Egy öregember pirkadatkor a tengerparton sétált, amikor kissé távolabb észrevett egy nyolc év körüli kisfiút, aki látszólag céltalanul futkosott a homokban, miközben hol lehajolt, hol felegyenesedett. Közelebb érve az öreg látta, hogy valami egészen szokatlan dolgot művel: a fövenyen heverő tengeri csillagokat dobálja vissza a vízbe. Amikor már csak pár méterre voltak egymástól, megkérdezte tőle, mit csinál ilyen fáradhatatlan buzgalommal.
− Látja, uram? A dagály partra sodorta ezeket a tengeri csillagokat - magyarázta a gyerek, de egy pillanatra sem hagyta abba a hajolgatást.
- Igen, mindig ez történik - bólintott az öreg, és kíváncsian várta, mire akar a gyerek kilyukadni.
- Most apály van. A napsütés elpusztítaná a szárazon maradt csillagokat − folytatta a kisfiú, és lehajolt egy újabb csillagért. - Próbálom megmenteni őket.
− De hiszen millió szám hevernek itt! Tele van velük a part − mondta az öreg. - Mindegyiket úgysem mentheted meg, akkor meg nem mindegy?
A kisfiú csillogó szemmel a kezében tartott példányra nézett, majd behajította a hullámokba, megajándékozva kis védencét egy új élet lehetőségével.
− Ennek az egynek nem mindegy - felelte mély meggyőződéssel.
Az öregember felvonta bozontos szemöldökét. Látszott rajta, hogy elgondolkodtatták a gyerek szavai. Mekkora bölcsesség és szívjóság egy ilyen ifjú emberkében! - futott át az agyán, majd nehézkesen lehajolt, és maga is felemelt a még nedves homokból egy tengeri csillagot.
- Igazad van, fiam. Ennek az egynek nem mindegy!
Amikor visszadobta a tengerbe az állatot, jóleső melegség járta át a szívét. Önkéntelenül megsimogatta a gyerek szőke üstökét, és búcsúzáskor így szól:
- Csak folytasd! Legyen szép a napod!