10. vers

(Húsz szerelmes vers és egy reménytelen ének)

Már ez az alkony is elveszett számunkra.
Senki sem látott minket ma este kéz a kézben,
amint a világra borult az éj sötét azúrja.

Láttam ablakomból,
a lenyugvó nap ünnepe messzi halmokra hullt.

Akár egy érem, olykor
egy darab nap a tenyeremben kigyúlt.

Őriztem emléked, miközben e bánat, amit te oly jól
ismersz, lelkemnek feszült és gúzsba kötött.

Mondd, merre voltál?
Milyen emberek között?
Beszéltél-e? S mit szóltál?
Miért borít el a szerelem egyszerre,
mikor emészt a bú és oly messzinek tudlak?

Eldőlt a könyv, amit esti órán lapoznak mindig,
s köpenyem alja sebzett ebként lábam körül koslat.

Te tovatűnsz az alkonyok végtelenében örökre,
hol az est rohanó árnya szobrokat merít a félhomályba.


Poema 10


Hemos perdido aun este crepúsculo.
Nadie nos vio esta tarde con la manos unidas
mientras la noche azul caía sobre el mundo.

He visto desde mi ventana
la fiesta del poniente en los cerros lejanos.

A veces como una moneda
se encendía un pedazo de sol entre mis manos.

Yo te recordaba con el alma apretada
de esa tristeza que tú me conoces.

¿Entonces, dónde estabas?
¿Entre qué gentes?
¿Diciendo qué palabras?
¿Por qué se me vendrá todo el amor de golpe
cuando me siento triste, y te siento lejana?

Cayó el libro que siempre se toma en el crepúsculo,
y como un perro herido rodó a mis pies mi capa.

Siempre, siempre te alejas en las tardes
hacia donde el crepúsculo corre borrando estatuas.