Hófehér, puha párafelhők tarkították a kék nyári eget Firenze városában. Apró, fodros pamacsokban gyűltek össze az Arno folyó fölött, hogy megcsodálják magukat a méltóságteljesen hömpölygő mélyzöld víztömegben, majd a langyos firenzei szellő szárnyán szálltak tova, hogy átadják helyüket a távolról érkező testvéreik számára.
- Lenyűgöző látvány a felhők vándorlása! - szólalt meg Fortezza mester. - Igaz Guido?
- Igen mester, lenyűgöző! - helyeselt a tanítvány.
- Jegyezd meg ezt a látványt! Éld át teljes szíveddel, szívd magadba minden részletét!
Ahogy Guido a folyót nézte a felhőkkel, és megpróbálta magába szívni a részleteket, elképzelte, amint kilép a habok közül, leheveredik a partra, és miközben az eget szemléli, hagyja, hogy a szél megszárítsa testét. Lehunyta a szemét, hogy ne zavarja semmi az összpontosításban.
- Hol jársz Guido? - kérdezte a mester. - Az eget szemléld és a folyót!
- Bocsánat mester! Elkalandoztak a gondolataim. Ebben a hőségben ez a látvány folyamatosan arra késztet, hogy megmártózzam az Arno vizében.
- Guido! A pillanatot fogadd magadba! Ne tékozold a figyelmed semmi másra! Ezt a varázslatos pillanatot kell tükröznie annak a tekintetnek, amit a Vándornak tervezek. Te fogod kidolgozni az arcvonásokat! Jól jegyezz meg mindent! Képzeld el, amikor a vándor felér a dombtetőre, és a hosszú, fárasztó út után egy ilyen gyönyörű látvány fogadja! Meglátja az Arnot! Meglátja Firenzét! Pontosan ez az a tekintet, ami hiányzik a Palazzo Vecchio kertjéből.
- Értem mester - szégyellte el magát a tanítvány, majd elűzte vágyait, melyek a víz felé húzták, és teljes figyelmét a tájnak szentelte és a gondolataiban megszülető fáradt vándor ábrázatának. Hosszú percek teltek el a szemlélődéssel, amikor is életre kelt valami Guido lelkében. Egy, a vízen visszatükröződő felhőben meglátta az arcot, amit a mester óhajtott. Izgalommal telve kezdett matatni zsebeiben jegyzetfüzete után, hogy papírra vethesse a tekintet legapróbb részleteit is.
A mester csak hallgatott és figyelte a lázasan dolgozó tanítványát. Boldog volt, hogy ilyen lelkes, szófogadó és főként tehetséges emberrel hozta össze a sors, akinek munkájáért Itália városai hamarosan birokra kelnek majd egymással.
- Megvan mester! Megtaláltam az arcot! Íme! - mutatta büszkén a rajzot Fortezza mesternek.
A mester kezébe vette az alkotás tervét és hosszas elemzésbe kezdett. Szemei keresték a fölösleges ráncokat, az aránytalanságokat, a nem odavaló részeket, de semmit nem találtak, csak a tökéletes kifejeződést, a harmóniát, ami ott lakozott minden egyes arcvonásban.
- Tökéletesebb a tökéletesnél - mondta suttogó hangon a mester, inkább magának, mint tanítványának, de Guido is hallotta a dicsérő szavakat.

Jó néhány év eltelt a Vándor alkotása után, amit Fortezza mester az első olyan munkának tekintett, amit Guido önállóan készített el. A szobornak, ami a Palazzo Vecchio kertjébe került, csodájára jártak Itália minden szegletéből. Elismeréssel beszéltek róla az emberek és az egekig magasztalták Guido Albertit. Imába foglalták a szobrász kezeit, ami örömmel töltötte el Fortezza mestert is, hiszen a tanítvány sikerének záloga a jó iránymutatásban gyökerezik. Azt pedig mindenki tudta, hogy Guido Albertinek ki mutatta meg azt a bizonyos irányt.
Számos Alberti alkotás látott napvilágot, ami palotákat, kerteket, tereket, templomokat díszített. Itália versengett az új mester kegyeiért, és bármit megadtak volna érte, ha vele készítethették volna el egy-egy épület szobordíszeit.
A hatalmas hírnév ellenére Alberti mester szerény maradt. Sokkal jobban szerette, ha egyszerűen Guidonak szólítják. Számára csak egy mester létezett: Fortezza mester. Az a Filippo Fortezza, aki az idő múlásával kissé meghajlott a kor alatt, és az egészsége sem szolgált úgy, mint hajdanán, amikor Guidot tanítványául fogadta. Szelleme frissessége viszont megmaradt, és mindig boldog volt, amikor a nagy Alberti mester meglátogatta, hogy a régmúlt időkről beszélgessenek.
Guido minden alkotásáról beszámolt Fortezza mesternek, így Fortezza végig követhette tanítványa életét. Látta, amint gyermekből ifjúvá érett, és látta, hogy az ifjonti lázongást miként váltja fel a nyugodt, érett férfigondolkodás. Az alkotások nagyszerűen tükrözték a változást, ami Guidoban ment végbe a hosszú évek alatt. A csapongó fantáziát felváltotta a tudatos, tervezett munka, és lassan minden alkotáson láthatóvá vált abból az izzásból valami, amit alkotója magában hordozott. A változás mellett persze az állandóság is megfigyelhető volt a munkákban. Látni lehetett bennük a lélek tisztaságát, a tiszteletet az őserők iránt, az alázatot a művészettel szemben, és az engedelmességet, amit a mű megkövetelt. Ez pedig mind nagyobb büszkeséggel és elégedettséggel töltötte el az öreg Fortezzát. A legnagyobb mester megszületését látta Guidoban.

Egy nap Guido lélekszakadva rontott be Fortezza házába, hogy megmutassa régi mesterének azt a kőtömböt, amit egyenesen az Andokból hozatott.
- Mester! Mester! - kiáltott Guido. - Gyere gyorsan! Mutatni akarok valamit! - azzal kiráncigálta Fortezzát a kertbe, ahová előzetesen a követ helyeztette.
- Mi szólsz hozzá? Milyennek találod? Ugye gyönyörű? - lihegte izgalommal telített hangon Guido.
Fortezza nem tudott megszólalni a csodálkozástól, pedig látott ő már sokfajta követ az életében, de ehhez foghatót még soha.
- Csodás anyag! Tökéletesebb a tökéletesebbnél! - lelkendezett hozzá.
- Igen, az! De még mennyire hogy az! -helyeselt Guido. - Aztán csak nézték a követ és hallgattak.
Fortezza már látta maga előtt, ahogyan Guido ráteszi a kezét erre a kőre, életre kelti a benne szunnyadó mondanivalót és megalkotja a világ legszebb szobrát, élete fő művét. Ó mily nyugodtan hajthatja nemsokára örök álomra fejét, tudva, hogy ilyen nagyszerű mestert nevelt ki Guidoból.
- Mester! - törte meg a csendet Guido. - Ez a kő olyan gyönyörű és szép. Benne szunnyad a múlt minden pillanata, évmilliók emlékét tartja fogva. Ahogyan Te is mondtad, tökéletesebb a tökéletesebbnél. Vajon képes vagyok-e egy ilyen hibátlan darabból szebbet, jobbat, még tökéletesebbet alkotni?
Filippo Fortezzát úgy érte ez a kérdés, mintha a világ szakadt volna ketté. Arcáról egy szempillantás alatt eltűnt az imént még fellelhető nyugalom, és helyét a kétségbeesés, a félelem vette át. Gyomra görcsbe rándult, izmai megfeszültek.
- Nem Guido. Most már soha többé! - nyögte halkan, majd a földre rogyott.

Fortezza mester két napig szótlanul feküdt ágyában. Sem vizet, sem élelmet nem vett magához, majd a második nap éjjelén magához szólította a túlvilág. Attól a perctől kezdve Guido Alberti mester is megszűnt létezni. Megrendelések özöne zúdult rá, ő mégsem tudott eleget tenni a felkéréseknek, és sorra utasította el mindegyiket.
Az öreg tanító halála rádöbbentette kérdése jelentőségére. Fortezza mester bízott benne, jobban, mint ő maga saját magában. Mert aki csak egyetlen egyszer kérdőjelezi meg magában a képességet a cselekedni tudásra, az maga felett mondja ki a halálos ítéletet. Ezzel vette el Fortezza mestertől a belé vetett bizalmat és taszította a halálba, s ezzel oltotta ki magából a tüzet, ami tehetségét táplálta.