Hosszú, átvirrasztott éjszakákon
magam fekszem a néma ágyon,
s a Pilis megint szólít, s visszavár.

Hány, meg hány átvirrasztott éjszakán
gondoltam rá, hogy talán
egyszer viszontlátom megint?

"Te Pilis! Mért követsz te engem,
mi az mi hozzád vonz engem?" -
kérdezem rekedten.

"A szeretet, s azok kik téged szeretnek:
fogadott nagyanyád s egy másik család.

Délután,
ha kitekintesz szobád ablakán,
s meglátod a Mátra ormát,
a Mátrában a Pilis mosolyog rád.
Ha a vidéken eső vonul át,
arra gondolsz, talán
épp így esik
a Pilisben is.

Ha a vidéken vihar közeleg
elréved eszed a pilisi táj viharán,
hol egy - két délután
oly megnyugtatóan esett...

Aztán felidézed, kik téged szeretnek,
s arcodon egy könnycsepp legördül,
mert érzed legbelül,
hogy bármi történik is,
az emléket nem veheti el tőled
senki sem: az örökké tied.

Látod a kertet, hol nagyanyáddal
a gazt egyelitek.
Érzed a borok illatát,
ami esténként,
mikor hosszan meséltél,
kicsit a fejedbe szállt.
Érzed a zsalugátereken átszűrődő fényt,
mely reggel felébresztett.

A másik helyen
először a fürész hangja szólt reketten.
A fehér kerítésre néztél, s
egy rég ismert kerítést felidéztél.
Akkor már tudtad,
mit csak sejt a lélek:
EZ a ház mindörökre a Te részed.

Aztán bementél az ajtón,
és csoda - világ tárult eléd,
valami megfoghatatlan
varázsban lett részed.
Öröm és béket fogadott:
egy kicsit számoltak tevéled..." -
szólt a Pilis, majd tovább hallgatott.

S mire az első napsugár
megérintette a Föld porát,
az ágyban egy gyermek zokogott,
s a néma hálaima után
csak ennyit motyogott:
"Köszönöm néked Pilis!
Köszönöm néked Élet!
Köszönöm, hogy legalább ennyi adatott!"