Örvénylő szélvihar,
reszkető tenger hátán repülök,
hajnali fényektől
éj habján menekülök.

Boldog ajkak, megtört szívek kutatnak szememben,
hittől ragyogó arcok olvasnak nevekben.
Régmúlt villanásait pilláik idézik,
halvány mosolyuk életük mesélik.

Emberek boldogok vagytok mélyen,
vagy keresitek mit nem találok én sem?
Féltek, ha a fénybe néztek
vagy boldogságot kutatva bízva éltek?

Láss mást, mint amit látsz,
tudd magadénak, amire vágysz,
higgy abban, miben már nem lehet,
kövesd a célt,míg követheted!

A szélvihar örvénylik, de nem fél,
míg reszket a tenger addig él,
éjt nappal vált, s nappalt éj,
két oldal van, s nincs miért.

Élhetsz lehunyt szemmel vakon,
vagy úszhatsz az árral szabadon,
az út mindig ágazik,
csak lépj merre vágyad szomjazik.

Megtört szíved építsd újjá,
ha ezerszer kell is,
halvány mosolyod töltsd meg fénnyel,
ha lelked közben százszor elesik.

Örülj, ha fáj,
azért kaptad, hogy jobbá válj,
őrizd a szépet,
mert általuk építed a képet.

A képet, melyet életed fest,
ahogy lépkedsz, míg te vagy a test,
mikor felérsz, s lenézel,
tündöklő mezőt láss,
ne érd be széthullott cseréppel.

Minden perced egy ecsetvonás,
minden lépted új színben más,
minden gondolat tarkítja a háttért,
de tetteid alkotják a festményt,
magadért élsz, s közben másért.