Pablo Neruda : 14. vers

(Húsz szerelmes vers és egy reménytelen ének)


Nap mint nap világok fényével játszol.
Virágok szirmán érkezel és víz színén.
Több vagy nekem, mint e fehér bimbó,
mit folyvást a tenyeremben hordozok én.

Senkire sem hasonlítsz mióta szeretlek téged.
Hadd feszítem tested illatos virágú sárga mezőre!
Ki írja fel neved déli csillagokra hamvadó betűkkel?
Ó, hadd emlékezzek, milyen voltál akkor, a még nem létezőre!

A szél támad hirtelen vonítva s zárt ablakom verdesi.
Halak komor árnyaival teli háló az égbolt.
S itt dúl minden szeleknek háborúja, minden szeleknek.
Az eső cseppjeit vetkezi.

Madarak menekülnek.
A szél. A szél.
Én csak az emberrel tudok szembeszegülni.
Sötét levelek örvényét kavarja a vihar,
s hajórajt oldoz az égen, mit őrzött a tegnapi éj.

Te itt vagy. Ó nem, te nem menekülsz.
Végső kiáltásoddal is nekem felelnél.
Bújj mellém, mintha csak félnél!
Mégis, egy-egy különös árnyék szemeidre vetődött olykor.

Most, most is, kedvesem, hozod nekem bodzafa ágát,
s kebled rügytől illatos.
S míg a bús szél vágtában pillangókat öldös
én szeretlek téged, és e mámor szilvaédes ajkaidba kapdos.

Mily fájdalmas lehetett, hogy megszokj engem,
lelkemet e vad-magányost; nevemet, mit mindenki fél.
Hányszor láttuk az Esthajnalt kigyúlni pillantásunk csókjai tüzében,
amint hűs legyezőként homlokunkra simulva az alkony újra kél.

Szavaim hulltak rád szemerkélőn-simogatva.
Régóta imádtam tested, e fénytől gyöngyözőt.
S hogy a világot teremted, még azt is hiszem.
Friss termést gyűjtök, vidám hegyi csokrokat szedek,
erdei csókokkal teli kosarat, s mind elibéd viszem.

Azt szeretném tenni veled,
mit cseresznyével a tavasz, ha közelít.


Poema 14

Juegas todos los días con la luz del universo.
Sutil visitadora, llegas en la flor y en el agua.
Eres más que esta blanca cabecita que aprieto
como un racimo entre mis manos cada día.

A nadie te pareces desde que yo te amo.
Déjame tenderte entre guirnaldas amarillas.
¿Quién escribe tu nombre con letras de humo entre las estrellas del sur?
Ah déjame recordarte como eras entonces cuando aún no existías.

De pronto el viento aúlla y golpea mi ventana cerrada.
El cielo es una red cuajada de peces sombríos.
Aquí vienen a dar todos los vientos, todos.
Se desviste la lluvia.

Pasan huyendo los pájaros.
El viento. El viento.
Yo solo puedo luchar contra la fuerza de los hombres.
El temporal arremolina hojas oscuras
y suelta todas las barcas que anoche amarraron al cielo.

Tú estás aquí. Ah tú no huyes.
Tú me responderás hasta el último grito.
Ovíllate a mi lado como si tuvieras miedo.
Sin embargo alguna vez corrió una sombra extraña por tus ojos.

Ahora, ahora también, pequeña, me traes madreselvas,
y tienes hasta los senos perfumados.
Mientras el viento triste galopa matando mariposas
yo te amo, y mi alegría muerde tu boca de ciruela.

Cuanto te habrá dolido acostumbrarte a mí,
a mi alma sola y salvaje, a mi nombre que todos ahuyentan.
Hemos visto arder tantas veces el lucero besándonos los ojos
y sobre nuestras cabezas destorcerse los crepúsculos en abanicos girantes.

Mis palabras llovieron sobre ti acariciándote.
Amé desde hace tiempo tu cuerpo de nácar soleado.
Hasta te creo dueña del universo.
Te traeré de las montañas flores alegres, copihues,
avellanas oscuras, y cestas silvestres de besos.

Quiero hacer contigo
lo que la primavera hace con los cerezos.