Most csak nézem a tüzet,
vonagló lángok vad táncát,
ahogy síró ágak jajgatnak
izzó testük hamvadó porain.


Most ugyan-úgy égek én is,
a láz virága nyílik testemen,
fénytelen szememben a félelem
és szívemben a kínzó gyötrelem.


Most fekszem csak ágyamon,
érteni nem tudom, nem akarom,
hogy mi történt azon a délután,
mikor hirtelen rámszakadt a magány.


Akkor ott, az útnak vége lett,
a nincstovább hozott új értelmet
az életnek, bár üresen kongott
a szív, de nem érzett semmi haragot.


Nem szórok átkot, se mocskos szavakat,
bár a fájdalomban megszűnik az akarat,
elhagyom magamat, és hiába kérlelem,
agyam tüzében elég az értelem.



Most eltűnnek a színek, az illatok,
előjönnek bűzös, rothadó gondolatok,
mint mocskos folyó szaladnak a napok,
lehúz az örvény és belefulladok.

Pokol tüzén tovább égek,
rám zárul örök kapuja a végnek,
majd rámköszön a lelkem,
te vagy az utolsó, akit szerettem.


Most elmegyek, rám már nincs szükséged,
ahogy elhagyott más, úgy hagylak el téged,
a tűz majd eléget, felemészt egészen,
hát mit keressen benned egy érző lélek.


Csak nézem a tüzet és fénytelen szememből
nem folyik könny, pedig nem tudom, most mi van
és mi lesz, de nem is érdekel, hisz jönni kell,
mert várom azt az igazi, pusztító, vad tüzet.