Emlékszel?
Mikor felhőtlen gyerekkorunkban miénk volt erdő, mező?
Mikor nem zavart a hőség és a frissen kaszált szénába versenyt ugráltunk?
Az sem érdekelt minket, ha egy fülbemászó szaladt át a lábunkon.
Próbáltunk szöcskét fogni, de olyan átkozottul gyorsan tudtak ugrálni és csak kacagtunk nagyokat!
S együtt hemperegtünk le a domboldalon, pár kullancsot magunkba csábítva.
A tikkasztó melegben rezgett a levegő, a kakukkfű illatozott. Átjárt mindent a nyár forró ölelése.
A szamócák rubinokként díszítették a mezőt, igazi mennyei manna volt nekünk!
A kiszáradt tehénlepények mellett a pöffeszkedő, vén pöffetegek,......segítettünk nekik egy-egy rúgással, hogy kirobbanjanak a spórák és világgá repüljenek!
...és a madarak trilláira? Csendült az egész erdő!
Emlékszel, amikor mezei csokrot szedtünk anyáinknak?...harangvirág vagy margaréta, pásztortáska, macskafarok, lóhere...mikor mi nyíllott. Mennyire örültek neki!
Pirospozsgásan, napbarnítottan, csillogó szemekkel ,koszosan, ragacsosan , fáradtan, de jókedvűen tértünk haza, s éjjel ki-ki álmodta tovább a maga életét.

Mondd! ...lehet a túlvilágon emlékezni?



( Elhunyt gyerekkori barátnőm emlékére.)