Már jó ideje eljártam egy olyan civil körbe, ahol állami gondozott fiatalokkal lehetett találkozni, mikor egy nap elém lépett egy 10 éves forma kisfiú, Lacika.
Focizni szeretett volna, de senkinek nem volt kedve vele játszani. Ugyan nem sokat konyítok a futballhoz, de láttam a kisfiú arcán, hogy nagyon szeretne a szép tavaszi kertben szaladgálni. Így tehát hiányos focitudományom ellenére jó képet vágtam a dologhoz és 1 perc múlva már bele is melegedtünk a játékba.
Amíg Lacikával nem találkoztam, leginkább csak olyan gyermekotthonban élő fiatalokat láttam, akik nehéz sorsuk miatt bizalmatlanul fogadták az idegeneket. Épp ezért csodálattal töltött el ennek a csöpp kisfiúnak a felnőttekbe vetett töretlen bizalma. Figyeltem a játék örömétől kipirosodott arcocskáját és azon töprengtem, hogyan férhet bele egy ilyen kis törékeny testbe olyan nagy lelkierő.
Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban összebarátkoztunk. Mindig szerettem volna, hogy kisöcsém legyen, de ez nem adatott meg az élettől. Úgy éreztem, Lacika az én "mostoha kisöcsém". Lacika is nagyon ragaszkodott hozzám, annak ellenére, hogy semmilyen tárgyi ajándékot nem vettem neki és zsebpénzt sem kapott tőlem.
Jókedvű, eleven kisfiú volt, aki vidámságot hozott mindenki életébe, annak ellenére, hogy az elevensége néha csibészségbe csapott át, és ilyenkor fegyelmezni kellett. Amikor rászólt valamelyik nevelő vagy én fegyelmeztem, szótfogadott. Olyan aranyos kisfiú volt, hogy aki ismerte, az csakis szeretni tudta.
Egy nap, mikor Lacika a társaival játszott, alkalmam nyílt elbeszélgetni az egyik nevelőjével és mivel ő is tudta, milyen szoros a kapcsolatom a kisfiúval, hajlandó volt néhány szóban elmesélni az állami gondozásba kerülésének történetét. A szülei alkoholisták voltak, nem törődtek a kisfiúval, nem is nevelték. Egész pici korában került nevelőintézetbe áldatlan állapotban. Koszos volt, ápolatlan és nem tudta használni az evőeszközöket. Igazi kis "vadember" volt. Szavát is alig lehetett venni, egész nap csak némán kuporgott. A nevelők áldozatos munkájának köszönhetően néhány hónap alatt teljesen megváltozott a kisgyerek és a maszatos gézengúzból előbújt az a szófogadó, szeretnivaló kisfiú, aki most a szemünk előtt, nevetve rohangászott a barátaival.
"Látogatják a szülei?"- kérdeztem a nevelő felé fordulva.
"Néha. Félévente elviszik egy-egy hétvégére, de enni nem nagyon kap olyankor és mosdatlanul hozzák vissza. Olyan is előfordult, hogy a szülők leitták magukat, a kisfiú elcsavargott és az egyik intézeti nevelő szedte össze az utcán csellengő kisfiút."
Nem kérdeztem többet. Eleget hallottam. Talán túl sokat is.
Közben véget ért a játék, Lacika hozzám szaladt, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
Szinte észrevétlenül eltelt egy év és a civil kör kapcsán szerencsére minden hónapban láthattam az én "fogadott kisöcsém". Emellett lehetőségem nyílt rá, hogy alkalmanként a gyermekotthonban is meglátogassam.
Kitavaszodott, Lacika boldogan mesélte, hogy verset fog szavalni a tavaszköszöntő intézeti rendezvényen, ahová természetesen én is hivatalos voltam. Néhány nappal az ünnepség előtt kaptuk a hírt, hogy intézményi összevonások miatt Lacika néhány társával együtt egy jóval távolabbi nevelőintézetbe kerül majd. Nagyon elszomorított a hír, olyan érzés volt, mintha valóban az édestestvéremről lett volna szó.
Eljött a nevelőotthoni rendezvény napja. Lacika szépen felöltözve, kipirult arccal várta, hogy elmondhassa a verset, amit megtanult. Kérdezte, hallottam-e a hírt arról, hogy elmegy innen messzire. Csak bólintani tudtam, mert hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Hozzám bújt és addig így maradtunk, amíg nem hívták színpadra. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy nagyon szépen elmondta a versikét. A mű címére már nem emlékszem, csak egyetlen sorára:"Szeretned kell...". A közönség tetszését is elnyerte a fellépése, nagy tapsot kapott és én olyan büszke voltam rá, mintha valóban egy vér folyt volna az ereinkben. Megdícsértem, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy a fehér pulóverén nyomot hagy az ünnepi csokitortával.
Lacika felfigyelt rá, hogy az egyik meghívott vendégnél fényképezőgép van és addig könyörgött neki, míg rá nem vette, hogy közös képet készítsen rólunk. Két példány is készült, így az egyik az övé lehetett és büszkén mutatta a társainak. Néztem és azt kívántam magamban, hogy mindig ilyen szeretnivaló, jólelkű ember maradjon. "Szeretned kell...". Igen, előbb-utóbb kell, hogy legyen valaki az életében, akinek szeretnie kell és otthont adnia a számára. Mert nem ennek a kisfiúnak kell változnia, hanem a szomorú körülményeinek. Éreztem, hogy a sírás kerülget. Véget ért az ünnepség és el kellett válnunk egymástól. Amint kiléptem a gyermekotthon kapuján, könnyek futották el az arcomat.
Pedig akkor még egyikünk sem tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.