Hófödte hegycsúcsok, lankás domboldalak,
Mindig is megálltam volna egy-egy alatt.
Hát léptem egy nagyot, ami eddig terv volt,
El is mentem Svájcba, a cél most az Alpok.

Ausztriában már izelitőt kaptam,
Mi minden is vár majd a szomszédos Svájcban:
Meredek hegységek, sok kopár sziklafal;
Küzdöttek gleccserrel, tomboló viharral.

Akadtak zöld rétek, rajtuk marha legelt,
Az alpesi idő hozott csipős reggelt,
Csillogott a harmat, néhol ködfoszlányok,
Ahogy az is fölszállt, én is továbbállok.

Zubog a viztömeg, morajlik a hangja,
Vadul vet fodrokat alattunk a Rajna.
Kattognak a gépek, készül a sok fénykép;
Örökre megmarad bennem ez az élmény.

Hajnalnak sugara csillog a hegytetőn,
Az ember csak bámul, és mindent felejt ő:
Nincsen bú, se bánat, mindennapi gondok,
Csak a természet van... Érted, amit mondok?

Vonatunk zakatol, a kerék csikorog,
Az emberek feje jobbra-balra fordul,
Mert annyi a látvány, oly annyira mesés,
Hogy egyetlen út itt tényleg vajmi kevés.

Ami eddig szép volt, másodrangú csupán,
Amikor ott álltunk a kilátó csúcsán:
Hegyek alatt völgyek, szikrázó napsütés,
Olyan volt az egész, mint egy varázsütes.

A hely belsejében vizesésre leltünk,
Lépcsők garmadáján föl és alá mentünk.
Tényleg a viz az úr, az vágott barlangot,
És e tettének én csak hálát adhatok.

Városok vártak rám, medvéknek otthona,
Minden egyes helyen csak repült az óra,
Pedig annyit torony, annyi szép csoda várt,
Amiket kihagytam, amikért nagyon kár.

Más város tóparti, a hegyek már messze,
Ám a látvány pazar, nagy a szükség erre.
A busz pedig suhant, elrobogott velünk,
Hogy aztán egy völgyben köszöntsön reggelünk...