Ma mesélnem kell, pedig dadog a szó,
a betű is mind oldhatatlan gúzsba köt.
Kőbe vésni, vagy festeni volna jó
talán a képeket a homlokom mögött,

hogy megőrizzem magamnak örökre
a völgy keblére bújó szelíd Szalajkát,
a napfényt, 'mint a homályt összetörve
az erdő koronáján épp bucskázik át.

Bronzba kéne önteni azt a csöndet,
s a füsti fecskék csivitjét napszálltakor,
szusszanását az eső verte földnek,
és a nyugalmat, ahogy óvón átkarol.

Jönnek már a szolid hétköznap esték,
s talpam alól szöknek a kilométerek.
Ma mesélnem kell, hogy el ne aludjék
az oly könnyen szenderülő emlékezet.