Van nekem egy régi álmom,
halkan mondom, nem kiáltom.
Bohóc szeretnék lenni,
hosszúorrú cipőben menni,
meleg nyárban dideregni-vacogni,
csak a gyerekeket halljam kacagni.


Hajam égnek állna, orrom trombitálna,
s egy nagy elefánt még meg is borotválna.
Ügyes bohóc lennék,
fenn a trapézon lengnék,
néznék csuda mutatványom,
ilyen lenne az én álmom.


Bemennék a tigris ketrecébe,
tűzkarikán keresztül néznék a szemébe,
bár remegne kezem-lábam,
hajam is az égnek állna,
ha látnám szörnyű nagy fogát,
becézgetném, mint egy kis cicát.


Lenne egy dalom, eljátszanám,
hamisan szólna rozsdás trombitám,
hegedűm húr nélkül sírna,
a zenekar zenémmel nem bírna,
s ha elvennék a hangszerem a bácsik,
csak nevetve kiáltanám, van másik.


Nappal is feltenném piros orrom,
mosolygósra festeném arcom,
hogy beteg gyermekek is nevessenek,
pár percig vidámak legyenek,
hisz minden bajra orvosság,
a jó kedvben rejlő csoda ország.


Bohóc szeretnék egyszer lenni,
megtanítani mindenkit, nevetni.
Mogorva felnőttek megmutatom nektek,
arcotokra egyszer gyermeki mosolyt festek,
s akinek nem, az sírjon, nem bánom,
csak váljon valóra végre az álmom.