Időtlen pillanatba hívlak,
repülj velem most föl s alá,
nézd, nincs ereje itt a kínnak,
árnyékunkat a fény falá...

Nincs kezdet itt, véget se sejthetsz,
bíbor hangján a csönd neszel,
bár mindig mindent újra kezdhetsz,
itt bármikor Magad leszel.

Rózsák vidám bólogatásán
édes-cirógató a szél,
alkonyba hullt erőd magányán
szemedre álmot Hold mesél.

Világtenger zúgása ringat,
csöppjeként sodródsz lelkesen,
s egy vízben ébredt levél-harmat
bújik hozzád szerelmesen.

Napláng vendég, fátyol-fehérben,
ölelve légáram suhan...
S ha untató e lenge térben,
tudatod testedbe zuhan.