HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49012

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2008-05-29

És akkor mi van? 4. fejezet

6. Eltelt a Földön három év. A világ eközben egy fikarcnyit sem változott, nem lett egy csipetnyivel sem jobb, és az új tanok sem hoztak bizodalmat. Sőt, mindinkább afelé sodródott, amit megszállott prédikátorok csak úgy neveztek: apokalipszis. Nagyon úgy festett a dolog, hogy senki sem kíván lépéseket tenni a világot fenyegető katasztrófák ellen. Ennek legfőbb okát a vallások vezetői, és Konrad Gabba is abban látták, hogy az emberiség nagy hányada mintegy álomkórban várja végzetszerű, előre megírt sorsa beteljesülését. És hiába próbálták felrázni a népet! A nép nagy hányada, úgy ahogy volt, tojt az egészre. Részben jogosan. Konrad meg is jegyezte egyik Békülésén, hogy a bajok forrása a jelenlegi hatalmi rendszer felépítése.
- Filozófiai szempontból a hierarchia csúcsán ma azok állnak - mondotta -, akik az
üzleti életben, a tudományban, a művészetben, vagy valamilyen kézzelfogható nagy tettben valósították meg önmagukat.
Az emberiség döntő többsége azonban nem valósította meg magát az üzleti életben, a tudományban, a művészetben, sem pedig bármilyen nagy tettben. Az emberiség döntő többségének egy mukkanása nem lehetett a világot befolyásoló dolgok kapcsán.
Hamarosan egy üdítő kivétel akad: Daniel, aki viszont nagy tetteket fog végrehajtani - bűnösök feje hull le a porba -, majd kormányok ülnek össze felette, s végül elsőként veszi célba egy fekete lyuk kellős közepét. Mindezt nem jókedvében teszi, és legszívesebben térdepelve könyörögne valamilyen - akármilyen! - Istennek, csak hogy visszakapja addigi életét.



Íme a tények:
Daniel igen rövid idő alatt átesik egy temetésen, egy idegösszeomláson, meg számtalan, mások által érzékelhetetlen lelki gyötrelmen. A temetésen fekete öltönyt és kalapot, idegösszeomlása alatt feszült tekintetet és könnycseppeket viselt. Sorsa egy csapásra megváltozott, olyan gondokkal kellett szembenéznie, amilyeneket előtte csak filmeken látott. Továbbá soha nem tapasztalt sötétség lesz úrrá amúgy igen békés lelkén, s ez a sötétség bekormozza mindennapjait. Majd lavinaszerű cselekedet-halmazt görget maga előtt kétségbeesetten és csodálkozva, s ezen eseményekkel szemben legalább annyira tehetetlen, mint Kellően Hányaveti Isten, vagy az alariklakók, vagy éppen én, netalán ön, kedves olvasó.



És az előzmények:
Feleségét harminchat hónapja megölte egy jóképű szobafestő (értéke: hétszáz pénz készpénz, egy örökölt faház, egy húszéves Buick, egy automata Beretta, és kóros idegrohamok). Van ilyen. Az áruházból éppen kifelé, a kocsijához tartó fiatal nőt hátulról letámadta, orvosi altatóval beitatott kendővel elkábította, majd begyömöszölte Buickjába a teli zacskókat, meg a tulajdonosát, beült a kormány mögé, végül óvatosan elhajtott. Csak egy perc. Ennyi volt Hanna tündöklése és bukása.
A támadó nem sietett. Nem szerette volna, ha a rendőrök valami butaság miatt egyből elcsípnék. Előírásszerűen betartotta a közlekedési szabályokat, elsőbbséget adott még egy kóbor kutyának is. Szép lassan hajtott ki a Városból, vezetés közben dudorászott, olykor hátra pislantott az ájult nőre, s ilyeneket mondott neki:
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk, nagysága? Áhh, szép időnk van, nemde bár? Miért ilyen csendes, kedves? Nem illik ennyit hallgatni, hehe, hehe, hehe! - meg hasonlók.
Egy erdei tanyára igyekezett, ahol magányosan álló, fából tákolt épület várta kiabálásait, eszeveszett dührohamait. A támadó ugyanis beteg volt, ideggyengeségben és idült elmebajban szenvedett.
Az áruház egyre kisebb lett a visszapillantó tükörben, mígnem egészen pici pontocskává nem zsugorodott. Hanna hétvégére vásárolt be mindenféle finomságot: sonkát, tojást, pulykamellet, friss zöldségeket, sört és üdítőket, meg még sok más apróságot. Vendégeket vártak, Daniel egyik új vállalkozásának reklámfelelősét és annak feleségét. A szobafestő lenézett a papírzacskókra. Megnyugodva sóhajtott, legalább lesz mit vacsoráznia.
Nagyjából fél órát tettek meg, mikor a Buick köhögve leállt. És csend. Csupán apró neszek. Madárcsicsergés és a hűlő motor pattogása. Szellő fútta avar susogása.
- Megérkeztünk - mosolygott hátra az ájult nőre az elmebajos szobafestő. Hannát kilökte a kocsiból. Kidobta az élelmiszereket is. A kocsit letakarta egy nagy, vízhatlan ponyvával, majd frissen vágott gallyakat dobált a tetejére, meg a motorháztetőre. Vállára vette áldozatát, kezébe a zacskókat, és bement a házba. Dohos szag fogadta, mintha hónapok óta nem lett volna szellőztetve. Recsegett a padló léptei súlya alatt, egerek kaparásztak a falak között, ráadásként dermesztő nyikorgással lifegett egy félig leszakadt ablaktábla.
A faházat még a nagyapja építette hetven évvel ezelőtt. Ide jártak a régmúlt időkben a háborús cimboráival vadászni és ivászatot tartani. Néha nőket is felhoztak, és jókat hancúroztak. Most már csak ő járt ki. No, nem azért, hogy a hetyke kis épületet gondozza, tisztába tegye, hanem hogy itt gondolkodjon a világ borzasztó dolgain. Ebbe beletartozott ő maga is. Tudta, hogy valami gond van vele, nincs ki mind a négy kereke! Egyszer kihallgatta nagyapját, még nagyon régen, amint azt ecsetelte a szüleinek felbőszülten, hogy:
- Tépjétek el az ideg-gondozó beutalóját, én majd elintézem, hogy a papírokat a Városházán átjavítsák! Még hogy gyógykezelés, lófasz! Biztos elektrosokk, ideginjekció, még nagyobb lófasz! Ezt baszogatják az én unokámat!
Akkor büszke volt rá, boldogan tekintett nagyapjára. Sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértse: az öreg örökre elintézte, mintegy kivégezte az emberi társadalomban megszokott viselkedési normák ingoványos talaján. Beledöngölte egy pöcegödörbe, hogy esélye se legyen kimászni onnan! Kisegítő iskolák, korrepetálás, nyugtató szerek, ábrándok, gyűlölet...
És egyszer csak a feje belobbant, mint olimpiai láng. Ugyanis nagyapja minden évben megjegyezte a családi összeröffenések csúcspontján, húsvétkor, hogy mekkora nagy arc volt ő mindig is, lám, az unokája normális ember lett Isten segedelmével. - No, meg az enyémmel! -hahotázott ékesen és utoljára.
Tavaly meghalt. Az unokája loccsantotta ki az agyát egy csákánnyal. Addig verte az élettelen testet, főleg a fejét, amíg tömör húsmassza nem maradt belőle. Összesöpörte egy hólapáttal, ásott egy gödröt, belekotorta, majd betakarta friss földdel. Fűmagot szórt a tetejére és rágyújtott. Nem érzett semmit, nem szólt semmit. Akárcsak most.
Ránézett a linóleumpadlón fekvő nőre. Levitte a pincébe. Jól összekötözte a kezét és a lábát. Megsimogatta szőkés barna haját. Óvatosan, majdhogynem figyelmesen lefektette egy matracra. Hosszú percekig nézte a kábult nőt, végül felment a lakásba. A pinceajtó hangos dörrenéssel csukódott be mögötte.
Utána csend. Sötétség. Hideg. A falakon a vakolat lehullóban. Mindenhol pókhálók. Törött tégladarabkák és fahasábok és szénpor és megsárgult újságpapírok szanaszét. A mennyezeten magányos villanykörte sötétje. Ócska asztal az egyik sarokban, lyukas abroszán zománcedények, poros üvegek és egy ovális tükör. A földön rozsdabarát priccs, rajta molyrágta koszos matrac. Meg egy törékeny test: Hanna. Már ébren. Szemei letakarva. Zokog. Vállai vadul rángatóznak, félelemmel teli néma sikolya. Szája leragasztva, kezei, lábai összekötözve. A durva kötelek húsba vájnak. Vizeletszag. Izzadságszag. Kint morgó szél, táncoló porköpönyeg, nyikorgó faágak. Baglyok, vadmacskák, békák zöreje, fáradt avar susogása.
Megtörve feküdt a mocskos matracon. Szólni nem tudott, mozogni nem tudott. Csak érzékelte a körülötte lévő ürességet. És félt. Reszketett. Kisfiára gondolt. Dominik. Ma öt éves. És ő itt. Gyűlölte a világot, váratlan történéseit. Őt nem kérdezték meg! A megtébolyult szobafestőnek természetesen nem állt szándékában kifaggatni Hannát, hogy mit szólna egy kis kiruccanáshoz az erdei faházába meghalás céljából. Úgyis nemet mondott volna.
Hanna nagyon sokat szenvedett. Napokig nem kapott enni, vizet is csak annyit hozott le fogva tartója, amennyi a kiszáradás ellen kellett. Szívószálon csepegtette bele cserepesre száradt szájába. Mestere volt a kegyetlenkedésnek, ehhez nem fért kétség. Volt olyan nap, mikor folyton ott lebzselt Hanna körül. Magában beszélgetett, járkált fel-alá, idegesen lihegett. És onanizált, óránként többször is. Közben néha kacagott. Szemei vérben forogtak. Spermája rászáradt Hanna ruhájára, vagy éppen elkeveredett törékeny teste alatt a vizeletében.
Aztán előfordult, hogy órákra magára hagyta a pincében. Felment a szobájába, üvöltette a rádiót, vagy éppen tévét nézett, főleg vígjátékokat. Fune volt a kedvence. A Fantomas különösen tetszett neki. Filmnézés közben hangosan röhögött. Majd megint lesétált a sötét, félelemtől teli pincébe. Lihegés, mormogás, önkielégítés, hahotázás.
Hanna egy héttel később idejének nagy részét ájultan töltötte. Homályosan emlékezett a nem is olyan távoli életére: Daniel fanyar humorára, gyengéd ölelésére, állandó figyelmességére, mulatságos vállalkozásaira. És persze a kisfiára, Dominikre. Micsoda babakacaja volt! Mosolya őszinte, szemei tiszták, fényesek, kezdetleges beszéde huncut és dallamos, a bőre pedig, mint a megtestesült jóság: puha és illatos. Ilyenkor elsírta magát. Könnyeit lenyalta arcáról, legalább így is egy kis folyadékhoz jutott. Érezte, hogy belázasodott, valószínűleg tüdőgyulladást kapott a rideg pincében. Matraca átázott a vizeletétől és székletétől és könnyeitől.
Elrablója ritkábban jelentkezett, a ház is csendes volt felette. Mikor megjelent, nem csak vizet adott neki, hanem olcsó kekszet és csokit. Hanna mohón falta az édességet, eszébe sem jutott kérdezősködni. Legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy váltságdíjat követelnek a férjétől, vagy éppen anyósától a szabadon bocsátása fejében. Hiszen enni kapott! Reménykedett. Várta a segítséget. Ahány rendőrt csak ismert, az mind talpraesett és tapasztalt volt. Biztos gőzerővel nyomoznak utána - nyugtatta meg magát.
Természetesen nem kért senki váltságdíjat érte, és nyomok híján a rendőrség sem nyomozott gőzerővel utána. Enni is csak azért kapott, mert elmebeteg fogva tartója még nem készült fel teljesen.
Bár szemei már tökéletesen alkalmazkodtak a sötéthez, még mindig nem látta a férfi jóképű arcát. Hannának persze fogalma sem volt arról, hogy a férfi valóban jóképű, ezt majd a média által tudja meg minden izgatott, tévéhíradókat szemlélő érdeklődő. A tárgyakkal már tisztában volt, tudta, mi merre található. Megpróbálta kinyújtani a lábát. Nem ment. Végtagjai elgémberedtek, a vastag kötelek húsába vájtak. Reszketett, tüsszögött, véreset köpött. És elveszítette az időérzékét. Mióta van itt? Órák, percek, napok, hetek óta?
Egyik ájulásából ébredve, összeszorított foggal megesküdött, hogy küzdeni fog, vadul harcolni, hogy még életben legyen, mikor rátalálnak. Erre a legjobb módszere az volt, hogy megtornáztatja az agyát. Úgy rémlett gimnáziumi tanulmányaiból, hogy az ember az egyetlen állatfaj, amely nem csak a táplálkozás és szaporodás vonatkozásában gondolkodik, hanem mindenről megvan a véleménye. Úgy legyen!
Így hát elismételte magában: MIN-DEN-RŐL! Majd rögtön hozzátette: GON-DOL-KODJ! Ezután kérdésekre válaszolt magában, egy halom kérdésre, és nem értette, miért nem zuhan össze elméje, mire ez a nagy felhajtás. Én azonban megmondom, mire volt ez a nagy felhajtás: Hanna éppen haláltusát vívott. Csörte itt. Olykor hangos bekiabálások. Védés amott. Gumicuppanás. Lihegés. Izzadság.
Családjáról egy idő után elterelte a figyelmét, hogy ne zokogással töltse veszedelmes idejét. Agytekervényei egy nagyot fújtak, s beindultak.
Emlékezett, hogy a mai Irak területén született meg hétezer évvel ezelőtt az emberiség történetének legrégebbi állama, a suméroké: Mezopotámia! Jólesett a tudás. Torka hirtelen összeszorult, köhögött, köpött egy véreset. Majd átvillant agyán egy mondat: " Szent minden, ami él". Ezen azért eltöprengett egy keveset. Speciel nem tudta volna megmondani, hogy az ő életében jelen pillanatban mi a szent. Talán a kitartás? A képesség elméjének tisztán tartására? Választ nem kapott.
Elaludt. Arra ébredt, hogy a kétségtelenül és visszavonhatatlanul megbolondult férfi egy vadászkéssel apró, pici vágásokat ejt védtelen testén. Ruháit már levagdosta, míg aludt, s most anyaszült meztelenül hevert előtte a mocskos, hideg matracon. A sebek egyébként nem fájtak, inkább csak bele-belehasítottak Hanna fájdalomközpontjába. Apró tűszúrásokként hatottak a döfködések. Kis szünet következett. A férfi gondolt egyet, és ő is levetkőzött. Pucéran forgolódott Hanna körül, jóformán táncolt, egészen teátrális mozdulatokkal rótta a köröket a büdös pincében. A nő testét már legalább negyven apró, véres csík borította. Odahajolt a férfi, egészen közel az arcához. Lehelete büdös volt, izzadságszaga a petróleumra emlékeztetett. Hirtelen ötlettől vezérelve letérdelt a földre, és elkezdte nyalogatni a vérző testet. Erre izgalomba jött, ismét önkielégített. Nedve immáron Hanna élénkpiros vérével is keveredett. És csak lihegett, lihegett.
Hanna nem bírta tovább idegekkel. Sikoltozott. Hisztérikusan zokogott. Dominik... Daniel... ház... család... születésnapok... Boe és a panzió... szeretet...
GONDOLKOZZ!!
Anekdota villant át agyán. Volt egyszer, hol nem volt, egy beteg szemű idős nő az ókori Görögországban. Orvosának fizetséget ígért, ha segít javítani a látásán. Az orvos nagy kópé volt, és megígért mindent. A szemét naponta kenegette neki, de meghagyta, hogy jó sokáig tartsa csukva a gyógyulás érdekében. Közben a léhűtő doktor minden kezelés alkalmával elvitt egy bútordarabot. Pár hét múlva vége lett a kúrának, de a nő nem fizetett egy árva garast sem, mivel már egyetlen bútort sem látott a lakásában. Ebből az következett, hogy rosszabbul lát, mint azelőtt.
Hanna felnevetett, legalábbis nevetni szeretett volna. Ehelyett sikoltó hang hagyta el a torkát. Megint véreset köpött, bevizelt, maga alá csinált. Újabb szúrások záporoztak, úgy érezte, mintha meleg folyadékkal öntötték volna le. De csak a vérét érezte csordogálni gyönge testén. Könnyei kicsordultak volna, de már nem volt minek kicsordulnia. Néma lett a sikolya, tüdeje könyörületért sípolt hörögve-zörögve. Mélyeket lélegzett, továbbra is várta a segítséget, remélte, hogy vége szakad ennek a rémálomnak, és hazamehet a családjához, magához ölelheti kisfiát.
Felsikoltott. Mélyen a húsába vájtak a következő csapások, a férfi megvadulva hadonászott jobb kezével. Már nem csak apró sebeket ejtett. Majdhogynem kaszabolt, széles mozdulatokkal csapott le újra és újra. Hanna vére vastag sugárban ömlött szanaszét. Kiszolgáltatott teste minden egyes mozdulatnál megvonaglott. És csak záporoztak az ütések. Záporoztak.



Elájult. Valahonnan nagyon mélyről bugyborékolást hallott. Zeneszót és babakacajt. Egy kérdés kúszott el a tudatalattija előtt, nagy fehér vászonra festve:
MIÉRT TÖRTÉNIK EZ VELEM?
A vászon a lelke volt, a festék a vére. Agya lázasan dolgozott. Heroikus küzdelme a végéhez közeledett. Arcok, események suhantak el csukott szemei előtt: mama, a férje, kisfia, barátnője, az esküvő, az iskolai ünnepségek, tavaszi bálok, mosolygó árusok tarka utcákon, szenvedélyes szeretkezések... Megint elmerült. - Dominik éneke csendült fel, selymes nevetése, angyali gödröcskéi a pofikáján, csillogó szemei... szépséges dala... mennyből az angyal, eljött hozzátok... jászolban... Hanna úgy érezte, mintha polipok raja húzná-vonná valahová nagyon mélyre, rettenetes sötétségbe. Kisfia hangja egyre halkult... Betlehembe... sietve menve... Megint eszébe jutott a segítség. Hol vannak? - nyöszörögte fáradtan. - Tornáztasd az agyad! - üvöltötte egy mély hang legbelül - Csak így tudod túlélni! - folytatta. És újfent: - Gondolkodj! Azt hitte, valaki, egy erős személy súgja a fülébe a biztató szavakat. Pedig nem, mindent, szóról-szóra az akaratereje mondatta a beszédközpontjával... Istennek hála... És egyszer csak a polipok átkarolták cuppanós csápjaikkal, cibálták le a mélybe. Hanna kapálódzott, küzdött.
... emlékek... álmok... egy kiló papír előállításához... négyszáznegyven liter víz szükséges... igen, megy ez! A szódában... egy csepp... egy csepp szóda sincs... hehe. Olaszországot a történelme korai szakaszában úgy hívták, hogy... hispán... herak... Heszpéria! A gyász színe japánban a... kék... nem, a fehér... igen! Mire szolgál a csontvelő? Lássuk csak... vért áramoltat? Szűr valamit? ...mit csinál? ...valamit pótol, de mit...? A trójai falovat izé készítette... ki lehet az... Jézusom... volt a tévében is... Epeiosz, Epeiosz! Mi az epigon... kérlek, segíts nekem Istenem!...mi az epigon...itt van a számon... mindjárt mondom... kisfiam... Dominik... Segíts!! Kérlek, segíts a mamán!... Add a kis kezed... puha arcocskád... - teste megvonaglott. Lehányta kínzóját és, most már tudta, a hóhérját. Forgott a pincehelység, a tárgyak belemosódtak a falba, szürke és sötét és hideg lett minden. Kinyitotta a szemét. Ajkai megmozdultak, véres nyál kíséretében buggyantak ki halovány szavai: - Ah! ... fény, fénysugár... valami messzeség...tűzgolyó és Istenem...
Hanna végérvényesen elájult, még két percig volt képes az agya arra, hogy valamit, bármit közvetítsen a bonyolult idegpályákon. Nem érzékelte, hogy a testét felszabdalják. Nem érzékelte, hogy vére bő tócsában terül el alatta. Nem érzékelte a megtébolyodott ember szagát, hördüléseit, ahogyan beléhatolt.




Minden fehér lett. Csudafehér. És hirtelen egy kométa száguldott át értelmének még megmaradt, utolsó, törékeny burkán. Ez a két perc hasította ketté halódó idegvégződéseit:

Kislány hintázik egy színes virágokkal szőtt réten. Mindenfelé madárcsicsergés, doromboló szellőzúgás, méhecskék zümmögése. A kislány nevet, jól láthatóan boldogságban úszik. A hinta meg csak előre-hátra repül a lágy és bársonyos levegőben. Egy férfi figyeli a hinta mögött. Szikár, erőteljes a tartása, mosolya, mint az anyjáé. Készen áll, hogy megvédelmezze a törékeny kislányt, ha leesne, vagy bármi egyéb baja történne. Szemei olyan szeretetet sugároznak, ami csak anya és fia között jöhet létre. A kislány Hanna, a férfi a fia, Dominik. A hinta megáll. Hanna lemászik az ülésről, és felugrik a fia ölébe. Erősen szorítja a férfias kezeket, a kisportolt testet, mintha megijedt volna valamitől. Egymás szemébe néznek. És akkor, abban a pillanatban kifordul az Idő, s mint valami löttyedt gumizacskó, úgy lebeg a Világmindenségen kívül. A madarak kővé dermednek az égen, a méhecskék mozdulatlanul szemeznek a virágporral, s a szellő sem rezzen meg neszezve. És a férfi bársonyos hangon megszólal:
- Anya, édesanya... nagyon szeretlek! Én megvédlek téged... megvédlek minden rossztól, gonosztól, senki nem bánthat... nyugodj meg, anyuci... Nem, ne sírj! És... és köszönöm, hogy életet adtál nekem, hogy kilenc hónapig szíved dobbanására dobbant a szívem... köszönöm... Annyira sajnálom, hogy nem tölthetünk több időt együtt, azt reméltem, hogy sokáig egymás mellett leszünk... megtanítasz mindenre, ott leszel velem, ha segítségre szorulnék... sajnálom, édes anyukám! Olyan kedves voltál hozzám, erre emlékszem, éjjeleken felvettél, és magadhoz öleltél... vagy... vagy csak megsimogattál, hozzám bújtál... és... és már nem lesznek évek... én... én... annyira, de annyira sajnálom! Szeretlek! Nagyon szeretlek!
A kislány meg csak mosolyog, nevetve ad cuppanós puszit a férfi arcára - bár nem nagyon érti, hogyan szülhetett meg egy EKKORA embert -, de csak azért is szorosan öleli az izmos nyakat, egészen közel bújik fia arcához. És nevet. Kacaja elszáll a rét felett. A virágok is mosolyognak, ide-oda hajladoznak. Fent, az égen, felhők búslakodnak veszélyt érezve. Fodrozódnak. Dörögnek. Elsuhan egy fényes villám. A kislány úgy szorítja a szikár férfit, hogy ujjai kifehérednek. Valamitől megijedt, szíve vadul kalapál. Teste remeg, reszket. Mert a kislány sír. Zokog. Egy könnycsepp csordul ki tiszta szeméből, lebucskázik gömbölyű pofikáján, onnan alászáll a kezére, legurul a könyökéig, majd le egy fűszálra, azon tovább egy katicabogárra, amaz meglepődve kitárja szárnyait, hogy végül a sós cseppecske leérjen a hideg anyaföldbe.
Ekkor a Világmindenségen a púp visszacuppan, az Idő magához tér. A madarak alászállnak a bárányfelhők mögül, a szellő is megkavarodik kecsesen, könnyedén, a méhecskék meg beleesnek a tátott szájú virágszirmokba. A kislány elmosódik, a férfi nemkülönben. Akárcsak a hinta.





Jézus azt mondta volt, hogy a szeretet egyfajta jutalom, amely a rögös út végén vár bennünket. Meglehet. Hanna tizenkilenc napi fogság után, mosollyal az arcán halt meg egy vidéki ház mocskos pincéjében, vérben, vizeletben fürödve. Tudatának utolsó képe az volt, amint kisfia, Dominik, szeretettel és jósággal telve magához szorítja.
És akkor mi van?


Pár hónappal később az őrült szobafestőt elfogták. Kiderült, hogy két évvel ezelőtt áttért az iszlám hitre, és új nevet választott magának. Ezt felelte, mikor megkérdezték az őt bilincsbe verő és egy kicsit összerugdaló rendőrök a nevét illetően, hogy ő Ahmed Simson. A neve arab berkeken belül annyit jelent: dicséretre méltó. Ez szép.
Mindazonáltal igen könnyen csípték nyakon: Hanna pénztárcáját megtalálták nála egy közúti ellenőrzés alkalmával. Hiába a figyelmes autóvezetés, szabályok szigorú betartása, ez most nem jött be. Elfogása utáni első kihallgatásán szó szerint azt mondta, amit egy halálraítélt mondott Truman Capote, neves írónak, arra az egyszerű kérdésre, hogy: - Mi történt?
Nos, Ahmed, a jóképű, bár bolond szobafestő válasza: - "Jó volt. Csak valahogy történt valami. Aztán még valami. Aztán összejött az egész."
A nyomozók szomorúan vették tudomásul, hogy Hanna halála teljesen értelmetlen volt, nem szolgált semmi célt, nem ad magyarázatot egyetlen kérdésükre sem. Titkon minden rendőr azt reméli, hogy ha egyszer részese lesz valamilyen szörnyű bűnesetben, akkor az majd akkora szenzáció lesz, hogy az ő csodájára fognak járni a rokonok, barátok, volt iskolatársak és a vonzó riporter csajok. Most azonban senki sem járt semminek a csodájára. Meghalt egy igen fiatal nő, egy fiatal és szeretettel teli anya, egy boldog család egyik tartópillére. És nem volt a halálában semmi érdekes, nem bántott életében senkit, nem szerzett magának ellenségeket, csak éppen rosszkor tért be vásárolni az Úgyis Itt Hagyod a Fizetésedet szupermarketbe. Miért aznap? Miért pont akkor, abban az órában? Miért nem maradt bent tovább? Egy kávéra! Ellenőrizni a számlákat! - sírt ezeken a kérdéseken sokat, nagyon sokat Daniel. Reszketett. Fázott. És üvöltözött dolgozószobája díszes tapétával bevont falai között. Végül, bár még el kell telnie egy bizonyos időnek, de Daniel teljesen be fog golyózni. Rémálmai rémálmokat szülnek. És ő lesz az ördög maga. Vért kíván. Bűnösök vérét.
Capote riportalanyát halálra ítélték egy férfi meggyilkolásáért, nemkülönben Ahmedet Hanna megkínzásáért, megerőszakolásáért, továbbá meggyilkolásáért. Az ítélethirdetés után kezdetét vette a szokásos huzavona. Felakasszuk, elaltassuk, megsüssük, vagy ne, mert az olyan embertelen! Legalábbis az ilyen meg olyan vallások képviselői szerint. Azonban mindhiába volt a sok próbálkozás, az ítéletet nem változtatta meg egyetlen bíró sem.
Az Ahmed Simson nevű gyilkoson tizenkét év múlva hajtják végre az Állam által jóváhagyott halálos ítéletet egy gázkamrában. Ugyanezen a napon lövik fel azt az űrhajót, melyen egy fura tákolmány, meg két személy fog tartózkodni: Daniel, és egy bizonyos Oberon nevű csillagász.
Addig azonban történik egy s más.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

történetmesélő alkotást töltött fel Üveggolyó címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) időutazás a b osztállyal című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

Klára alkotást töltött fel Örök illat címmel

Klára bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

Szem Eszkör alkotást töltött fel A buta kis birka címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)