergették egymást fel, egészen a mennyezetig. Kellően Hányaveti Isten mondani akart valamit, szája meg is mozdult, de mégsem szólt semmit. Nemigen volt kihez szólnia. Más dolga nem lévén, elaludt. A hamutálcából füstcicák tekeregtek feje fölé. A tárgyak nem moccantak, a padló sem recsegett, s nem zörgött be a szél sem az ablakon. Csend pihent meg az épületben kecsesen.



Hát imigyen telt el az első képzeletbeli nap. Azért képzeletbeli, mert Kellően Hányaveti Isten még nem teremtette meg az órát - tiktakoló mulattató -, mely mérni hivatott az időt, aminek mérése amúgy teljességgel szükségtelen és hiábavaló. Egy alkalommal majd az alábbiakat fogja mondani egy Konrad nevű idős ember: - Az, hogy pontosan meg tudjuk mondani, mit és mikor teszünk, még nem jelenti egyben, hogy befolyással is lehetünk cselekedeteink sorrendiségére, valamint a Világmindenség akaratára! Másképpen! Az, hogy egy felettünk álló erő kezünkbe adta a színek sokaságát, még nem jelenti azt, hogy a festő megérti, amit a vásznára pingál!
Csak hát a támpontok! Kellően Hányaveti Isten jó előre sejtette, hogy az embereknek támpontokra lesz szüksége bizonyos dolgok méréséhez. Az óra azonban önmagában egy öncélú szerkezet volt csupán, kellettek még mérésének alapeszközei: a számok. Ezáltal a számok is megteremtődtek. Nagyjából az emberi időszámítás előtt 1100 évvel történt mindez, ekkor terjedt el széles körben az abakusz. Nem sokkal később a hinduk is próbálkoztak számilag maradandót alkotni, aztán jött Al Khvarizm, és elárasztotta az ő arab számaival az emberiséget. Innentől a számoknak kiemelt szerep jutott a Világmindenség történetében Az alábbi szemelvényekből világosan kiderül, miről is van szó:


"Már húsz perce várok rád te mocskos állat! Mit képzelsz, én valami
gyöngyfüzérfa vagyok, és itt akarok gyökeret verni??"
vagy:
" Óh...bébi...de jó vagy...még két percet adjál...csak...még...két
perc...te vagy az én...istennőm...óhhh..."
vagy:
"Kedves hölgyem... Őö... Miss. Sungate...az ön fia csak ebben a
félévben, ilyen-olyan okokra hivatkozva 345 órát töltött távol
véleményem szerint igen barátságos iskolánktól. Belátja, legalábbis
remélem, hogy ez a magatartás nem illik intézményünk jó hírnevéhez.
Döntse el kérem, mit akar valójában! Mi legyen a fiából, tehénkocsi restaurátor?!"
vagy:
"A második világháborúban hozzávetőlegesen 47 millió ember
pusztult el értelmetlenül, közülük ezer meg ezer gyermek és
idős ember."
vagy:
"Az elmúlt 47 évben 1800 atombombát robbantottak fel a Föld
nevű bolygó vizeiben, levegőjében, és a földkérge alatt."

...meg egyebek.





Másnap Kellően Hányaveti Isten első gondolata az volt:
- Atyaég, hogy kerültem én ide? - de aztán körbenézett és megnyugodva tapasztalta, hogy nemrég teremtett holmijai ott állnak, ahol azelőtt álltak. Bizony, tárgyak csak úgy nem mozognak. Kellően Hányaveti Isten felkelt és készített magának egy kiadós reggelit. Előtte megteremtette a villanytűzhelyt némi lábas készlettel egyetemben. Tegnap egyébiránt villanyt is teremtett. Így megy ez.
A reggeli a következőkből állt: sonkaszeletek olívaolajban kisütve, tojásrántotta pirospaprikával megszórva, lila hagymával, hozzá ízletes mate tea. A mate örökzöld, fehér virágú szubtrópusi növény szárított, morzsolt levele. A levelek 146 illóolaj-féleséget, ásványi anyagokat, nyomelemeket, valamint az emberi élet fenntartásához szükséges összes vitamint tartalmazzák. Ez lesz egykoron Dél-Amerika legendás itala, amely egyébiránt növeli az immunitást, fellendíti az agyteljesítményt, továbbá serkenti a belek megfelelő működését mindannyiunk örömére.
A tojás a tyúk nevű élőlény ipari származéka. Kakas nevű állatok bírják rá a tyúkokat a folyamatos termelésre. A szarvasmarha négylábú, kérődző állat, olyik valódi szarvakkal, és a nemes húsuk igen ízletes. Belőlük készül a fentebb említett sonkaszelet, továbbá egy igen ínycsiklandozó étel, a tatár beafsteak. A nőstény szarvasmarhák felszerelése még a tőgy, melynek folyamatos és ütemes ráncigálásával tejet lehet nyerni belőle. Az olívaolaj olasz maffiózók kedvenc gyümölcse, rendszerint az ilyen olajszállítmányokkal futottak be Észak-Amerika partjaira a kábítószert csempésző teherhajók.
A reggeli káprázatos feladatok elé állította Kellően Hányaveti Istent. Elintézte, hogy ma se pihenjen egy csöppet sem. Hála a tányérján lévő finomságoknak, a következő dolgokat kellett megteremtenie: szarvasmarha, tyúk, paprika, szubtrópus, Dél- és Észak-Amerika, agy, bél, immunrendszer, virág, fehér, lila, hagyma, nyomelemek, vitaminok, ásványok, illóolaj, örökzöld, tej, tenger, maffia, teherhajó, kábítószer.
Megteremtődött, aminek meg kellett teremtődnie. Így telt el a második nap.



Következő reggel nyűgösen ébredezett, majd' minden félórában kinyitotta csipás szemét. Óvatosan körülnézett, s mivel nem látott olyat az irodában, amit nem látott volna tegnap is, tovább pihengetett. Dél körül azért felkelt pihe-puha fekvőhelyéről és odacsoszogott egy ovális, gyöngyházkagylókkal keretezett tükör elé. Karjaival ide-oda hadonászott. Ugrált is egy kicsit. Majd leguggolt és felállt. Utána körbe-körbeforgott tengelye körül. Sikoltozott is hozzá. Lihegve nekidőlt végül a tükörnek. Lehelete párafelhőt hagyott maga után. Orrát valami ingerelte, savanykás illatot érzett. Picit büdös volt a hónalja. Kellően Hányaveti Isten megteremtette hát a tusfürdőt érzékeny bőrre, kamillavirág kivonattal.
Beleült a kádba. Kezében egy borospohár, benne édes kékfrankos. Valami azonban hiányzott a hableány-kék zománc építményből. És a harmadik napon Kellően Hányaveti Isten megteremtette a vizet.
Boldogan locsipocsizott a tusfürdőtől habzó vízben, kacagva csapkodta új teremtményét. Azt mondta, jó hangosan: - Milyen jó benned lennem, simogatod a testemet, nevetésre ösztökélsz, puha és lágy vagy, ezért hát halld szavam: - Te leszel a világok mindegyikén a legfontosabb és legtermékenyebb teremtményem! Így is lett. Mivelhogy azonban Tadzs Mahalja kint keringett a fortyogó Világmindenségben úszva-evezve, megfelelő alkalmatosságokat kellett keresnie újdonsült kedvesének szanaszét való elhelyezéséhez. Erre a célra közepes méretű Napokhoz megfelelő távolságra elhelyezkedő bolygók tűntek a legalkalmasabbnak. Sok millió ilyen bolygó járta ellipszis alakú táncát. Köztük volt a Föld is.
A Föld egy Lokális Csapatnak nevezett galaxis halmaz egyikében lebegett, amit a köznyelv egyszerűen Tejútnak vél. Ezen belül pedig egy barátságos naprendszer harmadik bolygója. Napjától átlagosan százötvenmillió kilométer távolságra kering, hőmérséklete átlagosan tizenöt Celsius - fok körüli. Vízből jócskán kijutott neki, felszínének majdnem hetvenegy százalékát borítja be csobogva.
A víz, mint a későbbiekben kiderült, valóban termékeny elem, ez hordozta szinte minden bolygón az élet csíráját. Olybá tűnt, mint valami milliárd rügyekkel pompázó cseresznyefa hullámzó ágakkal.
A Föld nevű égitesten azonban roppant kínos dolgok történtek vízileg történelme során. Egy alkalommal százhatvanezer tonna olaj ömlött az Északi-tengerbe, máskor Brestnél kétszázharmincezer tonna olaj irtott ki több tízezer tengeri madarat, több millió kagylófélét. Aztán a britek eresztettek bele Sellarfieldnél radioaktív mosószert a tengerbe, hogy ezáltal a szerecsensirály-kolónia létszámát tizenegyezer egyeddel megnyirbálják. Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni azt az esetet, mikor is a La Manche - csatornánál kétszáznegyvennyolc hektoliter rákkeltő akrilnitril került a tengerbe egy elsüllyedt hajó groteszk ajándékaként.
Kellően Hányaveti Isten mindezt nem láthatta előre, nem figyelmeztethetett senkit sem, mint ahogy arról sem tehetett, hogy hála az ember kapzsiságának és felelőtlenségének, napjainkig kipusztult a vizekből többek között huszonnyolc hüllő, öt kétéltű, öt fókafaj, hat cetféle, harminckettő halfajta.
De Kellően Hányaveti Isten pusztán csak kedvét lelte a fürdőzésben, ezért tiszta lelkiismerettel itta finom zamatú vörös borát. Közben a kapzsiságról, mohóságról és a világon készített legdrágább szőnyegről, a szasszandiai uralkodó szőnyegéről elmélkedett, melyet selyem-aranyszálakból szőttek, és smaragdokkal díszítettek. Bizonyos felkelés alkalmával azonban a palotát kifosztották, és a csodás szőnyeget a meglehetősen felbőszült rablók felszabdalták. A lázadók vélhetőleg nem értéket láttak benne, hanem sanyarú sorsuk jelképét. A ma embere természetesen másként cselekedett volna: - Irány a műkereskedés! Hiába, a fejlődés megállíthatatlanul halad előre, még Kellően Hányaveti Isten kellemes fürdőzései sem befolyásolhatják a dolgok menetét. Mindenesetre ő tovább űzte unalmát borospohárral a kezében.
Hát ekképpen telt el a harmadik nap.


A negyedik napot alapos lustálkodással kezdte. Leginkább a kádban ücsörgött, mélabúsan iszogatta a bárszekrény tartalmát, közben frissiben teremtett havannai szivart rágcsált. Henyélése annyira lekötötte figyelmét, hogy észre sem vette: bőre a nagy áztatásban megráncolódott. Unottan lesett ki a kád pereme felett, és nem mosolyogtak szemei magányos otthona láttán.
Irodája azonban folyton-folyvást újabb elemekkel bővült. Ágya felett alabástrom polc szelte a falat, rajta kis angyalszobor bóbiskolt leeresztett szárnyakkal. Az egyik sarokban orgonabokor terebélyesedett kézzel faragott ládikóban, mellette lóca szundított; gesztenyebarna felületén virágminták tekeregtek kecsesen-könnyedén. Átellenben keskeny almárium tetején fuvola és klarinét lejtette csendes dalát. A tálalóasztalkán finomságok sorakoztak egymás mellett: kukoricafánk, sült úritök, sós mogyoró és mandula, sárgarépa tejfölös mártásban, és egy nagy tál hűvös madártej.
A Világmindenség mindeközben nem lazsált, hevesen tajtékzott és lüktetett, egyre csak született. Bolygórendszerek, pulzárok, kvazárok, csillagok, felrobbant szupernóvák elhagyott ködcsíkjai roptak érdekfeszítő táncot.
Kellően Hányaveti Isten meg csak üldögélt a kádban, és valami megmagyarázhatatlan érzés zúdult rá, mint óvatlan síelőkre alpesi lavina. Hiányérzete támadt. Hiányoztak magányában megfogalmazódott kérdéseire a válaszok. A kérdések imigyen szóltak:
Miért és mi végre?
Hogyan és miként?
Hová és meddig?
Kikkel és kikért?
Örökké-e?
Társakkal-e?
Célokért-e?
Együtt vagy egyedül?
Szeretetben vagy tiszteletben?
Fájdalomban vagy megértésben?
Melegséggel és törődéssel?
Gyűlölködve és sajnálkozva?
Értem vagy mindannyiunkért?
Hogy ezekre a kérdésekre megfelelő mélységű válaszokat kapjon, megteremtette az evolúciót. A témakör nagyságát tekintve vázlatosan, mintegy kivonatolva, az alábbiak történtek ezután: elárasztotta a Világmindenség életképes bolygóit a szén, a hidrogén, az oxigén, és a nitrogén. Négy lábon állt hát az élet.
Ezeken az égitesteken a már ott tanyázó vizek hullámaiból szárazföldek emelkedtek ki, s ezek szüntelenül mozogtak, jóformán lökdösték egymást. A nagy tolongásban némelyik megrepedt, ilyenkor vulkánok repítették magasba a bolygó magjának izzó váladékát. Néhol irdatlan tömegű és magasságú hegyek kúsztak az égbolt felé, más helyütt hegyláncok sorjáztak keresztül-kasul az ébredező földrészeken. Ezen idő alatt jégkorszakok hűtötték le ideiglenesen a kelő természetet, hogy aztán újult erővel feszülhessen neki anyaméhéből való kiszakadásának. Évmilliók múltán sejtek lepték el a vizeket és földeket, sokszorozódtak és átváltoztak; baktériumok, papucsállatkák, férgek, bolhák nyüzsögtek számolatlanul, ásványok, kémiai elemek sokasodtak megállíthatatlanul.
Változatos formájú és színű növények lepték el a hegyeket, lankásokat, mocsarasokat és széles folyók hullámok verte medrét, hogy zseniális képességük révén szerves anyagokat állítsanak elő a csillagok sugárzó energiájának segítségével, így tanítván meg lélegezni a bolygókat.
A Föld nevű galaktika tartozék nagyjából négy és félmilliárd évvel ezelőtt született csillagközi porszemek és gázok összesűrűsödésével. Az első anyagi rendszerek félmilliárd évvel később jelentek meg rajta, s ezek már önreprodukcióra és önfenntartásra is képesek voltak. Ezután fokozatosan bújtak ki a természet finom és kezdetleges hajtásai, az élőlények. Hála az őslégkörnek, különösen a metánnak, ammóniának, hidrogénnek - nevük legyen örökké magasztos! -, axiómákat alkottak évmilliókra előre.
Az evolúció segedelmével született meg az állatok és növények népes serege: a gyomor-költő béka és a pettyes vércse, a fekete arcú impala és barátfóka, a kékbálna és hópárduc, a hegyi busalepke és a sziki zsebegér, a vad olajfa és a lundi káposzta, a sünkaktusz meg páfrányok, és még milliószor millió szép és érdekes és hasznos, és a természet tökéletes köráramlatába pontosan a helyére illeszkedő teremtmény.
Manapság általánosan elfogadott nézet szerint a földi evolúció csúcsa a főemlősök rendjének egyetlen, másodlagos jelzőrendszerrel - saját nyelvvel és gondolkodással - rendelkező egyede: az ember. Lexikoni szóhasználattal élve az ember tudatos, termelő tevékenységet folytató, kultúrateremtő, továbbá a szervezett együttélésre, civilizációra, valamint globális kommunikációra képes egyetlen társadalmi lény. Jól van.
De mit szólnak mindehhez a delfinek és a vörös csőrű szövőmadarak?
Eltelt a negyedik nap is.



Az ötödik napot Kellően Hányaveti Isten szinte teljesen végigaludta. Annyi mindennel foglalkozott tegnap, hogy már a puszta emlékezés is kimerítette. Meg aztán be is volt rezelve. Nem állította teljes nyugalommal, hogy az evolúció végtermékei, különös tekintettel a gondolkodással bíró egyedekre, minden kérdésére pontos és kimerítő válaszokat fognak adni.
Már régóta várt. Több mint tizenötmilliárd éve. Azt már tudta, hogy a koala tizennyolc órát alszik, hogy az ugróegér párzási időszakban két lábon állva ciripelő dalt énekel, hogy egyes rákfajoknál minden állat hímként kezdi az életét, végül nősténnyé változnak. Hogy a gólya naponta átlagosan kétszáz kilométert is képes repülni, hogy az elefántok húsz hónapig vemhesek, és hogy a lucfenyő akár ezer évig is elél.
Azt is tudta, hogy Ciceró volt az ókori Róma leghíresebb szónoka, hogy egy Diogenész nevű bölcselkedő fahordóban lakott, hogy Einstein szerint a Föld felülete nem más, mint egy kétdimenziós görbült tér, hogy Rómeó és Júlia szerelme Veronában csörgedezett, és hogy egy liter olaj egymillió liter tiszta vizet képes ihatatlanná tenni.



És a kérdésekre keresett válaszok? Azok ott lebegtek a végtelenség cikornyás útvesztőiben, mint habzó tenger felett tejfehér párafelhők hűvös őszi reggeleken. Mivelhogy a válaszok elmaradtak, mint betegség esetén színielőadás, meglátogatta a bárszekrényt. Első nekifutásra lehörpintett két kupica unicumot, majd kezébe vette a bourbont, és letelepedett egy nemrég teremtett bambuszfotelbe. Álmosan méregette barátságos otthonát, mialatt a lemezjátszó barkarolát zümmögött.
Egyedül volt. A Világmindenségben lüktető bolygók mindegyikén tapasztalható élettani sajátosságok számbavételével, teljes biztonsággal megállapítható, hogy senki nem szeret huzamosabb ideig társak nélkül élni. Kellően Hányaveti Isten azonban meglehetősen magas beosztásban leledzett, ezáltal nem tehette meg, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön más élőlényekkel. Istenségek köreiben bevett szokás ez.
S minekutána más dolga nem akadt, tovább iddogált kérdéseit mérlegelve. Jók-e azok, jól tette fel őket? Meghallgatásra találtak vajon? Legyintett. Bosszúsan elhajította poharát, egyenesen a kádba. Nem tetszett neki, hogy a legfejlettebb élőlények annyira nemtörődöm és pazarló és önpusztító életet élnek. Megingott a fejlődésbe vetett hite. Nem akart kikelni a legszebb kalász aranyhajú mezején.
Reménykedve újra és újra feltette a kérdéseket olyan hangosan, hogy a velencei üvegfúvókkal készíttetett csillárján a gyémántjégcsapok csilingelve megrezegtek. De csak csönd. Nem szólt a mennyezet, a könyvespolc, a lóca, és hallgatott a juhászlámpa is. Végül a nagy gondolkodásba úgy elfáradt, hogy elaludt. És Kellően Hányaveti Isten életében először álmodott.
Álmában az emberek nem találják fel az Agent Orange lombtalanító szert, nem termelnek évente négyszázmillió tonna veszélyes hulladékot, nem jönnek rá a magfúzió elvére, nem készítenek százötven leölt csincsillából egyetlen bundát, nem jönnek rá a erythroxylon coca agyromboló képességeire, nem hagyják Hitlert megtáltosodni, nem használják társaikat rabszolgának, nem törekszenek halhatatlanságra hajmeresztő építmények megalkotásával és érthetetlen cselekedetek véghezvitelével.
Álmában az emberek hozzáidomulnak a körülöttük lévő világhoz, elfogadják a rájuk szabott sorsot, szépséges dolgokat tesznek saját maguk és mások örömére, tiszteletben tartják embertársaik, az állatok, és a növények élethez való jogát. Álmában az emberek közötti barátságos párbeszéd úgy tetszik, mint méhek reszelős dongása gyermekláncfű szőtte réten.
Így telt el az ötödik nap.


Hatodnap jól bereggelizvén bekapcsolta a tévét. Közben a fürdőkádban állva szivarozott. Melegen ölelte át bokáját a langyos víz. Apró hablabdák úsztak körülötte, s hogy ne fogyatkozzanak meg, időnként jól megpaskolta lábával a fürdővizet. Az szétfröccsenve hullott le a padlóra, a drága aranyszálakkal hímzett előkére a kád előtt.
Kellően Hányaveti Isten próbálta megérteni az ókori babilóniaiakat, akik azt hitték, hogy az ég egy négyszögletes sátor, melynek föld felé néző alsó részén lámpások, a csillagok függenek. Bezzeg az ősi egyiptomiak azt tartották, hogy az ég dombok között elterülő lapos síkság, melyen át a Nílus hömpölyög. Manapság az a nézet terjedt el széles körben, hogy a Világmindenség tágul, egyre csak tágul, minden valami izé, vélhetőleg egy gigantikus méretű fekete lyuk körül forog, és egyszer az egész összezsugorodik, hogy aztán újra tágulni tudjon, és kezdődjön minden elölről. Rágógumi elmélet!
Kilépett a kádból és dühösen felrántotta a hűtőszekrény ajtaját. Elméletek! Magyarázatok! Számítások! Bizonyosságok! Tapasztalások! Mit érnek mindezek, ha a válasz, az igazi válasz a messzi jövőben lengedez, de addig nem él el már egyetlen értelem?
Dühében befalt egy sajtos hamburgert. Nem esett nehezére, pár perccel ezelőtt megteremtette a Mc'Donalds gyorséttermet. Mialatt rágta a marhahús falatokat, rájött, hogy az embereknek világosság kell, útmutatás, ha már annyira okostojások akarnak lenni. Közölnie kell velük néhány alapszabályt, hogy legalább ő megtudja a kérdéseire a válaszokat! Ehhez szüksége volt józan, felelősségteljes, önzetlen emberekre. Nem sietett. Tudta, van elég ideje, így hát türelmesen várt.
A nagy várakozásba valaki beleköhécselt. Kellően Hányaveti Isten úgy megijedt, hogy odacsukta három ujját a hűtőajtóval. Idegesen felszisszent:
- Na bassza meg! - majd ujját szopogatva erőt vett magán, és a köhécselés felé fordult. Egy nagyon öregember állt íróasztala előtt, hosszú fehér, vattaszerű szakáll kíséretében. Első látásra szemei sárgásbarnák, bőre érdes és idő fogta ráncoktól terhes. Homloka csillogva takarta el a mögötte sejlő tudást. Bölcsességről tett az ismeretlen tanúbizonyosságot vala. Egyszeriben szertefoszlatta Kellően Hányaveti Isten borús nézetét, mely szerint ez az egész egy homályos monodráma.
Azt állította, hogy ő a Jóisten. Rendben. Továbbá hangoztatta, hogy már elhozta a világosságot az embereknek. Megmutatta nekik, mi a csízió! Kellően Hányaveti Isten úgy vélte, nem megfelelő megawatt világosság szóródott szét a fejekben, de nem szólt semmit. Hallgatta az idegent, akinek hangja barátságos és tiszteletreméltó volt, mintha már évmilliárdok óta edződött volna a Világmindenség csápszerű karjaiban.
Jóságos hangján azt is tudatta, hogy elhozta az Igét. Kellően Hányaveti Istennek kedve lett volna felajánlani, hogy ő meg hozhat pár állítmányt is, de most sem szólt semmit. Mintha elfojtották volna hangszálait. Ugyanakkor boldogan konstatálta, hogy nincsen egyedül e széles térben. Öröme azonban nem tartott sokáig. Jóisten bejelentette, hogy a világosságot az ő számára is elhozta. Ekkor elmosolyodott. Valószínűleg azt gondolta, hogy már az ő puszta látványa is eleve feltép kétkedő szemhéjakat, és fénysugárral pásztázza be az éj fekete tudatlanság labirintusszerű tekervényeit.
Kellően Hányaveti Isten azonban nem érzett semmi változást elméjében az elmúlt két perc folyamán, különös tekintettel, a Világmindenséggel kapcsolatos kérdéseire. Inkább megszomjazott. Azon lamentált, hogy ildomos - e felhajtania egy kupica szilvapálinkát.
Furcsamód tisztelte újdonsült látogatóját, nem akart bárdolatlanul viselkedni sem szóval, sem cselekedettel. Jóisten hozzálépett. Szemei tényleg öregek voltak, megőszültek a sok látnivalótól. Lehelete savanykásan párolgott, ezt ellensúlyozva szakálla frissen mosva tündökölt. Majd átnyújtott egy könyvet azzal a tanáccsal, hogy olvassa el figyelmesen, értse meg, és számoljon be róla mihamarább, de leginkább holnap. A címe ez volt: BIBLIA.



Mintha a sors üldözte volna Kellően Hányaveti Istent. Úgy hiányzott neki az olvasás,
mint antilopnak egy oroszlán. Ahelyett, hogy saját világosságával foglalkozna, éjhosszat hajolhat a vastag papír halom fölé. Olyan durcás képet vágott, mint egy kisgyerek, amikor megtudja, hogy mégsem viszik állatkertbe.
Végül megemberelte magát és elvette a könyvet Jóisten kezéből. Nem átalkodott azonban megjegyezni, hogy igen borús kételyei vannak a pontos és maradéktalan olvasás igencsak körültekintést igénylő feladatával kapcsolatban. És azt is megjegyezte, speciel ő ezekben a percekben szeretett volna kielégítő világosságot adni az emberi élőlényeknek. Erre Jóisten idegesen felhorkant. Szinte toporzékolt. Egyszeriben kifakadt:
- Több, mint kétezer éve próbálkozom, és az emberek még most sem értenek semmit! Olyanok, mint halkan csordogáló patakban megbúvó kavicsok: legbelül szárazak! Mennyi métely ellen kellett nekem küzdenem, mennyi okkult rendszert kellett felszámolnom! Mit képzelsz te barátfüle, neked egy szempillantás alatt sikerül?
A barátfüle nem válaszolt. Nézte, amint hívatlan vendége elviharzik lakhelyéről. Hosszú köpönyege zizegve verdeste a márványkövekkel kirakott padlót. Elment hát.
Kellően Hányaveti Isten már-már szégyenkezve ült le a bambuszfotelbe. Kezében a könyv. Biblia. Honnét e szó? Kinyitotta az évszázadok alatt összegyűjtött tekercsek lapjait, azok hunyorogva tekintettek fel rá, kérlelték az olvasásra. És nekifogott a lehetetlennek.
Hatodnap is eloldalgott.



Az elkövetkező nap a csaták napja volt. Szavak feszültek egymásnak ellentmondást nem tűrvén. S mialatt a puskaporszagú betűrengeteg megalkuvás nélkül fortyogott, az idő kezelésbe vette a valaha volt legcicomásabb irodát. A bútorok szemmel láthatóan megöregedtek, édeskés illatú faháncsok váltak le a lócáról, a tálalóasztal polcairól, az íróasztal fényes lakkal bevont nyurga lábairól. Pókhálók ereszkedtek alá a mennyezetről, finom selyemszálaik körbefontak mindent, amit a falak mentén találtak. Homály telepedett a helyre.
A meglehetősen furcsa és hirtelen átváltozás szokatlan zajokat szült. A hűtőgép akadozva mormogott, a kádban a habos víz kelletlenül locsogott, a televízió mákos tészta vibrálással szörcsögött. A bárszekrényben gubbasztó üvegekből a nedűk elpárologtak diszkrét pukkanások kíséretében. Mintha vietkongokra lövöldöztek volna boros flaskák mögül előbukkanó szívtelen harcosok. A padlózaton több repedés is kivájta keskeny vonalát. Kellően Hányaveti Isten, ahová csak lépett, talpa alatt a perzsaszőnyeg sikoltva nyikorgott. Ovális tükre oldalán a gyöngyházkagylók megbarnultak, némelyik üveges koppanással leesett. Selyemfüggönyei meghasadtak, megtépázott darabjai úgy lógtak róla, mint tömött villamoson potyautasok. Zene sem szólt a gramofonból: nem sírtak Bach salzburgi szimfóniájának hegedűi. Mindenfelé csak az öregedés, elmúlás, tömjénszagú félelem. Bizony, dekadencia terpeszkedett a hatalmas épületre.
A Világmindenség megpihent egy kis időre, kénytelen-kelletlen várakozott a jövőt illetően. Mely szavak lesznek igazak? Mely szavak hordozzák magukban a bölcsességet? Milyen lesz az igaz szó? Van-e egyáltalán igazabb a másiknál? És ha igen, a fizika és a kémia és a biológia szabályai megváltoznak-e általa? Neutroncsillagok nem forognak tovább? Szingularitás nem görbíti tovább a teret? Levesteknősök sem élnek kétszáz évig? És gyermekeinket sem szerethetjük féltve, rajongva? Torzó az egész Világmindenség?
Kérdések, újabb és újabb kérdések. Kellően Hányaveti Isten ráébredt: hiábavaló próbálkozás mindre választ keresni, ezer meg ezer emberöltő sem lenne elég hozzá. Most úgy gondolta, a kérdésfeltevés és válaszkeresés csupán a létezés tréfás és kissé groteszk játéka, melynek végén az nyer, aki elsőként tisztességben, boldogságban megöregedve rájön: az élet értelme és célja nem a válaszok keresése és tökéletesítése, hanem a Világmindenségnek, az eredő élet bölcsőjének csupasz mivoltában való elfogadása.
Konrad Gabba az alábbiakat fogja tudatni halálos ágyán, a Város melletti telkén dunnák közt:
- Hihetetlen! Annyi ideig kerestem bizonyítékokat Isten létezésére, folyton csak
kérdeztem. Azt hittem, hogy ha lenne elég bizonyosság, akkor minek a hit? S persze nem tettem volna fel magamnak: - Igaz ez? Akkor most nem mosolyognék magamon, hiszen előttem, a szemem előtt volt minden. Az eredő bűnről beszélnek egyesek: papok és bíborosok, csak hát... az eredeti bűn nem az a két fa... hanem az örökségül ránk hagyott értelem... és tudás... mert mi olyanok vagyunk, hogy mindent tudni szeretnénk. Ez a tudásvágy az eredő bűn... végtelen ódiumok éltetője. Óh! Bárcsak lennék orrszarvú vagy levelibéka, nem gyötrődtem volna egész életemben! Isten? Megváltás? Még csak könnyebbé sem teszed! De ne aggódj, porhüvelyem itt ragad a földanyában... benne fog lakozni... örökre, míg el nem löki unalmas ellipsziséről egy óvatlan kődarab... akkor leszel igazán magányos... és még abban a pillanatban sem mutatkozol. Örökké akarsz a nagy enigma maradni... de engem nem csaphatsz be, már nem vagyok se svihák tódító, se triviális hitegető! Most meg már erőm sincsen... oly gyengén pislákol bennem a fény, hogy ha Te ott lennél... engem sugarad elvakítana! De csak fekete fátyol fodrozódik előttem... alagút... nyugalom... lebegés... itt vagy - é?



Kellően Hányaveti Isten idegesen dobolt az íróasztalán. Morogva rendezgetett olvasatlan papírosokat, várta Jóistent, hogy referáljon neki éjjel szerzett meglátásairól. Bizonytalan érzések gyötörték, de egyet már biztosan tudott: nem akar világosságot az embereknek! Világosodjanak ők maguk!
És akkor nyikorogva kitárulkozott irodájának ajtaja. Érdekes öltözéket viselve belépett hozzá tegnap esti látogatója mosolyogva, izgatott tekintettel. Fején puha hódbőr sapka szenderült, felső testét fodros hupikék ing ölelte át fehér gallérral; s lobogó szárú fekete posztónadrág és fényes bőrcsizma ékesítette lábait. Hosszú fehér köpönyege porszemeket legyezve kísérte az omladozó irodába. Pókhálószőnyegeken kellett áthámoznia magát, végül egy hangos sóhajtással megállt a recsegő-nyikorgó mahagóni íróasztal előtt.
- Mesélj! - szólt hangosan.

- Sokat olvastam az éjjel - mondta Kellően Hányaveti Isten szépen, nyugodtan, majd nagy levegőt véve folytatta - Nem csak az általad adott könyvet, hanem másokat is. És nem lettem sokkal okosabb. Pedig tudvalevő: "a könyvek néma tanítómesterek!" Olyan ez az egész megvilágosodás, mint valami matrjoska baba; ha egy kérdés félig-meddig választ kapott, újabb és újabb kérdések kerülnek elő szinte a végtelenségig. Úgy véltem mostanáig, hogy nem olyan vagyok, mint a maja Teremtő és Alakító, Tepeu és Kukumac. Ők szépen megteremtettek mindent, köztük a Földet is egy egészen egyszerű módszerrel. Azt mondták bele a semmibe, hogy: - Föld! És az abban a szempillantásban meg is lett. Aztán nekiláttak tökéletesíteni a bolygót; hegyek és völgyek, patakok és tágas vizek, erdők és bozótok őrzői, madarak és hegyek szellemei lelték életüket. Utána nekifogtak az embernek is. Rájöttek, hogy az állatok nem tudják nevüket ékesszólóan kiejteni, nem tudnak hozzájuk alázatosan imádkozni. Sokat próbálkoztak, hiába, nem könnyű feladat tökéleteset alkotni! És tudod, mit mondtak ezek az istenek, mi volt a céljuk? Megpróbálom szó szerint idézni:
" Rajta, próbáljuk meg újra! Közeleg már a virradat, a hajnal, teremtsük meg azt, aki minket eltart, aki minket táplál! Mit tegyünk, hogy könyörögjenek hozzánk, hogy megemlékezzenek rólunk a Földön? Próbálkoztunk más teremtményekkel, de nem sikerült véghez vinni, hogy dicsőítsenek és tiszteljenek minket. Teremtsünk hát engedelmes, tisztelettudó lényeket, akik eltartanak, táplálnak bennünket."
- Csoda - e, ha az emberek nem eléggé rugalmasak ? - kérdezte Kellően Hányaveti Isten. Megvakarta körszakállát és szemöldökét felhúzva hátradőlt kényelmetlen székében. Most sok mindent másként gondolok - folytatta -, pedig nem azt akartam, hogy a kérdéseimre válaszokat kapjak? Hát nem ezért teremtettem meg az evolúciót? Jelen pillanatban annyira szédülök, mintha fejemben a gondolatok több nyelven beszélgetnének, úgy, ahogyan Isten kapujának megzavarodott lakói a Te ijedelmed után. Attól féltél, hogy igen ingatag stílusban épített tornyukon felmennek Hozzád az égbe, és ledöntenek a trónodról. Azt mondod, a hatalmadra törtek, én azt mondom: kíváncsiak voltak, vajon tényleg elérhetnek Téged?
Nem tetszik a Paradicsom meséje sem. Valós helyszínen ábrázolják a papírok e legendás helyet Mezopotámia négy folyója közt, és Te azt állítod, hogy Ádám és Éva szűk otthonában pusztán két fa meresztette ágait, az életet adó fény felé. Elnevezted azokat a jó és a rossz tudás, valamint az örök élet fájának. Szép gyümölcsei voltak mindkettőnek, de Te azt parancsoltad nekik, hogy arról a bizonyos fáról nem ehetnek. Hogy nézetedet tovább erősítsd, odatettél egy kígyót is. Jól elbizonytalanítottad a föld és az élet két lábon járó kiváltságos képviselőit. Így is lett. Kérlek, mondd: - Mit vártál, mi fog történni?
Ők is kíváncsiak voltak, és Te elintézted, hogy valóban a nő legyen a gyengébbik nem, hogy kínok, és könnyek közt szüljön utódokat sivárrá átkozott birodalmuk puszta bölcsőjébe. Évával különösen elbántál, mintha esztelen harag borult volna csupasz testére. Világra hozott két fiúgyermeket, hogy azok szemlesütve vonuljanak a történelembe. Ábel vérét testvére dühe apasztotta, hogy általa tovább növekedjen a későbbi nemzedékek ősbűne.
Azt mondod, pusztán próbatétel elé állítottad őket, én meg azt mondom, hogy féltek az öröklét unalmas évmillióitól. Gondold el, mennyi és mennyi könnyek mosta tragédia árnyékolja be egy emberöltő szűkre szabott éveit, milyen tragikus az a fránya utolsó óra, és kérdezd meg magadtól: - Vajon ki szeretne örökkön - örökké újraélni mindent? Még valami: véleményem szerint merő igazságtalanság két ártatlan ember miatt az egész emberiség nyakába húzni a kollektív bűnösség igáját.
Kellően Hányaveti Isten szünetet tartott. Illendőség ide, illendőség oda, felhajtott egy kupica unicumot. Kesernyés íz lepte el ajkát, de izgatottan, majdhogynem tajtékozva tovább adomázott.
- Jézus nevű fiaddal borzalmas kálváriát járattál. Kedves barátjának segítségével Kajafás kezére csaltad harminc ezüst ócska fényének pislogása alatt. Tűrted, hogy arcul csapják, leköpdössék, hogy bottal verjék nálam is kétkedőbb emberek. Elhurcoltad Pilátushoz, az ő tanácstalansága után Antipáshoz, aki megcsúfolta, kinevette, de mert félt is tőle, visszaküldte a római helytartóhoz. Pilátus lelke besározódott, kezeit azonban falikútból mert víz mosta.
Azután felzavartad tomboló tömegedet a Golgota tetejére, élükön meggyalázott fiaddal, s ott végignézted, mint feszítik ki gyönge testét őrjöngő szemű ellenségei. De ravasz is voltál, beszéltetted Őt ott is; kínok közt lihegett bűnbocsánatot a szomszédján felkötözött latornak. Te még akkor sem avatkoztál közbe, nem nyújtottad ki segítő kezedet, attól féltél, hogy a hitetlenekre szakadó tudás és bizonyosság megrémítené őket. És Fiad meghalt. Feltámadásáról csodálatos beszédrózsák nyíltak illatozva, követői, hűséges apostolai olyan dicsőségben részesítették, mint amilyenre Tepeu és Kukumac is vágyott.
Pedig nem Jézus volt az első, aki halottaiból az írások szerint feltámadt. Megelőzte őt az egyiptomi Ozirisz, a babilóniai Tammuz és a hettita Attisz. Azt mondod, hogy Jézus fiad a halálával áldozatot hozott a bűnösök lelki üdvösségéért. Én azt mondom, hogy egyetlen élet elveszejtése - legyen az bármennyire is különleges -, nem adhat felmentést nemzedékek bűnei alól, mint ahogy nem sújthat milliókat igaztalanul, és nem sugározhat hamis illúziókat keltő nézeteket, csak egy végtelenül egyszerű kifejezést kürtölhet világgá: értelmetlenség!
Hogy megértsd lázadó szövegelésemet, ismételten idézek:


" Senki sem gyújt világot azért, hogy befödje, vagy ágy alá rejtse,
hanem hogy tartóra tegye, s aki csak belép, lássa világát.
Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna;
titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék és nyilvánvalóvá ne lenne."

- Ismerősek a szavak valahonnan? - kérdezte Kellően Hányaveti Isten és cinkosan nézett fel gondolataiból. Jóisten büszkén viselte gunyoros pillantását. Körbehordozta tekintetét. A bútorok szanaszét dőltek szúrágta faforgácsokat hagyva maguk után. A díszes csillár hangos robajjal zuhant közéjük, üvegszilánkjai csilingelve gurultak szerte a repedésektől szaggatott padlózaton. A hűtőszekrény oldala behorpadt, kompresszora tülkölve sikoltott. A bambuszfotel rothadó indákkal terült le a perzsaszőnyegre, szaga beteg öregemberért kiáltott. Kellően Hányaveti Isten azonban nem hagyta abba.
- Hadd jegyezzem meg, micsoda ellentmondásokat fedeztem fel az éjszaka folyamán! Úgy tűnik számomra, hogy a vallás egy olyan kifejezésforma, amely az egyetlen lehetséges alapja a magasabb erkölcsi elvek ingoványon álló várának. Ennek a várnak bevett szokása, hogy törvényei érthetetlenek: tiszta élet a jutalmát, bűnös élet a büntetését nem a földi, hanem a túlvilági életben nyeri el. Csodálkozni való - e, ha a Földön annyi bűnös lét, annyi gyötrelem és izzadság szagú félelem hajtja ki szenvedésre éhes csíráját? Azt mondod, az ember lelkében az erkölcsi hatalom egyedüli forrása Te vagy. Én azt mondom, hogy Tepeu és Kukumac megirigyelhetne. És ezen idő alatt, míg a vallást szépítgették, általánosan elfogadott alapigazsággá lett a földi rossz megmagyarázása. Hiába, magyarázatokban nem fukarkodsz. Mert mit állítasz? A rossz az emberiségre mért megpróbáltatás, vagy pedig a teremtéssel elrendelt harmónia nélkülözhetetlen kelléke. Kellően Hányaveti Isten nagyot sóhajtott:
- Kötve hiszem. Azt mondod, hogy a rossz nem Tőled ered, hanem az emberek bűnösségéből fakad. Mert mindenki eleve bűnös? Figyelj: a csecsemők még igazak! Én azt mondom, hogy a rossz annak a két fának a gyökerében gunnyasztott, amit Te ültettél el. Mindkettő gyökerében! Véletlen fordulatokra nem számítottál. Mert mi van, ha a másik fáról falatoznak Ádámék? Örökös értetlenségükben kikaparják egymás szemét? Felvágják ereiket, próbára téve ígéretedet, a halhatatlanságukat? Akkor nem tesznek fel kérdéseket miértekre, hogyanokra?
Bárhogyan is erőltetem magam, akkor sem tudok a végére járni ezeknek a dolgoknak. Nem, nem arról van szó, hogy nem hiszek Benned! Én csak kételyekkel vagyok teli, úgy buzognak legbensőmben, mint kitörni készülő vulkán bugyogó gejzírtava. Nem értem az összes választ, annyi van belőlük. Nem érintett meg minden szavad, mindig van egy újabb kétkedés, kapkodó megoldáskeresés. De hát nem így vannak az emberek? Milliók élnek tiszta, becsületes életet; nem lopnak, nem ölnek, nem űznek gúnyt Belőled. Néha azonban elcsattan hűlő vacsora mellett egy-két pofon, káromkodnak bosszús perceikben, hűtlenek magányos, holdtölte éjjeleken, de legbelül tiszták; és mégis: szenvednek, félnek, kiutat keresnek, aggódva várják a soha meg nem érkező válaszokat. Azok folyton elhúznak előlük, mint cápák óvatlan halrajok mellett. Befejezésül: nem lett volna célszerű a jó és rossz tudás fájának gyökerét elválasztani? Talán több esélyük lett volna szerencsétleneknek!

Kellően Hányaveti Isten kifújta magát és megdörzsölte szemét. Por hullott bele az omladozó falakról. Tovább nyikorgott a Tadzs Mahal. Azt hitte, a fehér szakállas öregember odébbáll, nem szól zavaros mondókájához Homérosz méretű eposzt. Jóisten azonban nem tágított. Hanem azt mondta: - Menjünk szebb helyre!


Egy csodás kertben találták magukat. Közepén gránitból készült szökőkút folyatta vidám nedvét, köröttük madarak csivitelése zengett-bongott kedvesen. Az égen kumuluszok gabalyodtak egymásba, mint égi szerelmesek. Kis kápolna húzódott meg egy hatalmas diófa mellett. A pázsiton varfű lilult, és erdei kutyatej sárgult el. Tölgyfák védelmében fagyalbokrok lapultak, termései fekete üveggolyóként tündököltek. A réten még peszterce, mezei zsálya és pipacsok lengedeztek. Körte és almafák szegték a fehér murvával megszórt utat a kápolna felé. Odabent komor félhomály mondta " Adjon Isten! "; csak egy zöld posztós asztalon álló két szál gyertya gyújtott világot. A sarokban díszes kandalló ült csendet, a falakon kisplasztikák, görög mitológia ihlette festmények csüngtek. Az ovális, mozaikfestésű egyetlen ablak alatt aranyozott szegélyű fényezett könyvespolc vert hidat, rajta bársony fedelű könyvek, vaskos kódexek, kiszáradt kalamáris és egy fénytelen mécses. Az asztalon egyébiránt volt még selyem zsebkenő, frissen mosott körte és szilva, valamint egy színarany feszület.
Kellően Hányaveti Isten durcásan dünnyögött maga elé: - Erősödik a konkurencia, erősödik? Legyintett. Csak érték! Szívesen elnézte volna, amint lezuhan a Földre egy tömör aranyból álló holdacska gyémántesőt hullajtva. Vajon az után, hogy gazdag országok csillogó rúdjai elértéktelenednek, mi válik az emberi hatalom jelképévé? Talán a venyige? Vagy a gömbcsukló? Hehe!


A természet kedves hangjai bekúsztak a párkányon a kápolnába. Jóisten helyet foglalt egy hokedlin friss szilvát majszolgatva. Beszélni kezdett. Hangja finoman szökött tova a békés csendben, mint egy magányos lúd, gomolygó tó fölött.
- Meghallgattalak és félek, nem tudok sok újdonságot mondani. Föltartani sem
szeretnélek, bizonyára akad még bőven tennivalód - elhallgatott, kidobta a szilvamagot az ablakon. Fecskék ricsajoztak hálaképpen. - Tudod, az ember fura szerzet. Azt hiszik, hogy pár órai olvasás után megértenek egy olyan hatalmas Írást, mint amit tegnap reggel neked adtam. Attól, hogy az ősemberek ünnepi szertartás keretében áthúzták barlangjuk falán hatalmas mamutok kezdetleges ábráját, még nem jelentette, hogy le is győzték őket. Ezt ne feledd! Az élet kérdőjelek övezte keskeny ösvény, úgymint a hité is. Minden métere után letérők vannak. Nem azért, hogy becsapják a hitetleneket, hanem azért, hogy ingoványos útvesztőik által visszavezessék izzadtan, de bölcsebbé téve őket. Jól figyelj!
- Nem féltem a bábeli népektől, csak nem akartam, hogy csalódjanak! Eszem ágában sem volt félteni trónomat a szerencsétlenektől, mivelhogy nincsen trónom. Kerubok sem őrzik azt lángoló karddal. Elismerem, egyesek, főleg az Ótestamentum papírra vetői, olykor színesebben meséltek rólam. Pedig az igazság mindig a keresett válaszok közül a legegyértelműbb. Próbáld ki! Hihetetlennek tűnik elsőre, de az egyszerű válaszokat kell kutatni. Nos, mi a Bábel körüli hercehurca valódi oka? Féltem, hogy ingatag, nem pontos mérésekkel megtervezett építményük rájuk dől. Ezért összezavartam nyelvüket. Ennyi. Megszámolni sem tudom, mennyi monda nekem tulajdonított cselekedetei hitegetik az igaz hívőket. Sodoma katasztrófáját például villámcsapás okozta. Méghozzá a válasz: Sodoma környékén, a felszínen, kitűnő minőségű bitumenhalmok magasodtak. Ennek az anyagnak nagy olaj és kéntartalma van, ebbe csapott bele a villám. A bitumen felgyulladt és kén-dioxid keletkezett. Mérgező füst és tomboló lángok végeztek emberekkel, állatokkal. No, de haladjunk:
- Nem találkoztam a maja isteneiddel, nem ismerem szándékaikat. Azt nem állíthatom, hogy szépen indokolták meg az ember szükségességét, de hát ahány ház, annyi szokás! Nem értem élnek és sokasodnak az emberek, hanem azért, hogy megtalálják a számukra legszebb útvonalat az ösvényen.
- Megkérdezhetnéd, mi végre veszem tudomásul mások isteneit. Elárulom: nem az a fontos, hogy mi a neve a betegségnek, hanem van - e rá gyógyír. Az én szavaim mind-mind gyógyfüvek illatozta pirulák a gonosz cselekedetek ellen. Képzeld, a mai orvosok megelégednek azzal, hogy úgy vélik, sokat segítettek a beteg emberen, ha sikerült megfelelő nevet adniuk a betegségének. Kuruzslás! Mágia! Mondvacsinált megváltók! Én a sivatagba nem oázisokat helyezek el, hanem belső sugallat révén homokkal betakart utakat mutatok az eltévedt vándoroknak! - csapott az asztalra.
Néhány körte ijedten leesett. Fecskék sem íveltek az eresz alá. Jóisten megtörölte gyöngyöző homlokát és vizet töltött egy kancsóból, egyben megkínálta Kellően Hányaveti Istent is. Amaz meghökkenve kortyolt bele fapoharába. Egy kis bor után vágyakozott, de nem kalandozhatott el sokáig.

- Beszéljünk a fákról is - folytatta Jóisten. - Elismerem, nem teljesen érthető a
történet. Még a Szentírás is ellentmondásokba botlik, halandónak vagy halhatatlannak született az első ember? Ebben az esetben nincsen válasz. Illetve lenne, de a választás a rossz és rosszabb között dőlne el. Nem szokásom, de bocsánatot kérek, hibáztam. A tudás fája nem tartalmazott semmit sem. Csak almákat. Érted? Piros és ropogós és mosolygó almákat! Aztán a kígyó valóban megmarta Ádámot, és Éva pont a tudás fájának almájával oltotta párja szomját. De éppenséggel a másik fáról is vehetett volna friss gyümölcsöt, akkor sem történnek a dolgok másképpen. Megváltoztathatatlan események esetében ez a szokás! Óriási hiba volt kétségek közé szorítani őket, még nem rendelkeztek kellő értelemmel. A jó öreg Sátán babrált ki mindannyinkkal azt állítván, hogy a fák okán akarom igába hajtani az emberiséget? Fenéket! Mit ér az ember, ha válaszokat nem nyer örökös kérdéseire? Minek a halhatatlanság, ha nem cseperedik fel értelmük? Egészen a végtelenségig bármit tehetnek kedvükre? Mi a jobb, a tökéletes, ám tapasztalatlan ember, vagy a hibákkal megáldott, de azokból tapasztalásai révén tanuló ember? És: mit ér a szép tál, ha üres?
Nem a fák tehetnek a Föld pillanatnyi és szánalmas és segítségért kiáltó állapotáról! Több milliárd ember rossz kérdései, és még annál is rosszabb válaszai késztetik ebben a pillanatban is vészkiáltásokra a szerencsétlen égitestet. És nincs aki segítene! Nincs megoldás! Csak talányok, egyszerűnek tűnő érvelések, olyanok, amelyek leveszik a terhet, a törődést mindenki válláról. Na, de ennyit az Édenkertről, nincs is kedvem tovább beszélni erről. Borzalmas félreértések sorozata történt akkor!
És hát Jézus! Nem szeretném, ha egy világ omolna össze benned, de Jézus, ha figyelted volna az Újtestamentum sorait, nem vér szerinti, hanem a kiválasztott fiam! Benne sorakoztak azok a képességek, melyek révén hatni tudott az emberekre. Kivételes tehetsége volt, ezt nem tagadom, és jólesett látnom igyekezetét, végtelenül erős hitét. Próbatételek elé állítottam, és ő mindegyiket akadály nélkül vette. Csak a negyven napos böjt alatt készült el erejével, azt hiszem, kicsit túl szigorú voltam akkor vele.
Nem, nem akartam én neki szenvedést, hidd el, nem vagyok szívtelen ókori császár, aki kedvét leli hozzá közel állók megkínoztatásában! Azt mondtad, hagytam őt megkövezni, keresztre feszíteni, fájdalomsorozatok között gyötrődni. Azt mondtad, nem nyújtottam ki segítő kezeimet felé, szenvtelen arccal néztem végig haláltusáját. Hát nem segítettem néki gyógyítani, vízen járni, ördögöt űzni, tanítani üres lelkű bárányokat, csodát tenni méltatlan hatalommal rendelkező farizeusok előtt? Valóban, cserbenhagyásos keresztre feszítésnek tűnhet kívülállásom. Csakhogy! Elég volt az ostoba kérdésekből, elegem lett a parázna és beteges dagonyából! Azt akartam, hogy az Ő vértanú halála után az emberek végre okosakat kérdezzenek, ügyesebben keringjenek labirintus szőtte ösvényükön!
Azt mondtad, hogy fiam a bűnösök lelki egyensúlyának pontos beállításáért múlt el. Hát nem! Gyönge volt, túl korán beszélt az emberekhez. Nem ismerte fel mennyire gonoszak, számítóak, becstelenek! Nem is félt eléggé. Pedig a félelem jó tanítómester, figyelmeztet a közelgő veszélyre!
És csak én voltam ily' kegyetlen? Zeusz felesége, Héra a sánta fiát annyira szégyellte, hogy bedobta az Etna nevű tűzhányó öblös és lángoló szájába! Azt hiszem, egyetértesz velem, az sem lehetett kellemes dolog. És még sorolhatnám!
Jóisten szünetet tartott. Látszott rajta, régen beszélt egyfolytában ennyit. Borókabokor nehéz, aromás illata kúszott be a küszöb alatt. Kellően Hányaveti Isten most már annyira sem értette a világ szédületes folyását, mint eddig. Türelmetlenül várta, hogy hazamenjen, rendet rakjon az avítt kacatok között, és papírra vesse érdekes sorait. Azt akarta, hogy milliárd szem lencséje tisztuljon meg egyszerre.
- A végén járok - paskolta meg kezét Jóisten. - Már csak néhány mondat. Legszívesebben elaludnék és horkolnék és álmodnék. Fáradt vagyok - mondta valóban fáradságos hangon.

- Szabad akaratot szerettem volna biztosítani az embereknek, hogy válasszanak: a
tiszta erkölcs szerint élik le, vagy keserves útkereséssel múlatják drámai életüket. A
tiszta erkölcs választása is vagy örömteli diadallal végződhet, vagy a megoldatlanság szomorú tragédiájával. Hitetlenek hada mondotta: a vallás azoknak a sajátja, akik nem képesek álmaikat megvalósítani, akikben nincs elég bátorság, egyszóval szerencsétlen balfékek. Igen ám, de álmok között is van különbség!
Hiszem, hogy tiszteletre méltó és becsületes értékrendű emberek élete nem hiábavaló, még akkor sem, ha nem kergetnek hiú álmokat. Mindenki nem lehet a Microsoft elnöke, olajkutak birtokosa, lottójátékok boldog nyertese. Én meg nem őrködhetek összes bárányom felett, pedig szívesen terelgetném őket kedvemre végtelen rétemen. De akkor minek a szabad akarat? Sokan azt hiszik, hogy lelkük kétségeire az elixír én vagyok, pedig csak egy öreg tanácsadó volnék, aki segít eligazodni az élet dzsungelében. Nem véletlen, hogy az emberek hosszasan, kitartóan kutatják az élet értelmét, ők is válaszokat keresnek, akárcsak te, majd jó előre összehívják a világ népeit, apokalipszist zengve, közhelyekkel beharangozva, s miután az élet értelmének mibenlétét megtalálták; most figyelj: nem tudják elmondani azt!


Észre sem vették, hogy besötétedett. A láthatáron alacsonyan szálló vadludak takarták el a bukó napot; esős nyár és rossz termés közeleg. Kellően Hányaveti Isten töltött még egy pohár vizet, hozzá ropogós húsú almát harapott. Jóisten elment. Csobogó szavakat hagyott maga mögött, mint olvadó tél a latyakos tócsáit. Kint a tarka réten méhecskék döngicséltek, pompás színezetű lepkék jártak virágról-virágra. Valami fényesen ragyogott a fák között. Kellően Hányaveti Isten nekidőlt a párkánynak, friss fűillatot lélegezve tekintett a fényforrás felé. Egy angyali jelenés hámozódott ki kecsesen, csendesen. Szárnyai nem voltak, a komor fekete lyukak képezte téridő-dimenzió átalakító csőhalmazának segítségével változtatta helyét. Arcára emberi vonásokat aggatott. Végtagjai szintén szabványos alkatrészeknek tűntek, csupán az volt a feltűnő anyagi mivoltában, hogy olyan nyúlósan és árnyék szerűen lebegett pár centiméterre a föld felett. Egy ezüstfenyő sejtelmesen kékes koronája tette még káprázatosabbá váratlan felbukkanását. Kis üregi pocok nézte dermedten az ismeretlen látogatót, s mivel agya nem tudta hová helyezni azt, bebújt élelemmel megrakott vackába. Kellően Hányaveti Isten az idegen elé ment, s köszönés helyett letámadta:
- Ó, hát te vagy a Jóisten küldötte hírvivő, te fogod nekem megmagyarázni, miért vagyok annyira ostoba és kérlelhetetlenül kötekedő. Gondolom te, vagy egy másik villódzó társad járt Zakariásnál és Máriánál, úgyhogy türelmetlenül várom mifene okosság buggyan ki belőled, mert a főnököd úgy elviharzott, mint zsebtolvaj rendőrkutya láttán. Hallgatlak! - fejezte be mondókáját elégedett mosollyal az arcán.


Az angyali jelenés azt mondta, hogy ő nem a Jóisten beosztottja, a neve Malachi, és az a feladata, hogy megfelelő mennyiségű információkkal lássa el, mielőtt Kellően Hányaveti Isten belezuhan egy fekete lyukba, hogy más világokat is megismervén szélesítse amúgy igen tájékozott és kifinomult ismereteit. Továbbá azt is szeretné elmondani, hogy halaszthatatlan teendőit gyorsan rendeznie kell, mert még találkozni fog a Jóistennel, de csak egyszer, utoljára.
Aztán azt is tudatta, hogy ne keseregjen a Világmindenség óriási méretén, végtelenül sok és megválaszolatlan kérdésein, nyugodjon meg; a Világmindenség a térben nem végtelen, azonban határa nincs, a kérdések pedig arra valóak, hogy mindenütt - világok millióin - általuk haladjon előre a fejlődés, gyarapodjon a tudás, bővüljön az értelem. Barátian hozzátette még, hogy gondolkodjon egy puzzle játék lehetséges megoldásán, és rögtön ráébred, mennyire nyilvánvaló: a rendezetlenségnek millió, milliárd változata létezik, megoldás azonban csak egy. Imigyen hiábavaló a Teremtés és Élet után megszállottan kutatni. Talán a Jóisten sem tudja, mi volt Őelőtte. Majd hozzátette, hogy elégedjen meg a létező világok megszámlálhatatlan élőlényeivel, alkotásaival, értelmükkel. Azok ott, a bolygók büszke tulajdonosai, mindannyian szentek, apró istenek szűk életterükben, figyelje meg milyen csodálatos dolgokra képesek, mennyi tudást halmoztak fel évszázadok hosszú során át, mennyire odaadóak és szeretetreméltóak tudnak lenni! Malachi felemelte mutatóujját, amaz rubinfénnyel vonzotta Kellően Hányaveti Isten tekintetét. Majd folytatta: - Még akkor is, ha rengeteg hibával bírnak. Önfenntartásra képes, lelkiismerettel, büszkeséggel, félelemmel, indulatokkal, álmokkal és felelősséggel rendelkező élőlényeknél így megy ez. Végül kitért arra is, hogy Kellően Hányaveti Isten induljon mihamarább, ha még beszélgetni óhajt Jóistennel, ugyanis az idő sürget. Az a bizonyos fekete lyuk éppen mostanság keletkezik egy hatalmas méretű csillag magfúziójának leállása következtében, hogy végül egy végtelenül sűrű, igen súlyos, és dimenzió nélküli objektummá váljon az égbolt ragyogó lámpásaként. Malachi hahotázva mondott még valamit arról, hogy majd akkor rádöbben, miért tudnak egyesek oly' sokat a Világmindenségről, csak egy kicsit el kell időzni valami szemenszedett fekete lyukban, ahol is egyszerre lehet az időben előre és hátra pillantani. Közben eltesttelenedett, ezért azt már nem lehetett hallani, hogy az, aki belevág az előbbiekben felvázolt kalandba, nos, az valóban látni fog mindent térben és időben, csak nem tud kommunikálni már senkivel, jobbára tehetetlen nézője lesz egy nagyon széles vásznú csillagközi előadásnak.


Kellően Hányaveti Isten meghökkenve maradt ismét egyedül. Nekitámaszkodott egy karcsú hikori - diófának. Állát vakargatva gondolta végig az eseményeket. Nem is olyan régen egyedül volt, lubickolt a hatalmas kádban, ízletes ételeket falatozott, pompás aromájú italokat öblögetett és kedvére teremthetett bármit. Utóbbi cselekedeteiről azonban homályos emlékezeti voltak. Mintha valaki megtréfálta volna őt. Csak nem a Jóisten? - rémült el kétségbeesetten.
Elindult a szép kerten keresztül, remélte csak eljut valahová. Közben azon jártak gondolatai, hogy tényleg egy világméretű tréfa űz belőle gúnyt? A Föld bővelkedett tréfákban.
Történt egyszer, hogy valaki behatolt a Buckingham palotába, Anglia első emberének otthonába. A betolakodót Michael Fagannak hívták. Miután besétált a hatalmas épületbe, folyosókon bóklászott, olyan szobák ajtajain nem nyitott be, ahol hihetetlen szépségű és értékes tárgyak sorakoztak; ott hagyott tizennégymillió font értékű bélyeggyűjteményt, eredeti Rembrandt festményeket, végül megkereste a királynő szobáját, bement azon és beszélgetni kezdett vele az életéről. Nem bántotta az idős asszonyt. Nem követelt pénzt tőle. Egyszerűen úgy gondolta, hogy neki a problémáit éppen a királynővel kell megbeszélnie.
Már elég soká gyalogolt a fűvel borított lankáson, mikor is meglátott egy keskeny, üvegházszerű, magas épületet. Vakítóan szórta szét a lemenő Nap fényét. Kevéssel előtte a rét elszürkült, homok ette zöld hajtásait. A furcsa épület előtt szabálytalan koronákkal ékeskedő kőrisek álltak susogva őrt. Kellően Hányaveti Isten megtorpant. Elege lett mások akaratából, elege lett egész napos vándorlásából, unta céltalan perceit. Egy pofa Heinekenre és egy havannai szivarra vágyott. Felnézett az égre.
- Itt vagyok - szólt mögüle egy ismerős hang. Jóisten.
- Ne gondolkozz, ne gyötrődjél, menjünk be oda és meglásd, semmit nem fogsz érteni! - elmosolyodott és megpaskolta Kellően Hányaveti Isten vállát. - Na, gyere, mi lesz már! Ha nem sietünk, nem lesz időd elrendezni dolgaidat, bevégezetlenül hagyod magad mögött érdekes kérdéseid.


Az épület belsejében semmi nem volt, kivéve egy festményt. Nyikolaj Ge Golgota című képe függött a levegőben pontosan a bejárattal szemben. Krisztus áll a kép közepén, két kezével a fejét fogja, és csukott szemekkel azon tűnődik, ami hamarosan borzalmas tettek által bekövetkezik. Balról egy kéz mutat rá, vajon Istené, a Sátáné?
- Az enyém! - dörrent rá háta mögött Jóisten. - Most pedig elmondok neked valamit
a mennyekről, utána meghallgatlak téged, továbbá elő kell adnod halaszthatatlan terveidet, mielőtt beszippantana a fekete lyuk. Rendben? - Kellően Hányaveti Isten bólintott. Nem volt abban a helyzetben, hogy bármi mást tehetett volna. Ki volt szolgáltatva mindenki kedvére. Nem birtokolt semmiféle döntési jogot. Nem tudta ki teszi ezt vele. Természetesen én tettem ezt vele.


Jóisten beszéde:
Már a Szentírásban tudattam mindenkivel, kinek lelkét megérintette a kereszténység susogó szele, hogy milyen események történnek LEGVÉGÜL. Ezt egy János nevezetű apostollal tettem közkinccsé, aki látomásai alapján vetette papírra tapasztalatait számtalan jelkép segítségével. János úgy látta, hogy egy hivalkodó mennyei trónon ülök huszonnégy vén és négy fura élőlény társaságában, kezemben pedig egy hét pecséttel lezárt könyvet tartok, melyet csak a Bárány nevezetű személy tud felnyitni a jövőbelátás céljából kifolyólag. A fura élőlényeknek elől-hátul négy-négy szeme volt, és bőrgömbök lógtak nyakukból. A Báránynak hét szarva, hét szeme volt, és ő különösképpen halottnak látszott. Nem mondhatni, hogy vonzó külsővel rendelkezett, azonban birtokában állt az a képesség, hogy kiválasztott, így nem okozott neki gondot felnyitni a pecséteket. Az első négy pecsét szerkezetének felbomlása négy lovas feltűnését idézi elő. A fehér lovas elindul a világ meghódítására, a többiek, a fekete, a tűzvörös és a fakó - az éhség, háború, halál - pedig szörnyű pusztításokat visznek véghez a földön. A többi pecsét felnyitása vértanúkat tesz láthatóvá, jelezvén, hogy még igen sok vértanú számára van hely, majd földrengés és más kellemetlen természeti csapás tarolja le a Föld felszínét, Végül egy angyal kijelöli a választottakat; milliárd lélek tolong imigyen igen szűk kapumnál, hogy obulus nélkül bejussanak mennyei országomba. Ezután fogja magát hét angyal, és hangversenyt rendeznek harsonákkal, végítélettel kísérve. Ekkor elpusztul a Föld egyharmada, jégeső és tűz hoz rombolást, a tenger jelentős része vérré változik, ormótlan hegyek omlanak bele, s hajók szállnak alá kavargó hullámsírjukba. A folyók többsége kiszárad, a Styx nyeli le nedvüket, egy nagy csillag hullik le az égből égő fáklyaként, vizeket ürömmé változtatva. Az égen a csillagok harmada eloltja fényét, sáskák és gonosz szellemek ölik le a korábban nem megjelölt embereket, majd négy, addig lekötözött angyal lemészárolja a Föld lakosságának egyharmadát. Fura kinézetű lovak társaságában ontják a halált. Fejük, mint az oroszláné, tüzet és kénkövet okádnak; farkuk, mint óriási kígyók, halálos marással riogatják hitetlenek népes seregét. Következik ezután még irtózatos földrengés, kiborul hét csésze, nyomában fekély, vízi élővilág kihalása, eső kerülte szárazság, hosszan tartó sötétség. Végül villámlás, mennydörgés, égzengés.
Micsoda szent cselekedetek szent célok érdekében! Végül természetesen eljön a diadal, jutalmazás és öröm és elégedettség. Csináltunk elég helyet a Mennyek Országába! Lesz még sárkány, szárazföldi és vízi vadállat, ezeket én pusztítom el. Végezvén temérdek tennivalóval, ezer évig élünk boldogan, zúg millió és millió harsona, kórus; meghal a jó öreg Sátán is, leereszkedik mennyei országom az új Földre; nincs többé halál és fájdalom és szenvedés.
Jóisten abbahagyta a fel s alá járkálást, belenézett Kellően Hányaveti Isten szemébe, és ravaszul, majdhogynem huncutul folytatta. - Ha netán úgy gondolod, kissé erős voltam és határozott, hozzá még kicsinykét kegyetlen; jól gondolod! Ha benyomásaid alapján azt állítod, nem vagyok hibátlan; bizony nem tévedsz! Ha sajnálod azokat az embereket, kiket természeti csapások és gyilkos vággyal bíró angyalaim leölnek; hát csak sajnáld! Ha azt hiszed, mindezek az események rossz döntéseken alapulnak és nem méltóak hozzám; jól hiszed! Ha most azt gondolod, én egy cinikus kókler lennék, akkor én azt mondom neked: az események birtokosa nem én vagyok! Bár az terjedt el rólam, hogy mindenható képességekkel rendelkezem, nem látok be örökké a kulisszák mögé. A végítéletről véletlenül került hozzám információ, Jánost meg arra kértem: csak finoman, tapintatosan tudassa az emberekkel az általam elmondottakat. Így lett a mű. Minden csak szimbólum, merő jelképözön, számmisztika. Egy pulzár mellett elhaladva figyeltem fel a jövőre. Magyarázat: éppen ott hajlott el egy fehér lyuk eseményhorizontja, a tér kifordult, az idő felgyorsult, és én észrevettem a naprendszer szomorú keringését.
Nem fogom többször elmondani, hát jól figyelj! Én is csak egy szimbólum vagyok, merő jelkép, amulett milliók nyakában, fárosz háborgó tengerek ölében. A háborgó tengerek az emberek, és én világot gyújtok nekik a sötétben. De mindent én sem tudhatok, olyat még nem pipált a Világmindenség. Lehet, hogy Te Én vagyok? Ugye, újabb kérdés! Hihetetlennek tűnhet elsőre, de most elmondom neked, hogy én azért vagyok Itt, mert az embereknek kellett valaki, egy erős személy, aki istápolja őket, mankókat ad alájuk támaszul, ha megsérülnek. A mankó én vagyok, a sérülések meg a kételyeik.
No, nem húzom az időt, hát halljad szavam! Nem ültem semmilyen trónon, a lények pedig körülöttem az Orion csillagrendszer követei voltak, az Alarik nevű igen szép, és élővilágban és gondolatokban gazdag égitestről származtak. A bolygó neve a teáltalad ismert nyelvek alapján: mindenek uralkodója. A csupa szem lények Nommok voltak, az Orion - rendszer bátor és figyelmes őrizői. A könyv, amit a kezemben tartottam a Biblia, rólam írták igen kedves emberek ezernyi mendemondával fűszerezve. És a jelenések! Nem lovasok trappoltak keresztül-kasul a bolygódon, hanem egy jelentős méretű aszteroida csapódott bele a Csendes-óceánba. Ezért a sok halál, földrengés, árvíz, tájfun, tűzvész, állat tetem, sötétbe burkolt napfény, kínzó szárazság, eltakart csillagok, savas eső, és elektromos kisülések garmadája lángnyelvek ölében. Nem jelöltem ki senkit, a túlélők szerencsés helyen tartózkodtak. Végül, de nem utolsósorban nem az én országom kerül a Földre, hanem vadonatúj élet csírája búj ki a felszínen és a vizekben, soha nem látott állatok és bölcsebb emberek védelmezik a továbbiakban szépséges bolygódat.
A Sátán? Hát nem is tudom. Valahogy úgy látom, addig nem hal meg véglegesen, míg akárcsak egyetlen élőlényben is lakozik hibás eszméje, féktelen haragja, szűnni nem akaró halálvágya. Ő egy örökös túlélő, kiváltképpen a Földön.
Hát ennyi lenne az én útravalóm. Megváltást hozok milliókra, de elnézem milliárdok pusztulását. Nem vagyok tökéletes, az csak a Világmindenség felett őrködő, számomra is ismeretlen Valaki lehet. Nem ismerem őt. Sejtésem szerint nem is akar megismerkedni velem. Magánügy. Minden, amit teszek, teszünk semmilyen titokzatos célt nem szolgál. Sodródunk az árral, befejezetlenül hagyva életeket, ismereteket, álmokat. Erre meg jössz te, és felforgatod a dolgok állását, bizonytalanságot ébresztesz a Világmindenség működése kapcsán. Meglehet, igazad is van. Mint Salamonnak a kettészelni készülő gyermek esetében. Az igazság azonban mindig felmutatja szépséges orcáját, nem enged meg szörnyű tetteket. Így nem lehet az én világomat sem kettévágni, az én szavaimat feldarabolni; azok alaktalan formákba öntve mindig ugyanazt a jelentést hordozzák, kísérjék akárhány ékes szimbólumok. Kettészelt fa rügyei sem bimbódznak tovább tavaszi napkelte álmos fénysugaraiban.



Egyszerre csönd lett. Jóisten lehajtott fejjel merengett nagyokat sóhajtva. Az üvegház szélei olvadozni kezdtek, pislákoló derengéssel veszítették el anyagi létezésüket. A Golgota kép elnyúlt, vászna festéket hígítva elmosta Jézus végzetét.
- Siess! - suttogta Jóisten - Kifogyunk az időből!
Kellően Hányaveti Isten nem sietett, tulajdonképpen nem is akart megszólalni. Elege lett végérvényesen mindenből. Csak a fene nagy önérzete űzte, súgta bele a fülébe: - Na, mi lesz már, legyen vér a pucádban, ne hagyd magad! Mondd el, mik a terveid, mi fog történni távollétedben! Életeket alkottál, most gondoskodj is róluk! Felelős vagy egyszer és mindenkorra! Ha csak egyetlen életet sikerül neked tisztára mosni, már akkor megérte ez az egész hercehurca.




Kellően Hányaveti Isten beszéde:
- Tudod, egyre kevésbé vagyok ellátva bizonyosságokkal, a tekintetben, hogy: élet -
értelem - igazság - végakarat. Van egy bolygó a Tejút szélén, elegáns naprendszer hű kísérőjeként, ahol is töméntelen az értelmetlenség, a rosszakarat, és a tudatlanság. Ha a Világmindenség országnyi méretű lenne, akkor a Föld nevű várost magas, villany-árammal megtöltött vastag drótkerítés kerítené el a külvilágtól. Dohos pálinkaszag, erjedő tetemek vibráló illata venné körül. Körbe, a város gömbölyű határán mindenütt táblák lennének elhelyezve, némelyiket a városlakók, másokat az őket gyűlölők aggatnák ki ordibálva, káromolva. Ilyeneket, ni: GYILKOS SZARRÁGÓK, LE A GRAVITÁCIÓVAL!, VISSZA A DINÓKAT!, IPARI HULLADÉK!, VIGYÁZAT MÉRGEZŐ!, VAN ISTEN? - IGEN, ÉN VAGYOK!, LE A GALAXISOKKAL!, ÉLJEN AZ ATOMMÁGIA!, IGYÁL HIGANNYAL DÚSÍTOTT VIZET! KI LOPTA EL A NAPOT! VIVA DAGANATOK! ...és egyebek.
Ezen a bolygón az emberek meglehetős tiszteletlenséggel viseltettek a természet gyönyörű és formákban gazdag dolgaival. De hiszem, hogy míg az utolsó csillag ki nem oltja fényét a tágas égbolton, addig van esélyük jóvátenni esztelen cselekedeteiket. Úgyhogy most Te hallgass meg engem! Én is elmesélek egy igen tanulságos és egyben roppant tragikomikus történetet néhány földlakóról. Ha megfelelő hatásfokkal figyelsz, akkor észre veszed: mennyi próza és erőszak és romantika és véletlen fordulat hömpölyög szerencsétlenekben; csupa megfejtés alatt lévő kérdéshalmaz mindegyik. Kellően Hányaveti Isten felvonta szemöldökét. - Látom, valami sötét tölcsér gomolyog a vállad fölött, nyilván ez lesz a fekete lyuk. Apám, letolom a gatyám! Milyen színes! Mennyire fényes és áttetsző! És mennyire tág!
Nem győzött hüledezni a kétségtelenül páratlan természeti jelenség láttán. Mialatt a testét és értelmét hamarosan beszippantó örvénylés monoton zúgással tekergett, a Tér körülöttük szép lassan átalakult. Eltűntek a fák, a homokföveny, a tükrös épület, eltűnt mögötte a barátságos erdőcske kis kápolnájával, zöngicsélő madaraival, elhaltak a megszokott hangok; csak maga a haló dünnyögött morcosan, csillag-remegtetőn. Kellően Hányaveti Isten tekintetét az univerzumra fordította, ahol is parányi pontok fénylettek, mint megannyi hátrahagyott búzaszemek egy felégetett mezőn.
Jóisten is elpárolgott, arca fel-felderengve kukkantott ki a széles lyuk hullámaiból,
szemei hívogattak, csábítottak, kérlelték a megváltoztathatatlan lépésre.
- Jól van, sietek. Szóval hallgasd az én mesém! Élt a Föld nevű bolygón egy Amanda
Sungate nevű nőstény ember. Roppant gazdag volt, vagyona az előkelő emberek szűk társaságába emelte. Mindent megkapott az élettől, zseniális tőzsdecápa férje évtizedekre előre biztosította gondtalan életét. Egy bizonyos tekintetben azonban végtelenül szegénynek tűnt. Nem lehetett gyermeke orvosi aggályokból kifolyólag. Azonban erős asszony volt, távol állt tőle az összeomlás bármelyik ismert fajtája. És más választása nem lévén, örökbefogadott egy fiúgyermeket. Még csak pár hónapos lehetett a kicsi, így könnyedén válhatott boldog anyukává. Fia, akinek a neve néhai férje után Daniel Noodles lett, a későbbiekben nem hálálta meg anyjától kapott határtalan szeretetét kellőképpen. Elhidegültek egymástól. Pedig ez az asszony olyan csodálatos dolgot tett, ami példaértékű homo sapiensek köreiben. Nevezetesen: felnevelt egy mástól nemzett, más által világra hozott csöppséget, elhalmozta mindennel: szeretettel, kedvességgel, odaadással, intelmekkel és csudálatos anyai érzelmekkel. Ilyen érzelmekre csakis anyukák képesek! Daniel nem volt buta ember, csak kiváló eszét nem arra használta, amire tervezték ismeretlen ősei. Édesanyjával való kapcsolata mindig kifogástalanul működött, aztán ez egyszer csak elmúlt. Kihalt valamilyen láng, érdeklődés a másik iránt. Nem utálták egymást, csak Daniel szabad területre vágyott. Sokan vannak így a bolygón, akik hirtelen bedobják a törülközőt, személyes vagy munkahelyi bajokra hivatkozva.
Na, de! Daniel fő gondja az volt, hogy elrabolta egy elmebeteg szobafestő a feleségét. Felesége ebbe belehal, Daniel pedig kiborul. Neki is van egy kisfia, Dominik, őt Amanda veszi gondozásba. Nagyjából mindenkinek rossz kedve van ekkor. Daniel úgy dönt, hogy végez a világon lévő rosszal, móresre tanítja a gazfickókat. Ennek következtében néhány emberből hulla lesz. Megszámolja a hét fő bűnt! De nem jut el a végére, ismeretlen és gonosz erők csúf tréfát űznek tervéből.
Mialatt gondterhelten végzi dolgát, rendszeresen találkozik egy Konrad nevet viselő emberrel, aki nem győzi meg arról, hogy ez a világ jó. Közben az a célja, hogy megtaláljon egy bizonyos Dr. Felixet, aki állatokkal kísérletezik igen remekül álcázott birtokán valamilyen új gép megépítése céljából.
Ez után az orvosféleség után nyomoz Brendon Rose hadnagy is. És kiderül, milyen furcsa az élet, mennyire kiszámíthatatlanná tehetnek borzalmas véletlenek sajnálatra méltó emberi sorsokat! Katartikus élményben lesz mindenkinek része, erről gondoskodom! Danielt elfogják a rendőrség és a titkosszolgálat emberei, Dr. Felix öngyilkos lesz, Rose hadnagy megdöbben. Dominik végre találkozik apukájával egy cellában, ahol is nagymamája kibékül a fiával, és sírva fakad. Kormányok ülnek össze a furcsa szerkezet tanulmányozása végett, s gondterhelten, de törve nem, úgy döntenek, hogy nincs szüksége a bolygónak ilyen lázadó személyre, mint Daniel és egy ilyen bizonytalan, fura tákolmányra. Jobb megoldás híján fellövik őket az űrbe, csak kerüljenek minél távolabb a Földtől.
Vele tart egy bizonyos Oberon nevű csillagász is, akiről az utazás során kiderül, hogy nem is csillagász. Úti céljuk különösképpen nincs, csak hasítják az űrt csendesen, néha beszélgetve, hangosan gondolkodva, mígnem meglátnak egy fekete lyukat. Ott leszek én is. Eközben Daniel édesanyja és a fia nagyon megharagszanak, belátható időn belüli bosszút esküsznek vezető beosztású emberek ellen. Brendon estéről-estére lerészegedik, kurvákkal osztozik bánatán és pénztárcáján. Egy sikátorban két utcalány kirabolja, és hasba szúrja. Ez Brendonnak fáj, és két nap múlva belehal sérüléseibe.
Daniel mély filozofálásba kezd űrutazása során, fontos dolgokat és igazságokat állapít meg, melyeket rögvest közölni fog Oberonnal, az álruhás csillagásszal. És nagyon hiányzik neki a kisfia. Rájön, hogy a Föld egy olyan égitest, ahol a mának szabad élni kizárólagosan, a jövőről gondoskodjanak az istenek. Dominiket megsiratja. Édesanyját is megsiratja. Feleségét minden este megsiratja. Csupa könny lesz magányban töltött lelkiismerete. És félni fog. Nem tudom megnyugtatni, hogy találkozni fog velem, ugyanis én itt ülök egy hokedlin abban a bizonyos fekete lyukban, és kékfrankost iszogatok szivarral a kezemben.
- Szóval, kedves Jóisten, ez az én történetem kevés szóval meghintve, a cselekmények jöjjenek ezután! Azt hiszem, jó lesz nekem is egy hosszú pihenés. Annyi dolgot tettem eddig, hogy számba sem lehetne venni! Nem kérek több tanácsot senkitől. És ne kérjenek az emberek se! Gondoskodjanak végre magukról! Ennek érdekében tudomásukra hozom a Tizenegy parancsolatomat, továbbá a Mi a Kellően Hányaveti Istenünket. Példabeszédeket fogok mondatni Konrad Gabbával, s ezek általában nem fognak semmilyen tanulságot hordozni. Általa szólítom fel az isteneket és az embereket, hogy mielőtt tönkre tennének másokat vagy éppen saját magukat, tegyenek fel egy kérdést, azt, amelyiket Brahmá tett fel, mikor a Világéjszaka sötét, mozdulatlan tengerének színén pihenő Visnu köldökéből lótuszvirág kelyheként életre kelt: " - Honnan jöttem én magam? "
Példabeszédeimben tiltom meg minden élőlénynek, hogy mások akarata ellen tegyenek, mások életét elvegyék. E téren Daniel lesz a vértanú! Törvénybe iktatom a szeretetet, anyák és apák tiszteletét, testvérek őrzését, és mindenkinek az őseiről való kegyes megemlékezését.
Minden egyes szereplőt a mesémben jellemezni fogok egy meghatározott pénzösszeggel. Ez a szám azt fogja jelenteni, hogy mennyit érnek a Földön ropogós bankókban kifejezve. Ezt azért teszem, mert a bolygón roppant fontos az emberi lényeknek a vagyoni helyzetük, ez alapján sorolják be egymást társadalmukba.
A továbbiakban felmentem a számokat dőlt formájuk alól, ezzel jelezvén, hogy vége kiemelt szerepüknek, nem valók semmilyen értelmes dologra. Az a célom, hogy látva legyen: mennyi és mennyi, kedves és csodálatos élőlény vágyakozik szabad akaratra, türelemre, és egy kis békességre.
Azt akarom, hogy az emberek, a tényleg rossz emberek szenvedjenek, mert megérdemlik, a jók és a tiszta érzelműek azonban jussanak el egy olyan fényes tudás birtokába, amivel beecsetelhetik sokat tűrt lelkük rózsatövis szúrta sebeit.
- Még annyit, hogy történetem szereplői kellően hányaveti és esendő és szeretetre vágyó és halandó emberek, és ha úgy gondolom, valamilyen teljesen érdektelen vagy éppen említésre méltó dolog esik meg igen fontos, vagy éppen említésre sem méltó személyekkel, állatokkal, mesterséges készítményekkel, azt úgy fogom tudatni, hogy:




És akkor mi van?


folyt. köv.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Rózsalakodalom című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Óh világ, ébredj! című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel penészírtó címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Elmúlás című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Elmúlás című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)