Mondd, a testemnek miként adjam át
a lélek öröklétre hívó szavát?
Hogyan szeresselek, a ránk borult ég alatt,
hol csak a főnixek fényei játszanak?
Miként érezhetlek ennyire közel,
hogy már nem Te - hanem a Hold figyel?
Miért issza tested minden pórusom,
és csókjaidat én miért iszom?
Hányszor jössz még el a sötétbe bújva,
fényben tündökölve, hogy aztán messze fújja
szerelmes szép neved a reggeli pára?

Táncolunk mi még elménk közös,
tiszta, szép, szent dallamára?

Felzuhantam, a szárnyaim égő pillék,
a falevelek fényes sikítások,
látok szemeden át új világokat.
S karjaim közt úgy tartalak,
s úgy nézlek, ahogy egyetlen szerelmére
nézhet ember az első és az utolsó napon.
Nekem csak te vagy már: tiszta fény
a hófehér ruha, ha jön,
első, Te; legcsodásabb szenvedély
tested s testem között, mégis
messze járva magunk mögött hagyunk mindent,
férfi vagy s nő vagyok én,
de több mégis, mert téged szeretlek,
lelkedben ragyogó kristályokat hordasz
és nekem neveted,
én ismerem egyetlen mosolyod,
s más utakon együtt vágtatva veled
ismerem meg, veled repültem a Göncölszekérig,
a tejútba mártva ujjaim hegyét,
fényt rajzolva vele szép mellkasodra, s míg
testünk lent pihegve összefonódva álmodott,
csukott szemmel és csak téged láttalak
és látlak most is, és mindörökké,
míg ki nem alszanak a csillagok
és meg nem szűnik a világmindenség,
én ott leszek.

Nálad, itthon, újra.