A Vén Matrózba sötétedés után volt érdemes betérni, akkor kezdődött ott az élet. Az ivóban kevesen fértek el a két szabad sarokban lévő két picuri asztalnál, a kerthelységben valamivel többen. Én és a Testvér általában bent ültünk le, odatelepedtünk valamelyik asztalkához, ha volt szabad hely, vagy a söntés-pultot támasztottuk. Többnyire rumot ittunk, vagy sört. Azon az estén, amelyikről most mesélek, a távolabbi sarokban az asztal mellett foglaltunk helyet és sört ittunk. A Hámori Bandi bele volt merülve egy témába, s míg én azzal töltöttem úri passziómat, hogy a habot szürcsölgettem a korsó tetejéről, ő, sürgetőleg és kissé feddőn így szólt hozzám:
-Mondd, figyelsz te rám egyáltalán, Testvér? Dehogy figyelsz!
Megnyugtattam, hogy figyelek, csak őrá figyelek, és senki másra. Arról beszélt éppen, hogy az egyik nagybátyja híres festőművész, impresszionista és álnéven Párizsban él, és ő, mármint a Testvér ki fog hozzá menni, és a Szajna-parton nagyon be fog rúgni a bratyóval, és a bratyó lump cimboráival. Nahát erre nem lehetett nem figyelni, a téma érdekes volt, elképzeltem a Hámori Bandit, ahogy fess magas alakjával átvág a Saint Michele bulevardon, a kopott, régi lépcsőkön lesétál a folyóhoz, csatlakozik a festőművész részeges, züllött kompániájához, aztán együtt berúgnak a folyóparti csehók valamelyikében, vagy mindegyikében és megdugják a francia lányokat.
Figyeltem, habzsoltam minden szavát. De közben lehetetlen volt nem figyelni a sörre, és arra, hogy bejött az ivóba a sárgahajú lány, akibe szerelmes voltam. Egy egyetemista fiú volt vele, odasündörögtek a pulthoz, málnaszörpöt rendeltek. A szerelmem hosszú ideig nem nézett arra felé, ahol én ültem, pedig éreztem, tudja, hogy ott vagyok, s tudja, hogy a lelkem érte habzik. Sört is miatta ittam, az ő kedvéért. Általában mindent miatta, vagy érte csináltam, a köszönet, vagy hála legcsekélyebb reménye nélkül. Egyszer például beton gerendákat húztam nagy keserves munkával éjszaka a sínekre, hogy szerelmem reggeli vonatát feltartóztathassam, hogy még egyszer utoljára láthassam, mielőtt felmegy Pestre felvételi ügyeit intézni. Abban sem volt köszönet, mert nem a koraraggeli vonattal utazott, hanem egy későbbivel. Tisztában vagyok vele, az emberek többségének fogalma sincs arról, milyen élet az ilyen élet. De lehet így élni, az egyszer biztos, csak éppen rossz.
Egyszer aztán mégis rám vetette szép szemének sugarát, és én meghőköltem tőle. Olyan áttetsző, tiszta, zöld, és sárga volt a szeme. Nem fejezett ki semmit, ez volt benne a legszebb, a legtitokzatosabb. Mint egy macska, úgy nézett rám. A Testvér éppen azt kérdezte: "mondd, Testvér, tudod, te egyáltalán mi az az impresszionizmus?" -és nem bírtam válaszolni, mert a szerelmem engem nézett.
Nyílt az ajtó, és a kis-Maghy lépett be dűlöngélve, vérző fejjel. Mögötte, az ajtónyílásban feltűnt a nagy-Maghy senki máshoz nem hasonlítható, karcsú, magas alakja. Őszes fejét olyan eleganciával hordozta körbe a füstös, nyomorúságos helyiségen, hogy egy igazi, hamisítatlan angol lord Londonban a felsőházban simán gutaütést kapott volna az irígységtől.
-Sört az öcsémnek, mielőtt elvérzik, -vetette oda a szót a csaposnak, és egy papírhuszast dobott a pultra.
A kis-Maghyval rondán elbántak, szemöldöke felett volt egy három centi széles repedés, abból folyt a vér, nagy fehér, batiszt-zsebkendővel itatgatta.
Odaálltak a söntés mellé ők is, és szopogatni kezdék ők is a sört. A Hámori Bandi már nyomon volt, a legtöbben őt hallgatták. A kis-Maghy véres feje, csak egy borzolt pillanatig kötötte le a lebúj fertig közönségének figyelmét.
-Tudod hát mi az, az impresszionizmus?! -szögezte nekem vádlón ismét a kérdést. -Dehogy tudod. Fogalmad nincs róla Testvér!
Sietve rá néztem, aztán gyorsan vissza a sárgahajú lányra, nehogy megszakadjon a szemkontaktus. Bármennyire igyekeztem, mire visszanéztem, a sárgahajú lány figyelmét már a málnaszörp kötötte le. Aztán oda állt ő közé, és én közém egy robosztus, tántorgó alak, akinek egyik karja elől tőből hiányzott, és ettől kezve egyáltalán nem láttam már a szerelmemet.
-Az impresszionizmus, az egy művészeti irányzat Testvér, -világosított fel a Testvér. -Festők használják, meg...a...tándalénekesek. Igen, Testvér, hogy te mekkora lumen vagy! Az elnevezés alapja az "impresszió" szócska, Testvér. Nem impresszárió, vigyázz, az, más. A festőművésznek van egy benyomása a világról, ezt nevezik idegen szóval "impressziónak". Jó, tudom, mindenkinek van valami benyomása, attól még nem impresszionista valaki, mert benyomása van. Olyan ez, Testvér, mint amikor azt mondjuk például a Germanus Gyulára, hogy orientalista, tehát valami felé irányuló ember. Minden ember irányul valami felé, de ettől még senki nem lesz orientalista, mint a Germanus Gyula, érted, Testvér?

Gondolatban a szerelmemnél jártam, azt kérdeztem tőle: "mondd, mit szólnál egy jó kis mozizáshoz?"-és ő a gondolatomban úgy válaszolt, amiként a valóságban szokta: "állatra marha, tök király. Kik jönnek még? És mondd csak, ki kivel kavar?"
A félkarú ember közben karikára forgott, mint Toldi, a Toldi estéjében Budavár piacterén, és üvöltött. Nem volt érdekes, a Testvér volt az igazán érdekes, az, amit mesélt, meg a sárgahajú lány a takarásban, most éppen nem látható, pulcsit feszítő melleivel.
-Hogy is magyarázzam meg neked? -nézett rám a kocsma füstjén átvilágító nagy, kék szemmel. -Várj csak. Ott van például az a részeg, Testvér középen, akinek a fél karja hiányzik. Látod? Aki körbeforog, ja. Na látod. Ha én impresszionista festőművész lennék, tudod, hogy ábrázolnám a jelenetet? A háttéret a vásznon körben, elmosódó, színes foltok alkotnák. Elmálló emberfejek szétzilált, foltszerűen úszó frizurák, hogy érzékelni lehessen a rájuk törő rettenetet. Középen, szálló tagokkal, pasztelszínű rongyokban forogna a félkarú ember. Úgy festeném meg a forgást Testvér, hogy a ruha rongyai százfelé repülnének körülötte, elmosódó, finom, egybeolvadó ecsetvonások, kontúrok nélküli alakzatok uralnák a kép centrumát. Az alak kezében lévő sörös-korsó lenne a legkülönösebb, elliptikus formája elnyúlna a bejárat irányába, kék, zöld, piros lángocskák ábrázolnák a kilöttyenő sört, és pókhálószerűen halványsárgán gomolyogna a kékeslila légben a füst...Szép lenne, Testvér?
-Nagyon szép lenne, -mondtam bólogatva, elrévedve. Tetszett a kép, amit a Testvér gondolatban festett. Láttam magam előtt a pasztel-színek gomolygó áradatát. A kocsmába e percben Tibor Tibor tolatott be nagy hasával. Kezében pádlit szorongatott, nadrágszíján sekli fityegett. A vitorlástelep vezetője nagyon randa ember volt és nagyon randán tudott kinézni dagadt testével, szúrós nézésével. A félkarú ember rögtön észrevette. Abbahagyta a forgást és rámeredt Tibor Tiborra.
-Mit akarsz teee?! -mordult rá. -Akarsz te is egyet, mint ez a majom itt hátul?!
Félmázsás karjával a kis-Maghy felé kaszált, aki a falhoz lapulva állt a mi asztalunk, és a másik asztal között. A nagy-Maghy ellépett az öccse mellől, két kezét ökölbe szorította, és nagy merészen kiállt a porond közepére.
-Gyere, állat! -mondta a nagy-Maghy.
A félkarú ember éppen csak rápillantott a vitorlás-versenyzőre, figyelmét továbbra is Tibor Tibor kötötte le. Meglendítette a kezében tartott, félig teli sörös-kriglit és elhajította. A súlyos, nagy pohár elrepült, és hatalmas csattanással pozdorjává tört a szemöldökfán, Tibor Tibor feje felett.
-Ne, te, ne! -üvöltött fel rémes hangon Tibor Tibor, azzal a pádlit felemelve ellenfele fejére sújtott. Bőr repedt, vér serkedt és lefolyt a széles arcon, ám az óriást a csapás meg sem rendítette. Odanyúlt a pádlihoz és mielőtt Tibor Tibor másodszor lesújthatott volna, kitépte azt gazdája kezéből, a térdén kettétörte, és a darabjait egyenként a söntéspult mögötti polcon sorakozó üvegholmik közé vágta.
A nagy-Maghy ekkor két, könnyed, szellős tánclépéssel a félkarú ember mellett termett, és szabályos ütésekkel megsorozta.
-Ezt haggyad, -bődült rá a félkarú ember, majd megmaradt, félmázsás karjának egyetlen sodró csapásával a falhoz vágta a nagy-Maghyt. Bicskát vett elő, félelmetesen nagyot, kinyitotta.
-Kés van nála, vigyázzatok, -kiáltotta eszelős, flursztrált hangon Tibor Tibor, de bezzeg neki kellett a legjobban vigyázni, annak a késnek a hegye az ő mellkasa felé irányult. Ebben a kétségkívül kiélezett szituációban a szerelmemet kerestem tekintetemmel, mit érdekelt engem Tibor Tibor sorsa. Ha átdöfik, hát átdöfik. A sárgahajú lány egyelőre nem volt veszélyben, ő és lovagja a söntéspulthoz tapadva álltak, és ijedősre kerekedett szemmel lesték a fejleményeket. Hogy a lányt, akit szerettem, kimentsem szorult helyzetéből, én is kést vettem elő, és talpra szökkenve tettem egy határozott lépést előre, a kocsma közepe felé. Egyszerre, ahogy így állok, latolgatva egy végrehajtandó akció esélyeit a Hámori Bandi kezét éreztem meg a vállamon.
-Hagyjad, Testvér, -mondta a Testvér, -majd inkább én, Testvér.
Hanyag tartással előre ment, vállát kicsit lóbálta, mint mindig, vészhelyzetben. Megállt a fékarú emberrel szemben és csendesen így szólt:
-Ne haragudj bajtárs, de nekem ilyesmire nincs időm. Készülök az olimpiára, minden figyelmemet erre kell öszpontosítanom. Add csak szépen ide ezt, aztán menj most már a dolgodra.
Kivette a nagy kést a félkarú ember kezéből, és barátságosan ráhunyorított.
-Nincs harag. Csak menj most már szépen.

A kikötő felé baktattunk csendesen éjfél után, én és a Hámori Bandi. Várt minket a fárasztó napot követően a sharenkrautcer kabinjának puha fészke. A gátőrháznál jártunk, amikor kiböktem végre, ami bennem motoszkált. A kérdés így hangzott:

-Mondd csak Testvér, meg tudod magyarázni Testvér, miért beszéltél vele olyan szépen? Miért nem ütötted meg? Elvégre ő megütötte a kis-Maghyt és a kis-Maghy a barátunk!

Kérdésemre Hámori Bandi a következőt válaszolta:

-Azért nem Testvér, mert nem. Te talán megütnél egy félkarú embert? Testvér, Testvér. Nem gondolsz arra a szörnyűségre, ami vele történt? Lehet, hogy a szalagfűrész vágta le a karját. Vagy a vonat. El tudod te képzelni Testvér, mit érezhetett, amikor nyiszálta, vérzett a húsa és ropogott a csontja? Dehogy tudod. Fogalmad sincs ezekről a dolgokról. Na gyerünk, elég az érzelgésből. Remélem, van még rum az üveg alján.