Az én hatalmam nem kiált az égig,
széle-hosszát méterekkel mérik.
Cseperedett születésem óta,
s halkan zendült, mint a magyarnóta.

Ma is nagy önuralommal trónol,
félszegen kér részt abból a jóból,
mivel szülők - mint megannyi egykét -
önzetlen örömmel dédelgették.

Kamaszságom nem tombolt-villámolt,
olyan ritkán köszönt rám az újhold,
s arra meg talán nem is emlékszem,
önfeledt vígságban volt-e részem.

Most már tudom, mi tett olyan mássá,
s énem miért később ment világgá;
emlékeznek rá a sejtek, gének,
vad háború milljókat mivé tett.

Feszes húrú ösztönökből lettem,
vérem csordult, amint megszülettem.
Csontváz-testem versengett agyammal,
szavakat gyomláltam éjjel-nappal.

Úgy éreztem, ez a birodalmam,
gyermekokosító irodalmam,
s hatalmam is ebből gyökeredzik.
S nem új törvényt-paragrafust jegyzik

kopott gépem lassú billentyűi...
Ismét szólnak száraz hegedűi
gyermek-ifjú - s révbe ért koromnak;
köröttem nőm s lányaim forognak,

tudják jól, hogy szaporodó rímek
mellé ritkán települnek hívek,
mosollyal kárpótolják az írást,
tanulják folyton a bízva-bízást,

nem félve új, vad parancsszavaktól,
rosszízű múltba egyik sem kóstol.
Szelíd hatalmamnak oltalmával
védem őket - küzdve a világgal.