Sokáig azt mondták rólam, hogy nehéz természetem van... Egyesek kifejezetten gonosznak tartottak. Nos, lehetett benne valami, mert gyerekkoromban folyton szurkálódtam. Különös örömömet leltem a társaim piszkálásában, és ha kibuggyant a könny a szemükből, én csak annál kárörvendőbben nevettem. Arra azért gondosan ügyeltem, hogy engem ne tudjanak megsebezni, sőt, többnyire éppen azért mentem át támadásba, hogy megvédjem magam. Olyan szúrósan tudtam nézni, hogy a puszta tekintetemmel sikerült távol tartanom az ellenségeimet. Szükség is volt erre, ugyanis kis növésű gyerek lévén remek célpontul szolgáltam a többieknek.
Mihelyt aztán nagyobbacska lettem, inkább kerültem a társaságot, és gyakran befelé fordultam - anyám szerint túlságosan is. Általában magányosan jártam a közeli erdőt, ahol legfeljebb a vadon élő állatoktól kellett tartanom, őket viszont egyszerűen kikerülhettem, ha a kijelölt ösvényeken maradtam. Hamarosan elsajátítottam az álcázás művészetét is, így gond nélkül elrejtőzhettem a sűrű növényzetben, ha menekülésre már nem maradt időm. Annyira megszerettem a természetet, hogy többé nem tudtam meglenni nélküle.
Szerencsére felnőtt fejjel sikerült valóra váltanom régi álmomat: családommal együtt beköltözhettem az erdőbe. A szüleim szerint burokban születtem... Imádtam az állatokat, és néhány év alatt minden fontos dolgot megtanultam róluk. Ismertem a párzási- és táplálékszerzési szokásaikat, a vadászterületüket, az otthonaikat, és számon tartottam az utódaikat is, az utolsó szálig. Naponta kijártam az etetőkhöz ellenőrizni, van-e bennük elegendő eleség a barátaim számára...
Feleségem legnagyobb megütközésére ez a rajongásom odáig már nem terjedt, hogy áttérjek a vegetáriánus kosztra. Úgy okoskodtam, hogyha a szarvasok, őzek és vaddisznók növényeket esznek, mi pedig sok fehérjét, biztosítva van a biológiai egyensúly, és nem szakad meg a tápláléklánc.
A gyermekeim az én apró termetemet örökölték, de szerencsére harciasságért nem kellett a szomszédba menniük. A faluban lakó pajtásaikkal ugyanúgy szerettek szurkálódni, ráadásul ugyanúgy meg tudták védeni magukat, ahogyan az apjuk, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltött el! Az asszony mondogatta olykor, hogy nem ártana, ha kissé szelídebbek lennének, de mi nevetve leintettük.
Hideg téli estéken összekuporodtunk a kellemesen meleg családi fészekben, nagyokat beszélgettünk... és még nagyobbakat aludtunk. Mindazonáltal alig vártuk a tavaszt, amikor hosszú, téli álmából feléled az erdő, és újra megindul az élet. A hónapokig tartó lustálkodás után kívántuk már a kiadós sétákat. Naponta elvittem a srácokat kisebb-nagyobb túrákra, élelemszerző körutakra, de előfordult, hogy egyedül kerekedtem fel. Mint később kiderült, ezt nagyon rosszul tettem...
Utolsó magányos sétámon annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam meg a két keréknyom szélességű földúton közeledő autót. Amikor megpillantottam, már késő volt... A fekete terepjáró tekintélyes méretével teljesen elfoglalta az utat, és egyszerűen nem lehetett kitérni előle. Abban a másodpercben tudtam, hogy itt a vég, amikor a sebesen forgó, széles gumiabroncs átgurult fölöttem. Miközben szétdurrant a testem, akár egy focilabda, hallottam, ahogy a saját belső szerveim süvítve távoznak a testemből. Távolról mintha egy gyerekhangot hallottam volna, amint ezt kiáltja:
- Hé, apa, kilapítottunk egy sündisznót!
Még hogy burokban születtem! Nevetséges...