Üde zöld lombok s bagolylakta ligetek völgyében,
hol sárga nárcisz virít, korhadó ébenfa éled,
és érc-pajzsos hős-bajnokok elporladt teste pihen
ellenség vérétől ázottan, hol repülve siet
a Földet megkerülni égi lovain Héliosz
s kíváncsin nyújtja fejét a sok virág: lila s piros,
e pompás táj kulcsa Phaelon, a szelíd Múzsák hegye,
libbenő fátylúaké, szívük bőkezű és kegyes;
az ifjú pásztorok ajkára ők csalnak bókokat,
ha égő pírban esengve lefeslik az alkonyat,
éjbe dűl s párafüzéres Hajnalba kúszik a Kor;
de míg van anyagi lét, mivé összeolvad a por,
ajándékaik addig osztogatják kedvük szerint:
kinek sokat, kinek dicsőt; s hogyha lecsap az Erisz,
fújolkodva, elraboltatni megint szép Helenét,
vajh' kinek adják örökbe újból e bűvös mesét?