Van egy ágyam, egy kis szerény, keskeny heverőm.
A falnak támaszkodik a könyvespolc alatt és álmodik velem nagyokat.
Álmodott már talán baldachint is magunk köré, szép, faragott rudakkal, s engem koszorúval a homlokomon tán istennek is képzelt magában. Pedig ő maga is csak egy vándort cipel az ölében, s boldog, hogy fönn, a polc titkos ereszeiből néha manna csöppen alá...Ady...Arany...Wass...József Attila...
Ám ő mégis megmaradt e pompában egyszerű, befogadó kis heverőnek, ringatva keblén a saját Attiláját...
S mégis...
Kis teste olykor átkarol, mesélni kezd. Nem vígasztal, nem ad reményt, csak van. Szavaiban mintha magyar ősfa gyökere fonódna csillagos-holdas éjszakába...tanít, nevel.

(Apám soha nem volt, Anyám csak bennem szépült idők homlokán, mert akartam, annyira akartam, hogy legyen...de sohasem volt...most tanít, nevel az ágyam.)

"Attila! Büszke vagyok, hogy hátamon mindig szerelem és eskü párosult kéjjel: alább ne add! Férfi a neved, magyar férfi. Ha büszkeséged meg is bokrosodna, hitvány sorsod fölibe kerekedik, s megálljt int a vívódásnak: tudd, mire kötelez magyarságod!
Szerelmet, Hazát soha el ne árulj!
Mert tudd meg, vannak sorsok, jelek, kapcsolatok, melyek együtt járnak kéz a kézben a magyar ég alatt, Isten köntösében, s jaj annak, aki dézsmálja az adományokat!
Üszök és szenny ne lepje álmod, bántó féreg ne nyüzsögjön nyoszolyádon!

Attila! Légy büszke, ha ártatlanok az éjszakáid, légy büszke, ha fáj a magány, mert olcsón nem adod magad!
De mégsem büszke légy inkább, hanem alázatos: ritka kincs ma már a férfi, ki várni tud, páratlan öröm a reá várónak majd az ajándék: tisztaság fogadja és becsület."

...ágyam, kis heverőm a fal mellett olykor szánakozva néz: "szeretnélek, Attila, olyan álommal ölelni, amely meggyógyít...de nincs olyan. De kívánom a saját halálomat. Szeretnék tűzifa lenni kandallóban, vagy szenes kályha kiparázsló testében...s nézni álmodat, amint összeölelkezik utódom felett igaz, hű társad álmával... Egy szálkát belőlem végy magadhoz, s majd mikor felriaszt emlékező szemem borzongása egykor, hogy hinnéd az éj sóhajtott Rád, e szálkámat emlékül dobd a tűzre...hogy nagyon boldog legyek."

Köszönöm, hogy magyarnak születtem, Istenem! Adsz-e még ily' álmokat földi ember lelkébe?

Kicsi ágyam!
Eltettem testedből egy darabot. Ott leszel velem, s ott halsz meg, mikor én a legboldogabb álomba indulok...az életbe.

De nem a tűzbe teszlek: nászágyamba temetlek, hogy álmod ott nyíljon tovább majd már családom hű szép ígéreteként...

Köszönöm, Isten, hogy magyarnak születtem!